Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (4)

Kassák Lajos: Egy ember élete (4)
Vergődés
8.

Nagy vitatkozások folytak a családban. Mariskán erősen meglátszott már a terhesség, Anyám kitartással szorgalmazta az esküvőt. Ha Bagó eljött hozzánk, Anyám úgy irányította a beszélgetést, hogy ez a dolog szóba kerüljön. Szeretett volna pontos választ kapni az embertől. Mint egy buldog, belekapaszkodott ebbe a témába és nem engedte ki a fogai közül. Az ember nem kertelt, nem alakoskodott, de azért mégsem tudott határozottan válaszolni. Nagyjából ő már úgy élt Mariskával, mint a feleségével és az esküvő ceremóniái nem érdekelték. Megkérdezte tőlem:

- Mit szól hozzá, elvtárs? Minek ezek a komédiák?!

- Nem tudom - mondtam. - Ebbe nehéz beleavatkozni. Anyánk úgy tartja, egyszer már megégette az ujját, szeretné hát a dolgot minél előbb nyélbeütni.

Az ember megértőn bólogatott.

- Megmondtam neki, hogy szeretem Mariskát, ez csak elég garancia lehet. Elveim ellen vannak a komédiák. Az esküvő pedig csak komédia.

Nehéz volt a helyzetem, mint szocialista úgy gondolkodtam, ahogyan Bagó, de azért mégis, nem olyan könnyű a dolog. Így okoskodtam:

- Ha csak komédia, akkor nem is kell komolyan venni. Hogy papnál esküdjenek, azt az Anyám se kívánja, de a másikat, hadd legyen meg a kedve.

- Hiszen mindegy, igaz, hogy mindegy, - és nagy slukkokat szívott le a cigarettájából. Ideges volt, látszott rajta, hogy egyáltalában nem mindegy neki. Megkínált cigarettával s aztán megint folytatta: - Az öregek lenyomnak bennünket. Azt akarják, hogy minden az ő kedvük szerint történjen s mi nem tudunk ellent állni nekik. Vagy behódolunk előttük vagy szakítunk velük. Így volt ez az én öregeimmel is.

Gunyosan nevettem.

- A fiatalok mindig így vannak - mondta Bagó. - Az öregeim urak voltak s a többi gyerekből is «úr» lett. Háromszobás lakásunk volt s a nővérem úgy élt benne, mint valami üvegházban. Állandóan veszekedtünk, ki nem állhattam az afektálásait. Az öcsémből írnok lett s azt hiszi magáról, hogy úr. Belőlem tengerészt szeretett volna nevelni az apám, tengerésztisztet. De nem akartam tanulni és nem érdekeltek azok, amik őt érdekelték. Emlékszem rá, kertes házban laktunk s ebben a kertben gazemberkedtünk pajtásaimmal. Egyszer megfogtunk egy macskát, fölakasztottuk a körtefára, apám megtudta ezt a játékunkat és ekkor dőlt el a sorsom. Mostoha anyám volt és ő azt mondta Apámnak:

- Add oda sintérnek ezt a kölyköt, úgy se lesz belőle semmi.

- Mi akarsz lenni? - kérdezte tőlem Apám. - Határozz magad a sorsod fölött, aztán vállald is érte a felelősséget.

- Ezentúl úgy éltem a családban, mint az idegen. Kaptam szállást és kosztot s éreztették velem, hogy semmi közük hozzám. Én sem kívántam együtt lenni velük. Ahogy fölszabadultam, elmentem hazulról s azóta is legföljebb, ha egyszer látogatom meg őket évente. Még most se bocsájtották meg, hogy mesterember lettem, még most is szégyenkeznek miattam. Mikor legutóbb otthon voltam, elmondtam, hogy megnősülök. Hiába, mindig marad bennünk valami a gyerekkori szokásokból.

- Úgy, ez nagyon szép, - mondta az Apám. - És ki a menyasszonyod?

Megmondtam és ezzel be is fejeződött a beszélgetésünk. Látszott rajta, hogy megvan a véleménye a dologról, se jó, se rossz szóra nem érdemesíti... És most megint itt állok egy öreggel szemben. Nem húzhatok vele ujjat, mert akkor innen is kinéznek, mint ahogyan hazulról is kinéztek.

- Hát persze, - mondtam megnyugtatón. - Semmi az egész. Az ilyesmiért nem huz velük ujjat az ember. Elmennek az előljáróságra, aztán vége. Az ilyesmi után úgy van az ember, mintha véletlenül egy rossz falatot nyelt volna le.

Megegyeztünk. Úgy érezhette ez az ember, hogy én mellette állok s ez az érzése megerősítette s átsegítette ezen a kritikus ponton.

Fölfordult a ház rendje, készülődtek az esküvőre. Vásznat vettek a házaló ügynöktől s Jolánnal csináltatták meg a stafirungot.

Anyám annakidején azt mondta Bagónak:

- Jól van. Ha szeretik egymást, legyenek egymásé. De én megmondom őszintén, hogy ezzel a lánnyal egy szál inget sem kap. Nem adjuk el őtet, a vagyonára akárki is hiába spekulál, - s még beszélt sokat, hencegőn a szegénységünkről és dícsérte a lányát úgy, mintha leszólná és figyelte az embert úgy, hogy egészen a veséjébe lásson. S aztán lótott-futott, kölcsönkért és hitelre vásárolt. Egész nap máshol dolgozott s este odaült tervezgetni frissen és ábrándozón, mintha közvetlenül az ő sorsáról lenne szó.

Jolán is bejárt tárgyalni s mikor készen lettek a holmik, elhozta és szétteregették az asztalon.

Anyám és a lányok boldogok voltak. Én annak örültem, hogy Jolán jóban van a családdal, így talán mi is megint közelebb jutunk egymáshoz. Mostanában is naponta találkoztunk, de még mindig keserűek és kíméletlenek voltunk egymáshoz. Úgy éreztem, hogy nem őszinte hozzám, olyasmiket csinál a hátam mögött, amiért nekem szégyellenem kell magam. Határozottan semmi bizonyosat nem tudtam. Beszéd közben célzásokat tettem erre-arra, de ő mintha nem értett volna meg, közömbösen másról beszélt. Talán, ha a verseimről volt szó, akkor kerültünk egymáshoz a legközelebb.

Az egyik nap kiválogattam ötöt a legújabb verseim közül s este kimentem hozzá, hogy fölolvassam neki.

Egyedül volt a szobában. Ruhát vasalt az ablaknál két szék karjára fektetett deszkán. Könnyedén volt öltözködve, a fejét átkötötte vörös kendővel, mint a menyecskék s a vörös kendő alól, elől kilátszott a fekete haja. Szép volt. Úgy éreztem, mintha csakugyan szerelmes lennék bele. De a világért sem mondtam volna ki ezt a szót. Hiszen lehet, hogy nem is volt őszinte ez az érzésem. Sokat gondolkodtam már a szerelemről és nem tudtam megmagyarázni magamnak, mi is lehet az tulajdonképpen. A barátaim közül, akik szerelmesek voltak, azok tudtak ezekről az érzéseikről beszélni, én nem. Azt mondták, hogy a szívük tele van szerelemmel. Én ezt nem éreztem, ilyesmit tehát nem mondhatok. Inkább csak nyugtalan és ingerlékeny leszek, ha az asszony közelében vagyok. Ez lenne hát a szerelem? A szerelmesek boldogok és én egyre mintha betegebb lennék. Vagy nem is betegebb, csak vadabb, ingerkedőbb és elégedetlenebb. Néha úgy érzem, hogy meg kellene fognom ezt az asszonyt, jó erősen megfognom s aztán elhajítanom magamtól messzire, ki a világból. Hát ez lenne a szerelem? Bizonyára nem. Bizonyára valami egészen más. Néhány lánnyal már volt dolgom, de ha most utána gondolok, látom, hogy azokba se, egyikükbe sem voltam szerelmes. Csak kívántam őket s aztán, ha az enyimek lettek, megelégeltem őket. Ha kedvemre való lány közelébe férkőztem, akkor úgy voltam vele, mint az éhes ember a nehéz, zsíros étellel. Nekiesik, fölfalja s aztán úgy érzi, soha többé nem nyul ételhez. Úgy érzi, örökre megtelt és elimelyedett. S aztán megint, ha éhes, megint fölfalja, ami elékerül. Így vagyok én is a lányokkal. Kívánom őket, aztán megimelyedek tőlük, aztán megint megéhezem rájuk s aztán megint kezdődik az egész előlről. Lehet, hogy ez a szerelem. Lehet, de így még senkitől sem hallottam róla beszélni. Olyan bizonytalan vagyok én ebben, mint valami serdülő kamasz. Vigyázok hát, összefogom magam, nehogy észrevegyenek rajtam valamit.

Nyugodtan és majdnem közömbösen mondtam az asszonynak:

- Kihoztam az új verseimet, hogy fölolvassam. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Tudsz most figyelni rám?

- Igen. Hogyne! - mondta. - Csak egy pillanatig várj. De ne nézz ide, most az ingemet fogom vasalni.

- Jó vicc! Mintha én még sosem láttam volna az ingedet.

- Ne légy szemtelen, mert akkor ki se vasalom.

- Nem vasalod ki?

- Nem.

- Nem akarod, hogy vasalt ingben lássalak?

Az asszony nevetett és intett, hogy a konyhában meghallják. Hangosan mondta:

- No most vége! Gyerünk a versekkel.

A vasalót rátette egy tányérra a deszka végében és ő két könyékkel rádült a deszkára úgy, hogy azon át figyelt hozzám.

Én a divánon ültem. Verseim a kezemben voltak, de nem mertem hozzákezdeni az olvasáshoz. Erősen dobogott a szívem, éreztem a vérem keringését s féltem, ha hangosan olvasni kezdek, elárulom magam a hangom remegésével.

- No?!

- Igen - és olvasni kezdtem. Hallottam, hogy remeg a hangom, a lélekzetem elakad, rosszul, dadogva, vagy selypítve ejtem ki a szavakat. Nem tudok pihenőt tartani a vesszőnél és pontnál.

- No, ebből nem sokat érthetett meg az ember. Add csak ide, Kasikám - elvette tőlem az írásokat és ő olvasta föl.

Figyeltem és az ő hangján semmi különösebbet nem vettem észre. Nyugodtan olvasott, valósággal muzsikált a hangja. Szép volt a hangja, éppen olyan szép, mint amilyen ő maga is, ahogyan itt állt előttem könnyű ruhájában és piros kendőjével a fején.

- Szépek - mondta őszintén. - Sokat fejlődtél az utóbbi időben. Komisz kutya vagy, hogyan is születnek meg benned ezek a szép dolgok.

Jól estek a szavai, nem válaszoltam rájuk, csak mosolyogtam és izegtem-mozogtam, mint a jó gyerekek, ha kedvesen megcirógatják őket.

- Tudod mit! - mondta újból. - Gondoltam valamit, ezeket fölviszem a Nyugathoz. Helyes?

- Gondolod, hogy megfelelnének a Nyugatnak?

- Hogyne! Ki ír itt máma szebb verseket?! Én csak szeretem Adyt s mégis azt mondom, ezeket a verseket okvetlen leközlik a Nyugatban.

Gondolkodtam kicsit s aztán belenyugvón válaszoltam:

- Próbáld meg, ha gondolod. De ne mondd, hogy én küldtelek?! Nem akarom, hogy azt higyjék, dörgölődző vagyok. Végre is az a fontos, hogy megírtam ezeket a dolgokat.

- Persze, az a fontos, hogy megírtad, de azért az is jó lenne, ha megjelenhetnének a Nyugatban. Képzeld el, hogyan irigykednének rád a többiek. Nagyon boldog lennék, ha elfogadnák.

Szép volt ez az este. Ezekben a pillanatokban mintha föltételek nélkül összetalálkoztunk volna. Az asszony folytatta tovább a vasalást és énekelt, én halkan fütyültem.

Később bejöttek a gyerekek a konyhából. Aprók voltak még, Piroska a legidősebb. Ő megállt az ajtónál, a másik kettő hozzámfutott. Eti cukrot kért. Selypítve, ártatlanul kért s mégis hirtelen, mintha durunggal ütött volna fejbe. A cukorral kapcsolatban Rozgonyi jutott eszembe. Mintha nem is én, hanem ő ülne a divánon, én pedig ott álldogálnék hátul a homályban. Egyedül vagyok s a Piroska néz rám az ajtó mellől. Mélyen a homloka alatt ülő szemeivel szúrósan néz rám s a fejét behúzza a vállai közé, mintha nekem akarna támadni.

- Nincs cukrom - mondom Etinek. - Szegény ember vagyok én, barátom. Se pénzem, se posztóm.

Jolán odament a szekrényhez, pénzt vett ki a tárcájából és odaadta a gyerekeknek.

- Ez a Kasi bácsi pénze és azt mondta, hogy vegyetek magatoknak cukrot rajta. Köszönjétek meg szépen és siessetek vissza.

A gyerekek kiszaladtak s aztán én is készülődtem.

- Rossz ez így, olyan az ember, mint a koldus.

- Várj csak, egyszer még híres ember lesz belőled!

Azóta, hogy visszajöttem, csak egyszer találkoztam Kis Károllyal, most elhatároztam, hogy meglátogatom. Akkor az utcán találkoztunk, hosszú lépésekkel iparkodott valahová, alig váltottunk néhány szót egymással. Kopott és szomorú volt ugyanúgy, mint én. De én legalább egészséges vagyok. Rajta azonban látszik a tüdőbetegség, az orra éles, a nyaka vékony s a lelógó bajusza száraz és gondozatlan. Valamikor úgy gondoltam, hogy híres nagy ember lesz belőle, ma már nem egészen így gondolkodom. Lehet, hogy meghal, elemésztik a betegségek mielőtt még vinné valamire. Jónak kell hát lenni hozzá, gondoltam és úgy készültem hozzájuk, mint aki örömet visz neki.

Kicsiny szobában laknak, konyha nélkül. Az egész szoba alig nagyobb, mint egy skatulya. Csend van benne s szinte kínos tisztaság. A levegő áporodott, az ablak sűrű függönnyel van betakarva.

Ijedt csodálkozással nézett rám, mikor meglátott.

- Szervusz, Kari! - mondtam halkan, mintha szentélybe léptem volna be. - De régen nem láttalak.

Előre nyújtotta hosszú, sovány kezét és rekedten mondta:

- Tudom. Jól megy a dolgotok s valamennyien elhagytatok engem.

Tettetett jókedvvel fölnevettem.

Pisszentett és szájára tette a kezét.

- Anyám alszik, maradjunk csöndben.

Most vettem csak észre, az öregasszony ott ült a homályban, valami ládácskán vagy sámlin és tenyereibe fektetett állal szundikált. Halkan beszélgettünk.

- Megjöttél és eddig arra sem érdemesítettél, hogy meglátogass.

- Hidd el, hogy gondoltam rád. S azt is gondoltam, hogy eljössz majd Jolánékhoz s ott találkozunk.

Legyintett:

- No, arra várhattál volna. Megsértett, úgy megbántott, hogy azt sosem érdemeltem volna meg tőle.

- Nekem nem szólt erről.

- Mindenfelé pletykálják, hogy szaladtam utána s hogy ő kiutasított engem. Képzelheted, hogy ebből egy szó sem igaz. Most egészen egyedül vagyok. Rózsit is elidegenítették tőlem. Hallom, hogy föl fog lépni itt az ujpesti színházban. El se megyek megnézni.

- Mi van a költészettel?

- Írok hébe-hóba. Mióta kijött a könyvem, ettől is kicsit elment a kedvem. «Piros mezőkön» címet adtam neki s aztán úgy bántak el vele, mintha minden vers egy-egy száraz kóró lenne benne. Nem kell ezeknek a disznóknak ilyesmi! Polgári lapokhoz nem megyek, a párt pedig félre tett, mint valami bélpoklost. Miért? Azért, mert föl mertem emelni a szavam a gazságok ellen?! Vágót, Alpárit kirugták és most Szabó Ervinen rágódnak. Ki fogják marni azt is, mert ezeknek nem szocialisták, hanem szavazó mamelugok kellenek.

- Ez így van - mondtam. - Én se vagyok jóba velük. De engem ilyesmik nem ijesztenek meg. Tudom én azt, hogy mi jó szocialisták vagyunk, testvér s ez nekem elég. Nem akarok megélni belőlük, hát könnyen vagyok velük. Írok és hiszem is, hogy lesz belőlem valami.

- Én keveset írok.

- Van nálam újabb öt dolgom, ha akarod, elolvashatod, - kihalásztam a papirosokat a zsebemből és átnyújtottam. - Nekem tetszenek és a Jolánnak is nagyon tetszettek.

- Intelligens asszony, csak kár, hogy éppen olyan nyelve van, mint a többi asszonynak. - Átvette a verseket és olvasni kezdte.

Láttam, hogy az öregasszony már fölébredt, megemelte kicsit a fejét, rámpillantott s aztán megint visszacsuklott magába. Biztosan megvet bennünket, bolondoknak tart s arra sem érdemesít bennünket, hogy szóljon hozzánk. Lehet, hogy igaza is van. A fia, fölnőtt ember, évek óta itt él már a nyakán, anélkül, hogy egy fillért hozna a házhoz. És tudja, hogy én is ugyanúgy élek. Nem érdemes hát szólni hozzánk, értéktelen hulladékok vagyunk ezen a földön.

Kis Károly elolvasta a verseket és sugva mondta:

- Szépek, igazán szépek. Talán a Nyugat is leközölné őket.

- Lehet, de nem akarok kezdeni velük.

- A versek szépek, kár azonban, hogy még mindig nem tudsz helyesírást. Nem nagy dolog, könnyen átveheti az ember. Ha akarod, megtanítalak.

Kissé elszégyeltem magam. Mindig akadékoskodó embernek tartottam és most is ez a véleményem róla. A verseim tetszenek neki és megakad a helyesírási hibákon. De azért nem kezdtem el kötekedni vele.

- Nagyon jó, ha megtanítsz rá, hát örülni fogok neki. De hol? Hol tanulhatnánk? Itt nem lehet s hozzánk se merek beülni, így kettesben. Bizonyára kidobnának bennünket. Talán a Jolánéknál lehet, ha eljönnél.

Gondolkozott kicsit, aztán azt mondta:

- Jó. Ha ő fölszólít, elmegyek.

Megegyeztünk, hogy a jövő héten elkezdjük a tanulást.

Együtt mentünk ki a lakásból anélkül, hogy az anyját fölébresztettük volna. Kint karonfogva sétáltunk. Éreztem, hogy csúnya két figura lehetünk így a főúton a világosságban s lehet, hogy ő is erre gondolt, de ez a tudat nem zavart bennünket. Én a verseimről szerettem volna beszélni, ő azonban elém került s a Rózsiról beszélt.

- Milyen derék lány volt valamikor, - lamentálta. - Kiskorától ismerem és mindig jópajtások voltunk. Színésznőnek készült már annakidején is, a Vígszínház iskolájába járt, de ki kellett maradni a tüdeje miatt. Megélhetett volna otthon dologtalanul, talán meg is gyógyult volna. De valaki megint elvetette a fejében azt a bogarat. Nem vagyok vénasszony s mégis az az érzésem, hogy ez lesz a tragédiája. Beszéltem neki és képzeld el, valósággal ellökött magától. Félrerugott, mint a kutyát.

Egyik karjával belémkarolt, a másikkal a levegőben gesztikulált. Úgy beszélt, mintha prédikálna. S a szavai tele voltak fájdalommal és gyámoltalansággal. Én is panaszkodtam volna neki, nekem is meg vannak a magam bajai, de erős akartam maradni. Miért hasítsam föl magam az utcán, miért tálaljam ki azt, ami bennem van. Ki segíthetne rajtam? Hiszen látom, ő rajta sem tud segíteni senki. A panaszkodásnak pedig nincs értelme.

- Nyugodj meg, testvér. Ha te figyelmeztetted, akkor most már az ő dolga. Az lenne a legszerencsésebb, ha meg tudnánk lenni nélkülük. A magunk fajtájú embernek az a legjobb, ha egyedül marad.

- Egyedül - sóhajtotta. - Egyedül voltam egész életemben.

Ugyanezt mondhattam volna én is. De nem szóltam s ő is elhallgatott.

Mentünk az estében s a lépteink kopogását figyeltem.

(Folyt. köv.)