Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Babits Mihály, a novellaíró

Csak most, A torony árnyéka című könyvének olvasásakor vettem észre, hogy Babits novellái, melyeket első megjelenésükkor is olvastam, mennyire hasonlók belső szerkezetükben a verseihez. Ugyanabból a feszültségből s annak is hasonló fokából robbannak ki, a magvukat ugyanaz a túlhevített eszmélkedés csíráztatja s a nyugtalankodó részleteket ugyanaz a szigorú fegyelem tartja a forma keretei között. A Babits-vers és a Babits-novella egyformán: szélső izgalom, biztosan bezárva a szilárd formába. Innen egyiknek is, másiknak is a különös hatása; a tartalom nemcsak kitölti a formát, mint a legtöbb jó írónál, hanem feszíti is a megpattanás határáig s hogy mégse pattan meg, ez a művészet diadala az anyag felett. Egyszerre, együtt kapunk valamit, ami formaellenes, a formával s olyan döbbent érzéssel nézzük a felületén tökéletesen lesimított, a felület alatt féktörően kavargó művet, mint a síma víztükröt, mely alatt érezzük, hogy vad viharok ostromolják egymást. A versek közvetlenebbül, a novellák valamivel messzebbre objektiválva ugyanarról tesznek vallomást: egy saját túlizgatottságában emésztődő életről, melyet az értelem abszolut ereje tesz elviselhetővé. Ebben az életben - freudista nyelven szólva - a normálisnál sokkal dühösebb vadállatokat tart sokkal erősebb láncokon a tudat.

A legszembeötlőbb hasonlóság Babitsnál a novella és a vers között a képek alkotásában van. Azok a látomásszerűen villanó izgatott képek, melyeket olyan jól ismer a Babits-versek olvasója s amelyekben a valóságból vett elemek annyira deformálódnak a fantázia izzásában, minduntalan előfordulnak a novellák prózájában is. «Mit ér az élet, mit ér az erő? - gondolja Herakles a Mythologia novellában. - Boldog az, aki csak önmagát szereti, - de az ember olyan, mint az erdei növény, mely mindig a szomszéd növény felé tapogat szálaival. Ó jaj, hogyan összenőttek a növények és mennyire nem elég egyik sem magának! Összenőttek egymással és talajukkal és a levegővel, éggel és földdel és az egész világ egy fájó lánc és mindig tépődik ez a lánc valahol: és mindig fáj belé az egész, kegyetlenül összefonódott mindenség. Egyedül lenni? De van-e az életnek értelme, van-e célja egyedül? Élet-e egyáltalán az élet egyedül? Egy test az egész világ és minden elválás csak egy seb a világ testén.» Miben különbözik ez egy Babits-verstől? Jóformán csak külsőségekben. Ugyanaz a vonagló mozgása a képeknek: ahogy a növény a szomszéd növény felé nyujtogatja a szálait, ahogy a másik felé húzó vágyával egyik szeme lesz a nagy láncnak, a fájó láncnak s ahogy sebek szakadnak a világ egy testén. Herakles ezt az erdőben gondolja el, a kép teljesen szemléletből fakad ki, a körülötte buján tenyésző növényzet látványából, de milyen messze jut el ettől a közvetlen szemlélettől! Hogy kiszélesedik szimbolummá az élet felé és hogy vibrál benne egy fájdalmas élmény, a Hylastól való elszakadás! S másutt az élet gyógyíthatatlan nyugtalansága: «A test kínja a várakozás kínja, melytől végtelenbe nyúlik az idő, mint egy kígyó; mindig cél, mindig akarat, minden perc csak ideiglenes, minden perc a következőre vár; sehol egy nyugodt, igazi pillanat, ahol a lélek megvethetné magát, hogy szabadon szökhessen föl otthonos magasságaiba.» Az Angyal mondja ezt, aki földivé vált - de ki ne ismerne rá ebben a Babits-versek egy visszatérő motivumára? A tánc leírása az emberi húsról és csontról szóló novellában - a könyvben mindenütt találunk példát arra, amit mondani akarok. A képek itt nemcsak képek; hasonlatok, kifejezési formák, hanem valóságos víziók. Néha mintha nem is a valósághoz kapcsolódó képek volnának, hanem egy nyugtalan, lidérces álom látomásai. Egy a normálisnál sokszorosan érzékenyebb idegrendszerből származnak, a valósághoz való viszonyuk sokkal lazább a közönségesnél, lendülésük mindig a fantasztikum felé irányul. Suhan, lebben, leng, tovarebben, surran - ilyesforma igéket gyakran használ Babits a prózájában, - a képeinek mozgása is ilyen állítmányokkal fejezhető csak ki. Egyszer-egyszer az ilyen kép megnő, önmaga céljává, tartalommá válik s igy keletkeznek az olyan álom-novellák, mint A torony árnyéka, A repülő falu, máskor a novella széles kerete lesz belőle, mint Az erdő megváltásában vagy Az angyal-ban. De ez a keret mindig szervesen belefonódik a tulajdonképeni novellába, a cselekménynek részesévé válik. Sajátságos misztikus hatással van Babits képzeletére az erdő. Sohase érzi csöndjét és nyugalmát, mindig félelmetesnek, mozgásban levőnek, élőlénynek látja, amely hangulati reflexeivel mintegy zenekíséretét adja a benne járó ember lelki élményének. Legtisztábban és legerősebben a Mythológia első részében érezzük ezt. Az ifjú Hylasban a felébredt érzékiség először nimfákat akar látni, aztán képzeletében megtelik az erdő nimfákkal, mindenünnen lépteik surranása, ingerkedő kacagásuk, forró suttogásuk hangzik s végül az egész erdő mind az érzékeket izgató, szerelmet lélekző szörnnyé válik, nőstény erdővé, amely gonoszul elragadja Heraklestől ifjú barátját. Az erdő fantasztikuma ebben a mesteri novellában szerves továbbfejlesztése a tulajdonképeni témának: Heraklesnek, a természettel még szorosabb közösségben, hozzá közelebb élő embernek, aki félig még a természet tagjának, a fákhoz, állatokhoz hasonlónak érzi magát, de a félig állati, félig emberi kentaurok csatájából diadalmasan kilépve már megtalálja azt, ami végkép kiemeli a többi lények közül: a derüt, az ember saját tulajdonát. A két-tételes novella a maga látszólag laza kapcsolásában mégis kompakt egység: az ember kilép benne a természetből és minden mozzanat egy-egy lépés a természet fölé.

Babits minden novellája logikailag és lélektanilag teljesen helytálló, egyikben sincs hézag, indokolatlanság vagy ellentmondás az elmondott tények között. A gondolati strukturájuk szoros és összezáruló, mint egy szillogizmus. A részletek valószerűsége sokszor megdöbbentő, a teljes valóság színe van rajta. Nem lehet az írót rajtakapni sem felületességeken, sem nehézségek elsüllyesztésén, ami pedig jó íróknál is számtalanszor előfordul. Elindított motivumot el nem ejt soha. Mindig lélektani eszközökkel dolgozik, a háttér nála nem társadalom, vagy másvalami közösség, hanem az ember maga. A módszer, amivel dolgozik, mindenképen megfelel a realisztikus novella követelményeinek: a hiánytalan valóság szuggesztióját kelti fel. A hang egy pillanatra sem siklik át a líra hangnemébe, mindig az objektív elbeszélés körében marad. Mégis, ezek a novellák semmitől sincsenek távolabb, mint attól, hogy realisztikusaknak lehessen őket mondani. Egyáltalán nem realista novellák, bár a realista szemléletmód minden eredménye megvan bennük. Mindegyikben van valami realizmuson túli, egy többlet, a valóság hű visszaadása fölött. A rajz reális módja csak eszköz arra, hogy ehhez a többlethez eljusson. S ez a többlet adja meg a novellák mélységét és fényét.

Egy bizonyos mennyiségű fantasztikum van minden novellában. Még a legrealisztikusabbakban is, abban az egy-kettőben, amelyek a téma megragadásában és ábrázolásában elérnek a naturalista írásmód szélső merészségéig. Ezekbe a fantasztikus elemet éppen ez a merészség elegyíti s az író visszatartott humora, mellyel a dolgokat szemléli. A legtöbb novellában a fantasztikum közvetlenebbül jelenik meg. Ez a második réteg, a legfelsőnek realitása alatt. Mégse lehet mondani, hogy Babits novellái a szó szokott értelmében fantasztikus novellák. Más és több van bennük, mint a fantázia szabad és a valóság nehézkedési törvényeit kijátszó játéka. A két felső réteg alatt van egy harmadik és ez tulajdonképen a lényeges. Metafizikai rétegnek lehet ezt talán nevezni. Az emberi élet rejtelmessége, a lét megmagyarázhatatlan és mégis magyarázatot kívánó titka minden novellának a végső témája. Különböző oldalairól, különböző eszközökkel igyekszik az író ezt a titkot megközelíteni. Néha belefúrja magát, néha csak játszik vele. Nem megfejteni akarja, mert hiszen megfejthetetlen és ha megfejtenék, abban a pillanatban elenyészne az érdekessége a művész számára, mint a megoldott rejtvényé, amely nincs többé, attól a pillanattól fogva, amint megoldották. Az élet irracionális volta - ez a Babits-novellák végső témája. Mindegyikben van valami rejtelem, ami arra figyelmeztet, hogy a dolgok lényege logikailag nem fogható fel maradéktalanul, mindig marad valami értelemmel meg nem közelíthető s ez az, ami végső instancián eldönti az ember sorsát. Babits ebből az irracionalitásból racionálissá tesz ábrázolásmódjával annyit, amennyi azzá tehető, de sohasem engedi elfelejteni azt, ami túl van minden ráción. Nincs könnyebb, mint elmondani akármelyik novella meséjét, de lehetetlen józan, logikus szavakkal elmondani a novellák végső tartalmát. S itt megint eljutunk a versek analogiájáig: a vers tartalma nem abban van igazán, amit szavaival elmond, hanem abban az árnyékban, amit a szavak az olvasó lelkére vetnek.

Babitsnak van néhány meséje is az Aranygarasról, a Barackvirágról stb. Ezek felhasználják a népmese naiv motivumait, de semmitől sincsenek távolabb, mint a népmese naivitásától, amely gyermekmódjára eljátszik a valóságtól nem korlátozott fantázia és ötletszerű invenció játékszereivel. Felhasználják az Andersen-típusú mese apparátusának egyes részeit, azoknak szimbolikája nélkül. A mese csak ürügy a dolgok rejtelmességének ábrázolására, valami életen-túlinak a sejtetésére. A fantázia szabadon, néha szeszélyesen játszik benne, de ez a játék jelent valamit. Azt, hogy az élet nem reális valami, hanem több a realitásnál: valóság-adatai alatt mély titkok rejlenek. A víz tükrében láthatod arcodat, a kék eget, a parti fákat s azt hiszed, ezek benne vannak, holott csak a látszat optikai játékai; hogy mi van a tükörben igazán s a tükör alatt, a mélyben, azt sejtheted, de megtudni nem fogod soha. S életed értékét, varázsát épen az adja meg, hogy vannak benne dolgok, amelyeket nem fogsz megtudni soha.

A forma minden raffináltságán, az invenció játékosságán és a realisztikus eszközök gazdagságán és céltudatosságán túl Babits a novellában is lejut az emberi szellem egyik legmélyebb őstémájáig, az őstitokig, melynek zárja előtt meg kell állni, a mesebeli kastély utolsó csukott ajtajáig, melyen ember nem léphet be soha.