Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám

Szabó Pál: A trombitás

- Neve? - kérdezte a főorvos gépiesen.

- Seres András.

- Hol sebesült?

- Először Szerbiában, másodszor Volhyniában, azután pedig a Piávénál...

A rokkantakat felülvizsgáló főorvos egyideig az előtte fekvő iratokat lapozgatta, néhányszor rávillantotta szemüvegét az előtte álldogáló parasztra.

- Úgy van, - mondta, - bizony ez úgy van... Na, vetkőzzön le hamar.

Kivette óráját és arra gondolt, hogy félháromkor indul a vonat, egykettőre végezni kellene...

Seres András lassú mozgással cibált le bakkancsával együtt lábáról egy rongykazlat, nadrágját, mely olyan sok rétegezésű volt a foltok miatt, mint Mauthner Ödön legújabb káposztakreációja, tüntető szemérmetlenséggel vetkőzte le. Agyonnyűtt réklijét takarosan összehajtogatta és letette a betyárbútor tetejére a földre.

- Ühm. Nincsen inge... - Villant újra a főorvos szemüvege.

- A lábam is megfagyott, - lapította meztelen talpát András a padlóhoz, mintegy magyarázatkép a kapcakazal mellé és ingtelen mivolta mellé.

- Bizony, bizony. Na, gyere csak közelebb, öreg!

Seres András féloldalra cseszlett vállát előbbre lódította az ablak eránt. Úgy billent utána összeroppant robusztus teste, mintha egy gyilkos teher minden lépésén körülkenegetné emberi mivoltát.

- Itt a tüdőmbe hét gránátszilánk volt, - tapogatta meg a mellét.

- Fáj? - fordított rajta egyet a főorvos.

- Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon fáj, de nem birok vele dógozni.

- Ugyan mán, öreg, ilyen karokkal, mint a tied! - gyönyörködve emelte meg az egyik karját.

- Mán pedig, főorvos úr, én nem birok...

Könny borította el a szemét, de a könny alól kilógott a régi háború minden borzalmas árnya, kilógtak az éhségbe fullasztott békességes napok.

A főorvos a csendesen üldögélő bíróhoz fordult, szájához billentette összefogott öklét, mintha boroskancsót fogott volna bele.

- Iszik? - intett a szemével az öreg Seresre titkon.

- Egy kicsit, - legyintett a bíró, - de az nem sok.

A pipaszárral kétfelé törölte bajúszát, ráhajolt a köpőcsészére és pöfékelt tovább.

- Hát dolgozni kell egy kicsit, öreg, tudod, hogy szegény az ország! Tizenkettő és fél százalék, - diktálta be az irnoknak.

- Egy pengő hatvan fillér, - pislogott az irnok az öregre, - ha-a-a-havi, - nyomta a kezébe a tollat aláírás végett. Dadogott kicsit szegény, nehéz volt neki az «a» betűt kimondani.

Seres András hóna alá vette batyuját és úgy, ahogy volt, mezítelen, támolyogva ment ki a folyosóra. Tán azon mód ment volna végig az utcán is, ha lelkére nem kondított volna bentről a kacagás. Tisztán külön vált az urak és parasztok röhögése, mintha szél himbálta volna meg a nagy kaput, vagy a vakolat omlott volna végig a harang oldalán.

Ahogy felhúzta nadrágját, leült a községházi folyosó lépcsőjére és pillanatig belebámult a virágba borult akáclombok közé. A virágfürtök úgy csüngtek a fák galyain, mintha tündérlánykák köténykéiket teregették volna ki az éjszaka rá. A fák fölött a felhők szinte kicsattantak a forró fehérségtől, bábaszarka rebbent a szomszéd háza fölött és egyebekben olyan nagy és szent volt a faluban a békesség, hogy Seres András úgy érezte, az egypengő hatvan miatt menten megszakad a szíve.

Egy nagy méreg terítette lelkére tenyerét, mint régen, ezelőtt, néhanapján úgy ütközetek előtt.

- Az istenteket, akkor jó vótam, jó? Most egy pengő hatvanat dobtok nekem, mint a koncot? - fogával széttépte a bakkancs madzagát, ami odabent összekuszálódott volt.

Olyat pukkant a bakkancs, mint a bürök, ahogy a fűző kiszakadt belőle.

Olyan keserűség fogta át a lelkét, hogy észre se vette jóformán, mikor befordult az udvarra a korhadó kis kapun. A szomszéd galambjai rúgták örök korzójukat szalmával fedett házagerincén, felesége a kisebbik gyerekkel nyüglődött földön ülve a napos oldalon, két lába messze kinyúlt a szoknyája alól, úgy lapult szét a földön a lába-húsa, mint az éjszakákon kalapált bronz.

- Főztél, Sára? - mordult rá az asszonyra.

Az asszony begombolta mellén az ingét a gyerek elől, felhúzta a féltérdét, lebillentette öléből a gyereket a földre.

- Nem főztem, de főzhetek...

- Nahát. - Mordult még jobban nekikeseredve és ahogy fordult be a pitvarajtón, a szemöldökbe ütötte a homlokát.

- E-éj azta... - nyelte el szívéből fakadt káromkodását és olyat kondított ököllel az ajtófélre, hogy végig lepukkant róla a vastagon rámázolt mész.

Ledobta magát az asztal mellett az egyetlen székre, hogy majdnem az összeomlásig recsegett bele. Úgy érezte, hogy az egyhatvan miatt valakinek valamit mondani kék, panaszkodni kék. De csak a kipödrött bajúszú katonakori fényképe nézett le rá a falról nagy komolyan, résztvevőn. De csak a rozsdamart rézkürtje szomorkodott a tükör alatt, oldalán annak is belenyugodtak sorsába a régi horpadt sebek. Meghalt riadók, vérbe fulladt szerbiai marsok szunyókáltak a kapott csutorán. Hát panaszkodni kék, de kinek? Sárának vagy a trombitának, vagy annak a csinos katonagyereknek? Szótlanul, kilobbanó pillantással bámulta a tűzhelynél forgolódó feleségét, ahogy háttal fordult felé, kicsit dühös volt rá, hiszen a csípője minden nyomorúság mellett is igen erős és nem járta át hét gránátszilánk a tüdejét. Felgyűrte rettentő izmú karján a réklijét és egy kicsi büszkeséggel fektette végig az asztalon, hogy hiába, azt a főorvos is látta, hogy ha ronggyá is lett a tüdeje, de a karja erős!... ölelni lehet. Igaz, hogy egyebet se lehet...

- Aj-aj!... az a büdös egypengő hatvan, a fene rágja meg az urakat, - szólta el magát hangosan, felállt és odament a fényképe alá. Hátratette a kezét és úgy bámult a vágtató lovasra.

Sára ijedten tolta odább a spóron a fazekat.

- Mit beszél kend egypengő hatvanról?

- Hát annyi rokkantdíjat kapunk ezután...

- A három gyerekkel?

- Cakk-pakk.

El nem fordult volna a képtől az egy világért, csak nézte kiherélt, szörnyű buta bámulással, nem akarta látni felesége kétségbeesett arcát. Hiába, Seres András is szerette a családját a maga módja szerint.

- Irgalmas Istenem, teremtő jó Atyám, hát ennyi belátásuk van egy rokkant emberrel szemben az uraknak? Hát ennyi? Hisz láthatja, akinek szeme van, hogy nem való egyébre, mint... mint rakásra csinálni egy csomó gyereket...

Dühös fényben vibrált a szeme, ahogy az utóbbi megállapításnál az urára nézett.

- Hazudsz, - gondolta Seres András, - hazudsz, mert nem is olyan sok az a három gyerek... - de mondani nem mondott semmit, csak odébb lépett a tükör alá, leakasztotta a szegről régi cimboráját, a kürtöt.

Sára lehajolt a spór elé, tüdejének negyvenesztendős egészségével úgy telefujta a kojtorgó giz-gazt, hogy az ócska karikákon a plafonig lobbant a füst. Inkább feneketlen gyűlölet volt a szava, mint síránkozás, mikor újra rákezdte:

- Teremtő Jézusom, hiszen az a tizenhat pengő, amit eddig dobtak, az is csak az éhségét verte el az embernek, itt döglünk meg éhen egy ilyen tehet