Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 13. szám · / · Figyelő

Benedek Marcell: Gépirásos regények

Huysmans hőse egyetlen példányban nyomatja ki a maga számára legkedvesebb könyveit. De azt nem akadályozhatja meg, hogy ugyanezeket a műveket kevésbé kényes és főleg kevésbé jómódú esztéták is elolvassák nyomorult, közönséges, sokezer példányos kiadásokban. Nem vásárolhatja meg magának azt a királyi gyönyörűséget, hogy minden esztendőben ötven-hatvan olyan könyvet olvasson el, amelyet a szerzőn és a másolón kívül csak ő s legföljebb még két-három társa ismer meg.

Ez a gyönyörűség a lektori foglalkozással jár együtt.

Tréfán kívül: van ennek a foglalkozásnak szép oldala is. Valahányszor egy újabb gépírásos kötet kerül az ember kezébe, mindig felcsillan benne az a remény: hátha most fedezem föl az igazit? Hátha kezemet nyújthatom egy küzködő tehetségnek s elindíthatom a siker útján?

Ezt a reményt, természetesen, többnyire megöli már az első oldal. Van a prózának egy fajtája, amely valóságos fizikai fájdalmat okoz a szemen át az érzékeny fülnek. A dilettáns halálos bizonyossággal megismerszik az első oldalon, az első mondatban, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy végigolvasom a fájó mondatok írójának művét. Csak akkor lapozom át kétségbeesetten, ha tudom, hogy nem kerülhetem el a szerző személyes látogatását. Sohasem tudnám neki megmagyarázni, miből éreztem meg rögtön csalhatatlan biztossággal, hogy ő nem író; igazolnom kell, hogy végig ismerem regénye tartalmát, külömben megesküszik, hogy szenzációs befejezése minden hibájáért kárpótol.

Az abszolut dilettáns és az abszolut író közt azonban van egy igen széles réteg, amellyel nem lehet az első oldal elolvasása alapján végezni. Hála a növekedő általános műveltségnek, de legfőképen a naturalizmus és a riport-stílus egykori diadalaiból fennmaradt eredményeknek: nagy számmal akadnak fél- és háromnegyed-írók, akik minden bántó ízléstelenség nélkül tudják az életnek egy szeletét lefotografálni. Gyönyörűséget nem szereznek a mondataik, de nem fájnak jobban, mint egy becsületesen megírt ujsághír mondatai.

Mivel pedig ezek a fél- és háromnegyed-írók többen vannak, mint az igaziak - valóságos társadalmi osztály telik ki belőlük - úgyszólván szociológiai érdekessége van annak a kérdésnek, hogy mik azok a tipikus témák, amelyeket feldolgoznak.

1. Számszerint leggyakoribb s már ezért is legközelebb van az abszolut dilettantizmushoz a művészregény - a dilettáns vágyteljesítő álma. Hőse ritkán író - inkább festő, szobrász, színész, muzsikus (mindkét nembeli) - hogy «nehezebb legyen kitalálni» a szerzővel való azonosságát. A mese váza: itthon a kicsinyes viszonyok, a protekció (ez utóbbi minden dilettánsnak bęte noire-ja) meggátolják a hős érvényesülését; kimegy külföldre, ott elismerik, ott nincs intrika, nincs protekció, diadallal tér haza és ellenfelei megsemmisülten omlanak össze.

(Nem tartozik ugyan e cikk tárgyához, de ha már szóba került a protekció, szeretném elmondani, hogy nincs ma a világnak az a hatalmas protektora, akinek kedvéért nehezen élő kiadóink egy biztos veszteséggel járó kiadványba ezreket fektetnének. Ezt azonban hiába magyarázza az ember olyasvalakinek, akinek önmagába vetett hite tüstént összeomlanék, ha nem hihetné magát a protekciós rendszer áldozatának. Egyszer félóra hosszat beszéltem egy ilyen művészregény írójának, őszintén elmondva neki műve hibáit. Amint elhallgattam, egyenesen azt a kérdést szegezte nekem: kinek a pártfogó szava bírhatna rá, hogy regényét kiadásra ajánljam. Beláttam, hogy itt hiába minden; az illető eltávozott, halálos ellenségem és máig is azt hiszi, hogy csak a kellő protektort nem találta meg hozzám.)

2. Ugyancsak a vágyteljesítő álmok kategóriájába tartozik az «erótikus» regény. Minthogy hőse sokszor maga az író, komplikálódik a művész-regény típusával. A polgári erkölcs szabályait regényben legkönnyebb a «szabadéletű» művésszel lerázatni. Még tehetséges fiatal írók is hihetetlen tájékozatlanságot árulnak el rendes polgári életformák leírásában, mintha sohasem láttak volna közelről tisztviselőt, orvost, ügyvédet, kereskedőt. Viszont, hogy az előbb említett okokból kitalált festők mennyire nem festők, a gordonkaművésznők mennyire nem muzsikusok, arról hosszan lehetne beszélni. De a művészet itt csak ürügy; fődolog a nemiség szabad kiélése. Legtöbbször éppen annyira álom a legvadabb naturalizmussal odakent erótikus jelenet, mint a másik típusban a művészi érvényesülés. Igen szomorú és szegényes kis élményeket növel meg a kielégítetlen ifjúság torz fantáziája. Sokszor megható, hogy fiatalemberek regényeiben mily romlott démonok a tizennyolc esztendős leányok s mily naivak a férfiak. Egy-egy egészen jó téma is elsikkad néha a naivul vakmerő megírásban: például a nők szerelmét passzive eltűrő, semmiről sem tehető Don Juan alakja.

3. A művészet meg nem értő és a szerelemben gyáván konzervatív társadalom ostromlása azonban nem történhetik meg hosszas beszélgetések és bölcselkedések nélkül. Ez a tény vezet át a harmadik típushoz, amelyet régen komoly képpel fejlődési regénynek neveztek, ma azonban stílszerűen duma-regénynek vagy kávéházi regénynek nevezhetnénk. Hőseit ismerjük a két előző típusból; itt azonban az író intenciója az, hogy hősének vagy egy egész csoportnak szellemi fejlődését tárja az olvasó elé. Olyan kalandok, aminőkön valaha, a rokokó lüktető, izgalmas idejében egy Wilhelm Meister nevű polgár-sarjadék ment keresztül, nem igen kínálkoznak ebben a színtelen, eseménytelen, biedermeyeres huszadik században. Hőseink egyik kávéházból a másikba vonulnak társaságukkal és - beszélgetnek. Megoldják a szociális kérdést, a nemi kérdést, a művészet legkülömbözőbb elvi kérdéseit, pontos könyvcímeket emlegetnek, írókat és tudósokat idéznek. E típus írói sohasem hiszik el, hogy ezek a beszélgetések, amelyek a kávéházban oly izgatóan érdekesek voltak és hajnali háromig együtt tartották a társaságot, az olvasóközönséget halálosan untathatják.

4. A duma-típushoz tartozik az emigráns-regény is. Ez valósággal elburjánzott az utóbbi esztendőkben; hogy a közönség nem tud róla - vagyis hogy jóformán soha nem jutott túl az írógépen - annak nem annyira politikai, mint inkább művészi okai vannak. Az ember azt hinné, hogy az emigráció mindig érdekes téma. Nos - amíg az emigráció Dosztojevszkije meg nem születik, el kell ismerni, hogy átkozottul unalmas. A honi talajból kiszakított s az idegen világban gyökértelenül tengő-lengő, apró pénzecskék után szaladgáló, fantasztikus terveken kotló emberek végeredményben folyvást egymás társaságát bújják, kávéházban ülnek, vitatkoznak, veszekednek, kibékülnek, szerelmi ügyecskékről pletykálnak - az a város, amely menedéket ad nekik, nem érdekli őket, életét nem látják, legfeljebb külsőségeiben. Az összes emigráns-regényekben ugyanazoknak az embereknek könnyűszerrel felismerhető fotográfiáival találkozunk. Van olyan, akit hat külömböző név alatt ismertem fel. A fotográfiák persze nem embereket mutatnak, csak politikai nézeteket és köztudomású eseményeket vagy életkörülményeket. - Ebbe a műfajba néhány tehetséges író is belebukott, olyan, aki más munkáival rég átugrotta már az írógép és a szedőgép közt emelkedő korlátot.

5. Csak röviden említem, mert természetes dolog, semmi újat nem mondok vele: sok az epigon-regény. Jobb viszonyok közt, amikor sok regényt «fogyaszt» a közönség, nem is lenne semmi különös baj abból, ha egyik-másik megjelennék. Az epigon akárhányszor egészen tisztességes prózát ír, regénye korrektül van fölépítve; semmi más rosszat nem lehet róla mondani, csak azt, hogy például parasztját, tanítóját, jegyzőjét, egész faluját valamivel jobban meglátta és megírta már Móricz.

6. Most fájdalmas dolog következik. Igazán tehetséges, eredeti és értékes írók regényei, amelyeket - senki sem mer kiadni. Vannak az írók közt ismertek és ismeretlenek. Az utóbbiak többségben vannak - nyilván mert a már megjelent vagy éppen beérkezett írók többnyire tudják, meddig szabad elmenni és veszedelmesebb mondanivalóikat egyszerűen nem írják meg. Azt hiszem, a mai magyar irodalom történetének legértékesebb fejezete volna - a megíratlan regények története, egy nagyon őszinte intervjú a magyar írókkal, amelynek kéziratát lepecsételve helyeznék el ötven esztendőre - például az Akadémiánál. A fiatalok, a naivul bátrak még megírják - bizonyára csak egyszer - a maguk véleményét erről a világról. Nem mondom, hogy mindig egyetértek velük. Nemcsak azért nem, mert forradalmárabbak nálam, hanem azért sem, mert könyörtelenek minden érzékenység iránt, vitriollal írnak (Anatole France Dickens-szé szelidül mellettük) - és keserűek, reményvesztettek, pesszimisták, enyhitő humor és fölülemelkedés nélkül. Mindegy: ez a hiba múlik a fiatalsággal, de a tehetség megmarad, s ezek között a keserű lázadók közt sok az igazi tehetség. Szégyellem magamat - és nem a magam, nem is a kiadóm nevében - amikor visszaadom a kézirataikat; nincs arcbőröm ahhoz, hogy azt mondjam nekik: fiatalember, ezzel a tehetséggel írhatna valami szelidebb, elfogadhatóbb dolgot is...

7. Az igazán «szenzációs» magyar regények nem íródnak meg, s ha megíródnak, nem jelennek meg. Tessék végignézni a könyvpiac egyre csökkenő regény-termésén: csupa menekülés a legégetőbb, legaktuálisabb, legmélyebb problémák elől, mintha a regényolvasó is azt a vizenyős kosztot kívánná meg, amellyel (legalább a cenzura jóvoltából úgy látszik) a mozi közönsége beéri. És a meg nem írt magyar regényeknek, e kereszteletlenül legyilkolt kisdedeknek csapatánál csak egy - groteszkségében is - sírnivalóbb látvány van: az a típus, amelyet úgy nevezhetnék el, hogy «a dilettáns rátapint.» Hogy csak egy példát mondjak: itt forr, itt örvénylik, sír, ordít, vonaglik szemünk előtt a «harmincévesek» problémája, akik a gimnáziumból mentek a harctérre, onnan vissza az egyetemre (ha bevették őket) s akik, jórészt testben-lélekben megrokkanva, egy gazdaságilag és erkölcsileg egyaránt lezüllött világban sanyarogják végig hosszúranyúló «fiatalságukat» - egyik öngyilkos lesz, másik elzüllik, harmadik eladja magát - nagyszerű téma, nem? Az egész mai világ benne van mindenestül, egy új Dante legalább is a Poklot megírhatná belőle. Ki olvasott regényt erről a témáról? Én! Egy derék, rokonszenves, jószándékú, vérzőszívű, faprózájú, szüklátókörű dilettáns írta. Csak a legnagyobb jóakarattal lehetett végigolvasni. Az az elégtétele mindenesetre meglehet, hogy megelőzte korát. Tíz év mulva, ha megszületik addig a mai harmincévesek sorsának méltó énekese, ennek a regénynek szerzője keserű öntudattal mondhatja majd el:

- Én már tíz esztendje megírtam ezt a témát! Hej, ha nekem protekcióm lett volna!