Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK

OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK
(2., befejező közl.)
VI.

Egyszer csak odabenn megzendül a ház. Mint a boszorkányvár: gonosz hangoktól riadoz. Csetepaté, asszonyháború.

- Hallga! - mutat oda Mihály - szól már a három csalogány.

Pedig csak kettő szólott: szomorúszájú Dózsáné meg a táborszájú Kovácsné. Ami elmaradhatatlan: bekövetkezett: Összeakasztották odabenn a tengelyt, most már zeng az ég, csattognak a villámok.

Juli odabenn ölbekapta hirtelen a négy remek párnát, amelyért évek óta fáj a Dózsáné foga, s hozni akarta kifelé. A bába, mint a nőstyén tigris, ugrott reá, ki akarta csavarni kezéből, hogy biztosíthassa magának, hogy másnak még a lehellete se hulljon rá. Juli nem engedett s gyöngéden lábélen rúgta a nénjét. Erzsébet asszony eljajdította magát, mert nincs keservesebb fájdalom, mint a lábélen rúgás kínja. De hősiesen erőt vett fájdalmán s kopogtatni kezdett szeretett húga fején, erősen hallható kopogással. A Juli csontgubója állotta, de hét singes nyelve borzalmas hadarásba kezdett. Kimondhatatlan, sárban meghempergett szavakat vagdosott elképedő nénje arcába. A négy párnát mind a ketten szorongatták, ölelgették s tulajdonképpen ez mentette meg őket a kölcsönös rúgásoktól és harapásoktól. Mert haraptak is. Haraptak, felhúzott ínnyel, mint a kancalovak, mikor nem bírnak megegyezni egymással a közös hámban. Erzsók harapta a Juli kezét, amely a négy párnát szorongatta; Juli harapta az Erzsók fejét, amely az ő kezeihez hajolt nem éppen rokoni alázattal. Forogtak, peregtek a szobában, mint két kutya, amelyik közös húsdarabot kapott foghegyre s egyik sem akarja elereszteni, tehát körben keringelnek a drága zsákmány körül. Így dulakodva penderülnek ki a küszöbön, dobbannak le az udvarra, a férfiak pruszlik-gombszakasztó gyönyörűségére.

Egyszerre visong, kiabál, csattog a két asszony:

- Enyém! Szegény anyám már életében -

- Szegény anyánkat már életében becsapta, kijátszotta...

- A négy párnát... meg a nagy dunyhát... nekem igérte, esküszöm az élő Istenre...

- Esküdhetik a halott Istenre is, senki nem hallotta.

- Én viseltem gondját - Pista, Jóska, mondjátok meg -!

- Nem alkuszunk. Igazság, vagy vesszen a világ!

Az ajtón kilépő Baloghné szomorkásan csóválta hegyes, répához hasonló sovány fejét: mégis Isten ellen való, amit művelnek. István, mint elnök, elkezdte öklével döngetni az asztalt - csengő helyett, hogy elcsillapítsa az ádáz szenvedélyeket; de a két nekiszilajodott némbert nem lehetett csendesíteni, csattogtatták az égig csodálatosan kiráspolyozott hangjukat.

Végre Mihály, bosszús jókedvében, kikapta Dózsáné kezéből az örökséget. Juli bőszen az asztalra csapta a négy remek párnát, paprikaszínű orcával, pukkadozva, fújva, lihegve ordítozta:

- Igazságot kivánok! Igazságot kivánok!

Dózsáné felpattant, hogy neki rohanjon, de Mihály hátulról átkarolta és hirtelen beleültette egy székbe.

Most István elnök is fölemelte szavát, de élesen:

- Végrendelet nincs. Veszekedésnek helye nincs. Igazságosan osztozkodunk. Kimondom, hogy a négy párna a négy asszonyé.

- Hiszen csak hárman vagyunk, - fuldokolta Dózsáné.

- Nekem is van feleségem, meg Miskának is, - jelentette ki az elnök.

- Gyalázat, - hörögte Erzsók, a diplomás bába. - Édesanyám mindig mondogatta életében: na lyányom, ez a négy párna, meg a nagy dunyha a tiéd, mert - mert -

Hirtelen nem jutott eszébe: miért is az övé. Bezzeg Juli rögtön beledöfte a szavát és rikácsolta:

- Mert gyalázatot hoztál a tisztes Bakó névre. Azért? Azért?

Mari csöndesen közbeszólt: na, na!

A vérig sértett Dózsáné kifordult magából. Szürke szeme egészen elferdült, az ajka olyan fehér lett, mint a fal, reszketett a két keze, s borzasztó, megháborodott hangon köpködte a szavakat:

- Mit! Te! Aljas! Te szemtelen! Te gyalázatos! Fertelmes. Az én becsületem -? Te? Add vissza először - hozd vissza azt a nagy dézsát, meg azt a mosóteknőt, amit elloptál édesanyámtól - te - te -

Ha Mihály le nem fogja, körömmel tépi ki a Juli két bádog szemét.

István dühösen veri az asztalt, hiába:

- Csend! Csend! Idegyűl a világ! (Csakugyan, a szomszéd ház berenáján már feltűnik a Sarkadi szomszéd kerek feje.)

Juli szelet fog; megereszti város-csodálta felső hangját, amelyik karcol, mint a gyémánt az üveget:

- Micsoda dézsa? Micsoda teknő? Én? Én loptam? Hogy az ég rogyjon arra az álnok fejére. Maga hordta egész télen a hászijáról a szalonnát meg a száraz kolbászt.

Jóska, aki most bukkant be új üveg borral, lekapta fejéről a satyakot és megcsóválta:

- Aha! Aha! Megszállta Kovácsnét a szentlélek, ismeretlen nyelven kezd beszélni.

Felrobbant a kis üst, ég a szélmalom.

Dózsáné levegőhöz jutott s vaskos öklével megfenyegette Julit:

- Befogd azt a kétkapu szádat, mert kiütöm a jobbik szemedet, te, te - te hályogszemű bestia! Te kancsi Pilátusné! Hogy szakadnál rongyokká... - Azután a testvéreihez fordult: Ha nem tudnátok, tudjátok meg, hogy Kovácsné ifiasszony, a galád, elkunyorálta édesanyáméktól azt a szép nagy dézsát, amelyik ott állt a kamarában - vissza se hozta többet! Azt hitte a gyalázatos, az Isten is behúnyta a szemét. De én nem húnytam ám, drágalátos menyecske! A mosóteknő is kivándorolt a Böszörményi-útra, az is az anyámé, az is hagyaték - ide vele - ne paklizzunk!

Kovácsné visszacserdített:

- Hőbörtös dajna, hiszen maga akar erővel paklizni. De ha van bennetek egy kis becsületérzés: István, Miska, nem engeditek. Te sem, Mari! Ezt a négy gyönyörű párnát nem sotulhatja el az, akinek legkevesebb hasznát látta szegény anyánk életében. Igen.

- Te nyomorúlt, - viharzott Dózsáné -, ki viselte gondját édesanyánknak az utolsó időkben? Te? Te?

- Nem is te! - harsogott Juli.

- Én főztem neki, hogy az elméd háborodjon meg!

- Háborodjon meg a tied. Mikor főztél neki? Mikor már nem is tudott enni?

- Lelketlen vagy, az is voltál, mint a kutya. Még a halálos ágyán is megmartad szegényt, ráordítottál, hogy soha nem törődött a gyermekeivel.

- Magával törődött, velem nem. Nem kaptam móringot, mint Mari...

- Hát én kaptam? - sikoltott a bába.

- Hahaha! - kacagott Juli kéményhasogató hangon, - még csak az kellett volna. Nem elég, hogy egyszer nagyot lépett a teinsasszony?

Dózsánénak a lelkét metszette ez a hang, ettől vadult, mint bika a vörös posztótól. Most is felrobbant a dühe, a kezében levő párnát megforgatva, neki akart rohanni a táborszájú Kovácsnénak:

- Te - te - kikaparom azt a hályogos szemedet!

Legázolja, ha Miska közbe nem veti magát.

István, az elnök, únni kezdte a dolgot. Ez már mégis sok. Felállt és tőle telhető méltósággal kijelentette:

- Ha az asszonyok nem térnek eszükre, úgy elhajítom a kalapács nyelét, hogy azután törülhetik a szemüket. Ha csend nem lesz, felfüggesztem a hagyatéki tárgyalást, zár alá veszek mindent és bíróság elébe viszem a dolgot. Mégis disznóság, komédiát csinálni ebből a gyászos eljárásból. (Ivott egyet.) Kimondom a szentenciát: mind a három asszony kap egy-egy párnát, a negyedik a feleségemé.

Mindenki felzúdult rá. Mihály is méltatlankodni kezdett:

- Hát én ki fia-borja vagyok?

István neki ítélte a nagy dunyhát, felesége, gyermekei vannak. Jóskának úgy sem kell takaró.

A «magánzó» vidáman szemére rántotta kakastollas kalapját:

- Majd beborít engem a csillagos ég.

De Dózsánét nem lehetett elhallgattatni. Most, hogy már elvesztette a gyönyörű négy párnát, amelyet régóta magáénak vallott: bosszút akart állani azon, aki miatt elvesztette. Kovácsné Bakó Julin. Rávetett egy megölő pillantást:

- Nagyon felnyílt a szeme ennek a gyalázatosnak!

- Fogja be a száját, - tanácsolta Juli szelíden.

- Majd befogom én a tied, te dajna!

- Dajna a keresztanyád, te vasorrú bába!

- Dézsalopó!

- Malactolvaj!

- Táborszájú!

- Repedtsarkú ifiasszony!

Erzsébetnek kifogyott a szó-municiója, egy-három, rácsapott mint a visító vércse Julira, megragadta zenebonás kontyát, megrázta istenesen, megcibálta magyarmiskásan, jó mélyen beleeresztve nem bátortalan ujjait.

- Te... te... te... - csak ezt lihegte hozzá kísérő zenének.

- Ereszd a hajam! - rikácsolta a borzasztó szemű Juli. - Ereszd a hajam... mert kiveszem a két szemedet...

Nekiesett szeretett nénje barna hajának s megzilálta, mint a kaszálón szokták a levágott sarjúrendet. A zilált haj leomlott, betakarta fekete hullámaival a termetes bába vaskos vállait. A Juli szalmás haja pedig tizenháromezer-felé röpkedett.

A férfiak halálból röstellték a dolgot. Csak az asszonytalan Jóskának tetszett kimondhatatlanul. Körültáncolta őket, uszította egymásnak az anélkül is uszulókat; nem vette többe a saját nénjeit, mint két marakodó utcai kutyát.

Sarkadi szomszéd már felmászott a berenára, lovagolva ráült a kerítésre, úgy élvezte a csodálatos hajcihőt.

Mihály észrevette, szégyelte. Ráordított az asszonyokra:

- Megőrültetek?... az istenfáját... idegyűl az egész utca csudára, Sarkadi szomszéd is a berenán lovagol, mert ilyen komédiát még nem látott.

- Ilyet még nem! - kiáltotta Sarkadi borízű hangon.

Mihály rákiáltott:

- Szálljon le! Nem szégyelli magát... mint a taknyos gyerek...

Sarkadi szomszéd felhorkant a szelíd riasztóra:

- Törüld meg a szádat, te szíkes veréb. Azt teszem, amit akarok.

- Dőljön a dugába, nyöves paraszt...

- Egyen meg a fene, valamennyien vagytok, - azzal eltünt a berenáról.

Ez a kis intermezzó csöndet teremtett. István felhasználta a termékeny pillanatot:

- Amit az asszonyok csinálnak, gyalázat. Hát így kell szegény jó anyánk kis holmiján megosztoznotok? Mint a római katonák a Krisztus ruháján... Nahát. Gyalázat. Fertelmesebbek vagytok, mint a giliszták. Ha a szegény megboldogult ezt látná... megfordulna a sírjában.

Keserűségét borral öblintette le.

Mihályt annyira szíven vágta ez a lelketlen marakodás, hogy a neki ítélt nagy dunyhát fölkapta s odavágta az asztalra:

- Nekem nem kell. Úgy sincs ezen istenáldás.

Nosza! A két csatás asszony, mint a héja, veti magát a gazdátalan kincsre. Egy pillanatban ordítják:

- Enyém!

- Az enyém!

Juli baloldalról csap rá, Erzsók jobbról. Viharzó vak gyűlölettel tépik-cibálják a degeszre tömött dunyhát, mintha egymás húsába merítenék a körmüket. Jobbra szaladnak, balra visszakoznak, forognak, olyanokat rántanak egymáson, hogy a szegény vászonhúzat sikoltva hasadoz a kezük nyomán. Kibomlik a belseje, hull, hull, hózáporozó hullással hull a toll; tollfelhőbe hanyatlik a kis udvari konyha, a nagy törvénytevő asztal; fehér pihébe bodorodik az elnökölő István, a derekafájdultáig kacagó Jóska, a mérgében bajuszát rágó Miska. A veszekedett két némber inkább meghal, de el nem engedi a dunyhahajat, míg csak egy méternyi épség van belőle. Ha az enyém nem lehet, ne legyen a tied sem, piszok! Ráncigálják, szerteszét-tépik, hogy az embernek fáj a lelke. Legalább a szelíd, hangtalan Mari, a tanyai asszony, könnyeket törölt ki a szeméből ilyen városi galádság láttára.

Juli zöld volt, mint egy vizi anyaisten. Diadalordítással lobogtatta meg a néhai dunyha utolsó foszlányát:

- Na teinsasszony! Úgy-e, mégse lett a magáé?

Erzsébet, a tömzsi bába, verejtékezve reszketett:

- Attól a tolltól fulladj meg, amit kiráztál, te - háborodott - -

Juli nem engedte, hogy másé legyen a végső szó:

- Ez a dunyhahaj legyen a szemfedőd! - kiáltotta lelkesen.