Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ · / · KÁRPÁTI AURÉL: KÉT SHAKESPEARE-SZEREP

KÁRPÁTI AURÉL: KÉT SHAKESPEARE-SZEREP
Kiss Ferenc Macbethje és Petruchiója
1.

Macbeth...

Ki ő és mi lakik benne? Hová, merre visz fejlődésének útja? Mielőtt még megjelenne a színen, a költő így jellemzi: Méltó a hős nevére... Bellona vőlegényeként, kardján véres halál füstölög... Mikor pedig harc szennyétől keverten először lép elénk, maga ekkép emlékezik meg az imént lezajlott küzdelemről: Nem láttam még ily szörnyű s szép napot...

Valóban, csak hős beszélhet így. Vitéz katona, rettenthetetlen vezér, akinek eleme a harc. Ez a hősiség Macbeth legrokonszenvesebb, később talán egyetlen rokonszenves vonása. Hogy nagyravágyás feszíti-e? - egyelőre legfeljebb következtethetjük abból a gyanus mohóságból, amellyel a boszorkányok titokzatos jóslatán kap: Hó! félig szólók többet mondjatok! De mihelyt Glamis és Cawdor ígért thánsága az övé lesz, már félreérthetetlen bizakodással kiált fel: Hátra még a legnagyobb!... Igaz, a jóslat csodálatos gyorsan, szóról szóra teljesül, ilyesmitől megszédülne maga a testet öltött hűség is. Ám bizonyos, hogy Macbeth ekkor már nemcsak hiszi, hanem óhajtja is a megjósolt koronát. Egy pillanat multán - a rossz vagy jó fölött tünődve - visszadöbben ugyan a «gyilkolás» agyrémétől, de jellemző, hogy már itt tart. Mindenesetre: vágyik a királyságra, bárha a «való félelminél» nagyobb «képzelt rém» lelke mélyéig «megrendíti», akár Hamletet a szellemjelenéskor vállalt bosszú nyugtalanító terhe. Nem bír másra gondolni: Léterőm mind képzeletbe fúl s előtte semmi sincs: csak ami nincs!...

Mégis, mintha eleve érezné, hogy nem lesz elég ereje a gyilkos tett konzekvenciájának elviseléséhez: visszadöbben. «A sors, ha akar királynak: jó, tegyen királlyá! De úgy, hogy én ne is mozduljak érte.» (Lady Macbeth nemsokára világosan kimondja: Becsvágy szívedben, oh de nincs vele kellő gonoszság!) Azonban minden összejátszik, hogy a királygyilkosságot végrehajtsa: Malcolm cumberlandi hercegsége, a lady ösztökélése, a király invernessi látogatása, a kedvező alkalom fokról-fokra hajtja, űzi, szorítja a végzetes tett elkövetése felé. Az utolsó pillanatban még egyszer megriad és Duncan erényeit latra téve, szégyenkezőn ismeri be: Nincsen más sarkantyúm e szándokot sürgetni, mint a nagyravágyás!... Küzd a megkívánt bűn ellen s tragikuma épp ott van, hogy egyformán gyenge a bűnről való lemondásra és a bűntudat elviselésére. De a lady bujtó, sürgető szavai után már nem habozik: Szilárd vagyok s a szörnyű tetthez felajzám minden idegem... Közvetlenül a gyilkosság előtt, a tőr-vízió jelenetében, már csak a «véres munka» áll szeme előtt.

Macbeth fejlődési vonala így megy fölfelé, a belső küzdelemtől ingadozva, de egyre határozottabban és csúcsra ér a véres tett elkövetésében. Utána egyszerre megtörik. A gyilkos összeroppanva, szinte betelő végzetét sikoltja el: Macbeth az álmot meggyilkolta... Macbeth nem alhatik többé soha!... Tehetetlenül leroskad. Azonban csakhamar összeszedi magát. A megszerzett hatalom tudata talpra állítja. Ám a lejtő, amelyre került, feltartóztathatatlanul ereszkedik alatta. Süllyedése megpecsételtetett. Banquo megöletését már a brávókra bízza: magának nem lenne ereje hozzá. Vonala lassan lefelé megy és a mélypontot a lakomajelenet őrjöngésében éri el. A második gyilkosság, amelyet szükségkép vont maga után az első, megmaradt erőitől csaknem teljesen megfosztja. A gyilkosnak ne legyen érzékeny lelkiismerete, különben vége. Macbeth itt már a téboly határán imbolyog. A hős nem született gyáva orgyilkosságra. Pszichikai adottság nélkül ölt, a külső körülmények kényszerétől, valósággal a sorstól űzetve. A bűnt elkövette, a bűntudat azonban porba sujtja. Mint Hamlet, olyasmire vállalkozott, ami erői határát meghaladta s most már csak egyetlen útja marad a menekülésnek: el a jósbanyákhoz! Az összeroppant Macbeth csupán tőlük várhat segítséget. Ezt a segítséget meg is kapja az újabb jóslatban: Oroszlán-szívű légy s kevély!... Míg a birnámi erdő nem mozdul, Macbeth legyőzve nem lesz!... Ne félj, neked nem árthat anyaszülte lény!...

A kettős ígéret egyszerre visszaadja elvesztett biztonság-érzetét. Macbeth vonala hirtelen újra felszökik. Kevély lesz, bátor, erős, oroszlánszívű s mint hős száll szembe Macduff támadó seregével. Ez a második és utolsó csúcs lélek-sorsának fejlődésében. Innen bukik hanyatthomlok a halálos mélységbe, mikor váratlanul «megindul» a birnámi erdő és Macduff a fülébe harsogja: Ess kétségbe hát... engem «idő előtt» vágtak ki anyám méhéből... én nem vagyok «anyaszülte»... De Macbeth itt már nem csuklik össze. Mint igazi hős, mindennel dacolva, rettenthetetlenül néz szembe elkerülhetetlen végzetével. A birnámi erdő megmozdulása csupán dühös elszántságát gyujtja fel: Ha esni kell, páncélban hulljak!... Közvetlenül előbb azt mondja: Alig van a félelemre már érzékem!... S a lady halálhíréhez ennyit fűz csak: Halt volna meg később!... Keménysége még apathiájában is rettenetes. Mikor pedig Macduff kardja villan felé, így kiált: Próbálok egy végsőt...és átkozott, ki kettőnk közül először esd: elég!... Csakugyan, hős Macbeth az, aki itt elhull. S ebben a visszatért hősiségében tetőzik tragikuma. Macbethben a gyilkos csak az «álmot» ölte meg örökre, a «hőst» nem gyilkolhatta meg. Bukása így és ezért válik megrendítővé.

Nagyjából tehát Macbeth fejlődési vonala ilyen: Ezen a vonalon kell kiteljesednie a színész egyéni játékának. Kiss Ferenc hatalmas művészi alakítása lényegében födte ezt a vonalat. Talán csak középső szakaszán hajolt el tőle némileg. Koncepciója helyes volt. Világos, tiszta és érthető. Felfogásának egysége felől percre sem hagyott kétségben, ha a kivitelben helyenkint érezhető módosulást szenvedett is az elgondolás határozottsága. A gyilkosság elkövetéséig hiánytalanul teljes és tökéletes eredmény koronázta bensőleg elmélyített, nagyszerű játékát. A lelki vívódás ingadozásainak, a bűn kísértésével folytatott küzdelemnek, a növekvő nagyravágyás és az önmaga gyengeségét felmérő megismerés birkózásának, de főkép a fantázia által táplált rögeszme elhatalmasodásának nyugtalanítóan drámai és megindítóan emberi motívumait rendre feltárta. Gondos, mélyreható elemzéssel s a lírikus kifejezés közvetlenségével. Ezen a ponton remekbe exponálta Macbeth egész tragédiáját. A hősben minden rezzenésével megéreztette a lealjasító, gyáva orgyilkosságtól ösztönösen irtózó embert, akinek erkölcsi viaskodása a kísértő bűn rémképeivel részvétet kelt személye és sorsa iránt. (Mellesleg szólva: a Macbeth-alakítás egyik legfőbb nehézsége éppen ez a részvét-keltés, amelyre szinte csak itt kínálkozik alkalom.) Macbeth «gyengeségét» döbbenetes világossággal fedte fel s éles reflektorfényt vetett mingyárt kezdetben a drámai konfliktus lényegére, a bűnhődésben visszaütő bűn tragikumára. Az ő Macbethje végül is úgy szédült bele a bűn káprázatába, mint lepke a perzselő gyertyalángba, elvesztve akarata fölött igazi én-jének parancsoló erőit. S ezzel mindvégig biztosította a maga számára szánalmunkat.

Az első csúcs elérése után azonban a letörő vonal egyszerre túlmélyre szaladt. Rögtön addig a katasztrofális mélypontig zuhant alá, ahova csak a lakoma-jelenet során lett volna szabad eljutnia. Kiss Ferenc Macbethje a véres tettet követő pillanatokban teljesen összeomlott s így belső fejlődése egy időre megállott. Nem siklott, nem sodródott lefelé. Nem bírt lejtősen ereszkedni, hanem ettől kezdve majdnem horizontálisan haladt tovább, mintegy a történés puszta menetétől vitetve. Mi lett ennek a következménye? Nem kevesebb, mint hogy Banquo árnyának feltünésekor az első összeroppanás pathologikus tüneteinek megismétlése fenyegette az egész alakítást. Észrevette ezt maga a körültekintő művész is, azért - hogy a fenyegető veszedelmet elkerülje - a szellem-jelenés elkövetkezésekor az őrjöngés külsőségeinek dinamikai fokozásához folyamodott. Hanggal és gesztussal kényszerült pótolni a belső crescendo hiányát. Míg a tőr-jelenetben mozgást, hangot, mimikát - nagyon helyesen - a legszükségesebbre redukált s mindent belülről hozott ki, itt szükségképpen szertelenebbé vált és nem egyszer a külső hatás eszközeit használta. S míg amott dikciója a vers stilizáltságában is természetes közvetlenséggel, őszintén hatott, emitt akárhányszor a «szavalás» hamis pátoszába tévedt. «Préselni» kezdett és üresen hörgött, - ami művészi lényétől merőben idegen. Ő igazán Shakespeare kedve szerint való színész, aki ösztönszerűen illeszti «a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez», sohase hágva át a «természet szerénységét». Annál feltünőbbé vált önmagából való kilépése ebben a jelenetben, amelynek azonban még így is voltak megkapóan szuggesztív részletei. Különben egyáltalán nem tulajdonítok a szóbanforgó «kisiklásnak» kelleténél nagyobb jelentőséget, pláne az alakítás egésze szempontjából. Csupán azért foglalkozom ilyen részletesen vele, mert jó példa annak illusztrálására, hogy olykor a szerep belső vonalától való jelentéktelen eltérés is igen kellemetlen következményekben bosszulja meg magát.

A banyák második jóslata után Kiss Ferenc lendületesen szöktette fel a figurát a második, befejező csúcsra. Macbethje újra a régi lett. Ám nem egészen, nem elég markáns határozottsággal. A lelki bomlás jeleinek egy árnyalattal erősebb éreztetése mintha kissé elhalványította volna arculatán a hősiség domináló vonását. Macbeth nagyságát, tragikai magasságba emelkedését - azt hiszem - itt egyedül az erő és rendületlen keménység kifejezése adhatja meg. A belső megroppanás átütésének a vég előtt tehát meglehetős diszkréten kell jelentkeznie. Hogy úgy mondjam: csupán a kétségbeesés hősi erőfeszítésében.

Most azonban, végezve a részletezéssel, maga a kritikus is valami sajátos «eltolódást» vesz észre munkájában. Megjegyzései túlságosan kiélezetteknek tetszenek. S nyilván azok is, hiszen jellemezni akartak. Ilyesmi sohasem megy némi túlzás nélkül. De nehogy a kifogások egyoldalú kiemelése elhomályosítsa az igazságot, éppen azért nyomatékosan hangsúlyoznom kell az alakítás egészének általános értékét. Kiss Ferenc Machbeth-je a kiváló tehetségű művész pályájának eddig elért legfelső állomását jelzi. Minden benne volt, amit a költő eredetije megkíván. Legfeljebb erőviszonyainak elosztásában mutatkozott némi egyenetlenség: ide több került, amoda kevesebb. Végeredményében így hát nem «hibákról» csak árnyalati eltérésekről, átmeneti tónus-elváltozásokról van itt szó. Mindez pedig épp ennél a szerepnél nagyon is érthető. Olyan színész még nem született, aki Macbethet első játszásra teljesen kiegyensúlyozottan, hiánytalanul kiformálta volna. Ehhez feltétlenül hosszabb színpadi érlelés, többszöri előadás csiszoló munkája szükséges.

Egészen bizonyos, hogy az ötödik-hatodik előadás után Kiss Ferenc zseniális Machbet-alakítása is megkapja azt a végső és végleges formát, amely a művészi elképzelés legideálisabb megvalósulását jelenti. Úgy, ahogy most Petruchio szerepének utolsó részletig tökéletes kidolgozásánál láttuk, a Makrancos hölgy reprizén.