Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

SCHÖPFLIN ALADÁR: A MAGYAR IRODALMI MŰVELTSÉG KEZDETEI

Majdnem öt évszázadig tartott, amíg a keresztény hit odáig jutott Magyarországon, hogy magyarul merte és tudta kifejezni magát. A kereszténység, a legnagyobb világnézeti válság a magyar történelemben, amely a szó szoros értelmében újraalkotta ezt a nemzetet, nem válhatott egy-két nemzedék alatt vérré. A nagy szellemi vérátömlesztés Szent István és az utána következett királyok hatalmi műve volt, megemésztésére nem volt elegendő két-három nemzedék, évszázadok kellettek hozzá, hogy beleszívódjon a nemzet egészének tudatába, mélyebb valósággá váljon a merő ceremoniális külsőségnél. A szent király óriási reformja csak a kényszer erejével tudta leküzdeni a pogány nép hagyományainak természetes ellenállását s a népre királyi szóval ráoktrojált új vallás csak generációk hosszú és szívós propaganda- és szervező munkájával vált élő hitté a nép tömegeiben s csak akkor tudott összesímulni a magyarság öröklött temperamentumával. Magától értetődik, hogy az az új műveltség, melyet az új hit magával hozott, évszázadokig csak a társadalom vékony felső rétegében tudott gyökeret verni, sokáig a papok rendi tulajdona marad s legfeljebb a főúri rend egyrésze osztozott e tulajdonon. A papok tulajdona volt az írástudás, ami kezdetben a latin írástudást jelentette, tehát a nép tömegei már a latin nyelvtudás hiánya miatt is ki voltak belőle zárva. Egy-két szórványos, az egyház praktikus céljaiból fakadt próbálkozást, mint amilyen a Halotti Beszéd, leszámítva, csak a XV. század elején kezdik ezt az írástudást a magyar nyelvre alkalmazni s csak a XVI. század elején, a mohácsi csata ideje táján, a katholikus középkor utolsó órájában alakul ki egy neme a magyar nyelvű irodalomnak, amelynek képét nagyszámú megmaradt emlékeiből meglehetős világossággal rekonstruálhatjuk.

Kérdés azonban, nevezhető-e ez az irodalom a szó szigorú értelmében irodalomnak és főképen magyar irodalomnak. Horváth János, aki erről a nagy témáról nagy és bámulatos tájékozottságra és szinte mikrotomszerűen működő éleselméjűségre egyaránt kiemelkedő könyvet írt, erre a kérdésre kissé szkeptikus feleletet ad könyvének címével: A magyar irodalmi műveltség kezdetei és nem «a középkori magyar irodalom csak a szó nagyon tág értelmében mondható irodalomnak. Ahhoz, hogy az irodalom keletkezzék és éljen, három tényező összehatására van szükség. Az egyik az író, aki a maga egyéniségét, lelki élményét nyilatkoztatja ki írásban, a közönségre való hatás céljából, a másik a mű, amely az író céljának közlő eszköze, a harmadik a közönség, amely az írónak a műben kinyilatkoztatott élményét magába fogadja. E három tényező közül az első egyáltalában nem jön számba a középkori irodalomban, mert termékei személytelenek, írói a maguk egyéniségét nem is próbálják kinyilatkoztatni, a művükben kifejezett élmény nem az ő személyes tulajdonuk, hanem az egyház köztulajdona, minden egyéni szín, vagy a állásfoglalás kizárásával. Ha egy-két írói egyéniség, mint Temesvári Pelbárt, vagy az Érdy-kódex Karthausi Névtelen, akit Horváth János fedezett fel, mégis kiemelkedik ez akaratuk nélkül, sőt akaratuk ellenére történik. A második tényező, a mű sem egyéni élmény foglalata tehát, hanem a kollektív egyházi élményé, amelyhez valamit hozzátenni, vagy belőle valamit elvenni súlyos bűn számba ment volna. Közönségről a szó igazi értelmében szintén nem lehet szó, mert a művek csak egy külsőleg-belsőleg elkülönített, aránylag csekély számú rend, a papság s főkép a szerzetes kolostorok számára készültek, világiak csak kivételes esetekben férhettek hozzájuk. Még több fenntartással sorolhatjuk ezt az irodalmat a magyar irodalomba. A XV. századig a nyelve sem volt magyar, latinul irták, e latin nyelvű irodalom anyaga csak a történelmi tudatot lerögzítő krónikákban mutat kapcsolatokat a magyarsággal, a többi merő nemzetfelettiség volt, az egyház tanításának és propagandájának minden nemzetnél azonos eszköze. Ez maradt meg a magyar nyelvűségre való áttérés idején is, mert a különböző tartalmú kódexekben a nyelven kívül semmi sincs eredeti magyar, kivétel nélkül mind fordítás, átdolgozás, legfeljebb szövegben szabad, de tartalomban kötött utánköltés. A magyar irodalomba tehát csak stílustörténeti szempontból tartozik. Első kísérlet a nemzetközi egyházi, vagy mondjuk, általános európai műveltségi anyagnak magyar nyelven való megfogalmazására.

A középkori magyarságnak tehát kétféle irodalom-melletti irodalmi tevékenysége volt: ez a csak föltételesen magyarnak és irodalomnak nevezhető egyházi irodalom és egy másik, szintén csak feltételesen annak mondható világi irodalom, amely az írástudatlanság s az egyedüli írástudók, a papok ellenszenve miatt sohasem került leírásra s csak szájhagyomány útján terjedt. Ez utóbbiról nem tudunk semmit, csak a létezését s ami halvány nyom fennmaradt belőle, abból nem alkothatunk róla semminemű képet. Annyit mindenesetre feltehetünk róla, hogy akármilyen volt is, specifikus és eredeti magyar tulajdon volt. Hogy teljesen, majdnem nyomtalanul megsemmisült, ez egyike azoknak az óriási áldozatoknak, melyeket a magyarság a kereszténységért, az európai kultúra közösségébe való belépésért hozott.

Ha van a magyar irodalomnak és az egész szellemi életnek nemzetietlen kora, akkor a középkor az. A nép egész örökölt kulturájától, amely bármi primitív, de mégis csak kultúra volt, összes hagyományaitól, melyek bizonyára élénken éltek a köztudatban, jellemétől és temperamentumától idegen, sőt azzal ellentétes, mindennemű nemzeti színezetet, vagy specifikumot elvileg kizáró, nemzetközi érvényű eszmevilágot zúdított a magyarságra, rákényszerítette egy idegen felfogáshoz és életérzéshez való alkalmazkodásra, kiforgatta sarkaiból egész életberendezését, megsemmisítette még költői alkotásait is. Más népeknek, németnek, franciának maradtak fenn a középkorból nagy jelentőségű világi irodalmi alkotásai, - az anathéma, mellyel az egyház a világi irodalmat sujtotta, nálunk maradéktalanul megfogant. A mai kor embere a középkor magyarjával nem tud semminemű lelki kapcsolatba jutni, csak az egyház személyiséget és nemzeti különvalóságot kizáró irodalmi hagyománya révén.

Mégis ez a tartalmában, szelemében és formáiban is idegen irodalom és kultúra a mai magyar műveltség alapépítménye, amelyen biztosan áll minden, amit a XVI. század óta egymást váltó nemzedékek építettek. Szemlélete annyiban nagyon tanulságos, mert benne mondhatni laboratóriumi tisztasággal demonstrálható a magyar irodalom s általában magyar kultúra állandó fejlődési módja: kezdődik idegen eszme és formavilág idegennek érzett és szűk körre szoruló beáramlásával, ez lassanként felszívódik a nemzet egészébe s nemzeti köztulajdonná válik. Az első, középkori nagy válság után még két hasonló válságon ment át irodalmunk a reformációval és a XVIII. századvégi felvilágosodással, Kazinczy reformjával. Ilyen szempontból nézve a magyar irodalom minden nagy korszaka valamely idegenség beáramlásával kezdődik s irodalmunk története az idegenségek, illetőleg európaiságok felszívódásának története.