Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · SINKÓ ERVIN: HŰSÉG

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
I.

Egy este a halottakról folyt köztük a szó. Mind a ketten - túl a harmincon - abban a korban voltak, mikor a halál már nem afféle közeli-távoli mendemonda, hanem barátok, szülők, testvérek sírhalmán szerzett személyes ismerős, bejáratos gonosz vendég életünk körében. De ők ketten nem a maguk halottait idézgették, csak általában a halottakról beszéltek. Arról, hogy az élő emberek mindenkor porszemként elenyésző kisebbség a meghaltak összességéhez képest. Arról, hogy mégis különös dolog a halál, évmilliók óta gyakorolja az emberiség és mégsem lehet hozzászokni. Arról, hogy az ember mindenüvé követni akarja azt, aki kedves neki, minden áron együtt akar maradni azzal, aki édessé teszi neki az életet, de ha a kedves meghal, akkor visszahőköl az ember s bármily sok szívünkhöz nőtt halottunk is van már, a halál nem tud kívánatossá válni, legfeljebb az élet válik elviselhetetlenné. Így beszélgettek. Beszélgetés közben az asszony maga elé nézett és fényes fekete haja keretében feje nyugodt volt, ünnepiesen mozdulatlan, mint egy patinás festmény. Hirtelen rámosolygott egy gondolatra. Szerette a gondolatokat; akár vidám, akár szomorú volt egy gondolat, ha gondolat volt, akkor csendes mosollyal csodálkozott rá s olyan volt ez a mosoly a megsajgó arcon, mint valami szemmel nem látható távoli szépségnek visszfénye, egy fényes árnyék, mely néha pecekig elrezgett az ajakszögletek körül. A férfi sürgető kérdezősködésére megmondta:

- Csak egy kérdés jutott eszembe - és ami úgy-e ritka - majdnem mindjárt melléje szegődött a felelet. A mai ember nem hisz a halottak életében, de hát akkor lehet-e hű? Ez volt a kérdés.

- És mindjárt megjelent a felelet?

- Majdnem mindjárt, azt mondtam - csengett az asszony szava. - Előbb még egy másik kérdés is közbefurakodott: mi az hogy hűség? De ezzel már ott állt a felelet is mind a két kérdésre: Minden, ami van, az egész élet szakadatlan támadás a hűség ellen, agitáció a múlás, az örökös változás érdekében. A hűség minden természeti törvénynek ellentmond, a hűség hit egy belső valóságban, mely büszke megközelíthetetlenségben dacol a természet minden látható valóságával. De ha a halál a vége minden dacnak és akaratnak, akkor nem a hűség az igazság, hanem a halál. Vagy van hűség, vagy van halál, tudniillik mai halálos halál.

A férfi nem tiltakozott, nem is helyeselt. Nézte az asszonyt, hangját hallgatta, szeme megtelt a nézésével s a levegő, amit belélekzett, ennek az asszonynak az ízével áradt el benne. Ritka pillanatok azok, amikor az ember felajzott idegszálakkal, érzékei mohó megnyílásával ráeszmél, hogy elrohanó csoda az, amit úgy hívnak: élni. A férfi most egy ilyen pillanatban ámult rá az asszonyra és önmagára és rá a halálra, melyben a csoda, az ő csodája el fog merülni. Már nem gondolkodott, csak repesett, hogy él, még él, még messze a halál. Az asszony most is megértette és nem küldte el, engedte, hadd csókolja rá ezt a titkos, ősi félelemtől felgyújtott mámort. Mintha testük először élné át a csodát, hogy test testet érhet, test testnek adódhat, nem tudtak betelni a szenzációval, hogy vannak s hogy egymásnak ennyire lehetnek.

Megérezték, hogy közel a halál vagy csak a felidézett halálgondolatok kergették extázisba őket? Csak annyi bizonyos, hogy ősi borzongás és az egyetlenegy csordultig telt most pillanatnak minden mást kiközösítő megimádása: ez volt az ő ölelkezésük az éjszakába hajló estén. Vagy talán csak utólagos képzelődés volt ez? Csak az emlékekben vált egyetlenné ez az este? Nem, valahol valami állati biztos szimattal, biztos, ő akkor öntudatlanul érezte, hogy ez búcsú, utolsó ölelés. De az asszony nyilván semmit se érzett előre. Reggel csak fejét fájlalta és harmadnapra halott volt, mint annyian ragyogó fiatalok ez évben, gyilkos spanyol járvány idején.