Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: PEKÁRY ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA

A Tamás-galériában a közönség és még inkább a vásárlók jókora részvétlensége közben nagyon érdekes és jelentős kiállítás volt legutóbb két hétig látható: Pekáry Istvánnak huszonnyolc képe. Pedig éppen a mi időnkben, mely annyira ráúnt a természet hűséges utánozgatására és mindenben annyira keresi az újat és meglepőt, valósággal fel kellett volna az embereknek szisszenniök e képek láttára, hiszen annyira különböznek minden megszokottól. Valahogyan talán nem vették egészen komolyan ezt a művészetet, mintha csak elmúló játéknak tartanák ezeket a primitív parasztfigurákat és még primitívebben odarakosgatott környezetüket.

Pedig tévednek, mert ezek mögött az első pillanatra gyermeteg együgyüséget mutató festmények mögött nagy művészi komolyság rejlik, egy melegen érző embernek őszinte hitvallása arról, hogy milyen őseredetien egyszerűnek és derüsnek látja a világot és életet. Nem keresi magyarázatát, nem töpreng fölötte, hanem alázatos kicsiségekből rakja össze tarka-barkán viruló képpé, ahol első ősi életüket élik a színek és a térből esetlenül egy síkba lapuló formák. A képzelet játéka sem szegényes rajtuk, csak egészen másféle a megszokottnál. Nem befelé mélyül el, hanem az egymásmellettiség gazdag változatainak örül és egyáltalában nem akar belésorvadni azokba a konvenciókba, amelyek az iskolázott művésznek örök terhei. A tér, a távlat és levegő nem nagyon izgatja, mentes tehát a mai képzőművészet requizitumainak legtöbbjétől, csak egy megkötöttséget ismer, az egyedüli végső művészi megkötöttséget: hogy hű maradjon ösztönös elképzeléseihez, ezeket festi meg, mert nem lefestő művész.

Rendszerint mint magyaros festőt szokták Pekáryt ünnepelni. Azt hiszem, hogy ebben kedvelt köre a falusi élet a ludas, hiszen a témát olyan könnyű a stílussal összekeverni. És nem tudom, hogy a töretlen kék, sárga és vörös színek mért volnának már önönmagukban is népiesek? Magyarosak? Van és lehet a modern és városi embernek is olyan egészen őszinte lelkiállapota, amelyből ilyen, az eddigi elképzeléssel ellentétben primitiveknek látszó ábrázolások fakadnak, amelyek nem spontán, előzmények nélkül született megnyilvánulások, hanem inkább a komplikáltra ráúnó embernek menekülései az egyszerűséghez. Ez pedig ugyancsak nem népi folyamat, sőt éppen az ellenkezője.

De ettől eltekintve annyi friss közvetlenség és annyi derüs életvágy (bár hátterében a mesék riadt félelme is!) van Pekáry képein, annyi üdítő elevenség és mindezek összeszövődéseként annyi egyéni különállás, hogy jóval nagyobb elismerés illetné meg ma, midőn a művészek rendszerint fáradt önmagukat, vagy másokat utánoznak, sőt, ami a legijesztőbb, művészi élmények helyett teoriákat festenek.