Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám

BECZÁSSY JUDIT: RÓZSADOMB

Pongrácz Géza hiába kisérletezett az előszoba-kulccsal, csöngetni kellett. Már amikor benyúlt érte a kabátzsebbe, tudta, hogy fölösleges fáradság. Újabban mindig csöngetni kell. Nem véletlen ez a bentfelejtés, Vidáné ravaszkodik.

Türelmetlen topogott az ajtó előtt, a havas folyosón. Fázott a lába, szürkült is már, sietni kellene az öltözéssel, ha még sötét előtt akar végezni. Vidáné meg komótosan csoszog - kihallani - s ráérőn nyikordítja a kulcsot a zárban.

- Mégis?... - állja el az útat a szokott szólammal. - Mit gondol Pongrácz úr?... meddig fogok várni?...

Amint Pongrácz meglátta a sápadt, ráncos, kiégett szemű és petyhüdt ajkú arcot, a hétszűkesztendő alakot, amiről földig folyt a bő szoknya s válláról a horgolt gyapjú kendő, eszébe jutott minden rossz, amit a pénztelenség jelent. Eddig csak türelmetlen volt, most rátört a házbérgond, hideg szoba, üres gyomor minden bosszúsága.

- Jó, majd legközelebb - tolta félre a bizonytalan terminussal a szemrehányást s besurrant az öregasszony mellett saját szobájába.

Megszokott mozdulattal nyúlt keze a villanykapcsolóhoz, de hogy csak vakon kattant és nem gyúlt világosság, újabb méreghullám csapott át rajta: ha most elébe vághatná a szoba árát, egyszerre lenne villanykörte is. Kedvetlenül tárta föl a szekrényt.

A takarítatlan szobából ki sem rítt a polcok zagyvasága. Illett a széthányt holmikhoz a feltúrt halmok rendetlen káosza. Sötétedett, de Pongrácz vaktában is tudta, mi hol bujkál. Elébb a keménymellű inget kotorta elő és az ablak derengő négyszögébe állva mustrálgatta. Még föl lehet venni, ha jobb nincs. Egy kis patinát már kapott - volt rajta vagy kétszer - a manzsettát majd gondosan vissza kell tologatni, ha előmerészkedik. A selyemharisnya lyukas ugyan, nem is friss, de az hálistennek nem látszik. A lakkcipőt ki kéne pucolni. Krém híján jó lesz a szőnyeg is. Felkapta az ágy elől a keshedt posztórongyot s megdörzsölte vele. A sarkáról is lepattintott egy sárfröccsöt. Így már máskép fénylett. A szmokinggal nem volt baj.

Ezekre a holmikra vigyázott, akár a zongorájára, meg a kottáira. Ezeket gondozta s ezek gondozták őt. Ha így kiöltözött és elment egy fényes vacsorára és házihangversennyel emelte az estély nagyszerűségét, igazi művésznek érezhette magát, a pompa és bőség visszaemelte az önbizalom szilárd talajára és elfeledtette Vidánét, adósságait, szűkös nappalait, a dús vacsorákat megelőző kávé-ebédeket.

Az ablaknál még megnézhette magát. Jól esett még egy pillantást vetnie hódító arcára, lágy, selymes szőkeségére, nyirott bajuszára s szemének fátyolos fényére. Korán lett volna még vacsorára menni. Sötét felhők estét hazudtak már, de csak ötóra volt. Járkált le-föl a hideg szobában és dörzsölgette két ápolt kezét. Már csak ez a fehérség világított. Nézte dédelgetőn. Ezek tartják most benne a lelket.

Állása nincs, hangverseny alig és keveset hoz, a kártya sem jár mostanában, tanítvány? utána kéne járni, de kinek van az ilyesmihez kitartása? Csak a gazdagok vacsorája ér valamit manapság, csak ezek az esti meghívások.

Eleinte röstelte is - mintha művésszel cégtáblát festetnének - aztán belátta, hogy minden vonalon így megy ez most. Mindenki a rangján alul boldogul csak. Egy tanár-barátja elment nevelőnek, gyárosból ügynök lett, ezredesnék trafikokban és mozikban ülnek, színészek vidéken kószálnak, kitűnő művészek a gazdagok házában ülnek zongorához. Más is így csinál.

Nem is rossz, ha jobban meggondolja. Meleg szoba, bőséges vacsora és ami a legfontosabb, néha boríték is. Nem mindenütt, igaz, néhol csak kezet ráz a smucig házigazda, csak a dícsérettel bánik bőkezűen, fizetni elfelejt. Ilyenkor sem marad el a haszon. Ha egyéb nem, újabb meghívás csak lesz a dologból. Olyan ez, akár a hólapda. Egyik vacsora hozza a másikat, tágul a kör, nő az ismeretség és neki most ez kell.

Sok elégedettség volt Pongrácz kézdörzsölésében, ahogy a hideg szobában fölmelegítette az ujjait. Hiába minden balszerencse, megél a jégen is. De ahogy a félhomályban körülhordozta tekintetét, kilobbant a hirtelen gyúlt láng és elfogta a kétség:

- Ez a koszlott, keshedt szoba - gondolta - akárcsak Vidáné s benne ez a feneketlen rendetlenség a magam élete. Hát ez illik hozzám? - Jó lett volna menekülni a rossz hangulat elől, de hová ilyen korán? Álomba sem lehet már így szmokingban, bár az éjjel lumpolt s későn került haza, nem ártana végig heverni a díványon... Ha nem öltözött volna föl, még volna ideje. De ha későbbre hagyja, még borotválkozni sem látott volna villany nélkül. Menjen kávéházba? Azt a pár fillért is sajnálta rá, ami holnap ebédet pótolhat. Talán fizetnek is ezek a Somogyiék, - bár az sohasem biztos - akkor elintézi Vidánét és talán jobb lakást kereshet...

Már a gondolattól is fölélénkült s nem fért el a szobában. Hamar kabátba bújt. Osonva ment át a sötét előszobán. Úgy csapta be maga mögött az előszoba ajtót, mint aki belül hagyhat evvel minden gondot. A Rákóczi-úton már frissen lépkedett. Sétál egyet. Át az Erzsébet-hídon, Budán kellemesebb. Egész jó mulatság a szállingó hóban bandukolni a Rózsadomb felé.

Szinte jókedve lett. Keze a zsebében, kényelmes, ráérő, hosszú léptekkel ment. Megnézte az embereket, azok is őt. Visszamosolygott rá egy-egy gondtalan, hogy Pongrácznak kedve lett volna meg is szólítani. Mégis tovább lépdelt, pazarlón hagyva ott a lehetőség gyöngyeit. De meg is bánta mindjárt és visszatekintett.

Így bandukolt csak, nézgelődve és várva valamire, egy kurta kalandra vacsora előtt. Nem igérkezett semmi érdemes és Pongrácz már kezdte sokalni a hideget, azt sem bánta már, ha korán is, Somogyiéknál szeretett volna lenni.

Majd mond valami kifogást, hogy erre volt dolga és már nem akart hazamenni - csak beülhessen végre melegedni. A lába zsibbadozott a hóban - mintha a talpa beeresztené a megolvadt hólevet - a gyomra is jelentkezett már és még csak hat óra. Egy órája ácsorog, ebből is elég volt. Gyerünk.

- Micsoda peches nap!... - gondolta bosszúsan s körülnézett, hogy merre is hát, hogy jut innen hamarább a Rózsadombra? Nem tudott tájékozódni. Se villanyos, se autobusz, kis utcákon kanyargott eddig, nem nézte merre. Átfázva és kiéhezve. Csaknem üres zsebbel, mert azt a két pengőt, amit őriz, borravalónak szánta.

Erre mindig adott. Ne nézhesse ágrólszakadtnak a személyzet se. Ki tudja, egy újabb meghívás és ilyesmit megjegyeznek nagyon. Most áldozza föl és keressen egy taxit? És ha messzebbre került és többet mutat?

Amíg töprengve találomra megindult a házak során, villanyos csengetett a közelben. Hopp! most mindjárt kiér valami ismerősebb helyre s megmarad a pénze.

- Kapás-utca - olvasta a felírást s nemsokára csakugyan a hegyre kapaszkodott. Nézegette a házszámokat, nézte a villákat, előre tippelte, melyik lehet. Szép ház előtt állt meg. Tágas, garázs, kert is hóba temetkezve. De az órája még csak hetet mutatott. Jól szaladt az idő - ötkor indult el hazulról - de mégsem eléggé. Hétkor még nem lehet vacsorára menni. Üljön addig be a közeli kávéházba s hagyja ott a két pengőjét? Előre egyen és előre melegedjen, mikor már itt áll a küszöbön?

Becsöngetett. Várt, aztán futva jött valaki. Nem cseléd, annál jobban volt öltözve. Csak úgy kiszaladt és két kezét didergőn dugta a hóna alá.

- Kit tetszik keresni? - kérdezte ennivalóan rossz magyarsággal.

- Híva vagyok a vacsorára - mondta Pongrácz - és elébb ki szeretném próbálni a zongorát.

- Ó-lallá! a művész úr, tessék - és kizárta a kaput. - De az urak még nincsenek itthon. A vacsora tízkor van és csak kilencre jönnek haza - pörgött a nyelve, míg az előszobáig értek.

Pongrácz megtudta, hogy a méltóságos asszony az autóval síelni vitte a lányát, a Tesszát, aztán még kimennek a méltóságos úrért a gyárba. Ő, Annie, a francia kisasszony, azért nem ment velük, mert a cselédekre kell ügyelni, terítenek, meg az előkészület, sok dolga van. Azért is szaladt ő ki a kapuhoz, mert a soffőr odavan a kocsival, a cselédeknek meg teli van munkával a keze.

Fogta Pongrácz kalapját és kabátját is el akarta venni, hogy beakassza a gardróbba.

- De csak nem gondolja, hogy engedem miattam fáradni? - fogta Pongrácz is, fogta Annie is, mindegyik udvariaskodott s a kabát fölött egymásra nevettek. Jó volt már bent a melegben, jó volt a csacsogás is, a kedves közlékenység, ahogy Annie egyszeriben barátságos törődésébe vette, tetszett a fínom kis arca, hajlékony termete. - Hát akasszuk be együtt. - S hogy Annie csak kitárta a gardrób ajtaját s beléptek anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, Pongrácz gyúlt fel. Úgy tett, mintha a kabátot akarná s Anniet ölelte át.

Annie nem haragudott érte és csak csók után jutott az eszébe:

- Ó-lallá, még meglát valaki! - Kisurrant a sötétből s ahogy az előszoba tükrében meglátta magát, mosolygó szemrehányással nézett Pongráczra vissza. - Így összekócolni... most mehetek a szobámba, hogy rendbeszedjem magam.

- Segítek, jó? - indult utána Pongrácz és Annie nem tiltotta meg. Két sötét szobán mentek keresztül, aztán egy folyosón s onnan nyitottak be. - De szép itt magánál.

- Igen, ez a Tessza szobája volt, ő újat kapott és hozzám került minden. Úgy-e szép?

- Akárcsak maga! - ölelte át ismét, de most már birkóztak.

- Maga nagyon siet. Előbb talán hagyná, hogy a hajam rendbehozzam, - taszigálta a szoba sarkába s lenyomta egy székre.

- Minek? hogy legyen mit megint szétborzolni?

Annie odébb perdült, keze felívelt fejéhez a fésűvel, de nem oda figyelt, leste a tükörből Pongrácz mozdulatát. Ahogy kívánó szemét a nyakán látta s a lábujjhegyes közeledést, lúdbőrzőn várakozott s lehunyt pillái alól szinte sürgette izzó tekintettel.

- Szép, - gondolta - és kedves és nincs itthon senki és tetszem neki, de jó, hogy korább jött. - Még átfutott agyán a munkák sora, ami kint vár rá és - csak egy csók, - gondolta - miért ne?... aztán szaladok és befejezek mindent.

- Aranyos, - gondolta Pongrácz és ahogy meglátta felívelt karja mögül a feszülő kis mellet, az elébbi birkózás lihegése szinte megfojtotta. Előrehajolva nézte és kívánta és megindult feléje. Csak még egy csókot lopni a nyakára...

Annie elképzelte, hogy mindjárt horzsolja arcát a bajusz puha érintése és ettől végigfutott hátán a borzongás. Érezte közeledni, várta, ideges ujjal csak túrt a hajában s a bizsergést lágyan élvezve, biztatta magát: - No most... no mégse?... - s mikor végre forró lehellettel elborította a csók gyönyöre, nagyot és mélyet lélekzett. De már Pongrácz magához is rántotta s a száját gyötörte.

Nem szabadkozott Annie. Már régen nincs senkije, hetek óta ölelés nélkül él s ez a váratlan ostrom, az alkalom, a jóleső hódítás, a kívánás hízelgése levette a lábáról. Baj is az, hogy csak most ismerte meg! Olyan magától értetődő a csókja, mintha régen udvarolna érte. És hogy tud ölelni! Elereszkedve hagyta és öntudatlanul engedelmeskedett Pongrácz lépéseinek, ahogy csók közben hátráltatta.

Annie később hálásan simogatta a haját, nem érzett lelkifurdalást, csak valami édes boldogságot. Ez igen. Ez más, mint a többi volt. Hizelkedőn dörzsölte arcát arcához.

- Adj valamit enni,- szólalt meg Pongrácz - pokolian éhes vagyok.

Annie villanyt gyújtott, rendbeszedte magát s szinte szaladt igyekezetében:

- Maradj csak itt, mindjárt hozok mindent.

Pongrácz fáradtan nyúlt el és lehúnyt szemmel hallgatta kintről Annie gyors beszédét. Az asztallal volt valami baja, a szobalányt küldte valahová, a szakácsnőnek izent ki valamit. Szekrényajtó nyílt, edény csörrent, aztán ott is volt már egy tálcával.

- Egyél kicsikém. Hoztam konyakot is. Cigarettát. Ízlik? - sürgött körülötte, szeletelte a pástétomot, nyújtotta a zsemlyét, töltött a pohárba.

- Hát te? te nem eszel?

Annie csak nézte, egy kicsit anyásan, egy kicsit asszonyi elereszkedéssel, boldogan, hogy tömhette a párját.

- Hozzak még valamit?

- Nem, köszönöm, elég volt, jól esett. - A poharából itatta Anniet is. - Ha most egy negyedórát hagynál szunyókálni.

- Álmos vagy? csak aludj. Én majd fölkeltelek és mielőtt hazajönnek, te kijössz a szalonba és zongorázol kicsit. Úgysem látott senki jönni, aludhatsz nyugodtan. - Megigazította feje alatt a díványpárnát, ráhajolt egy csókkal, leoltotta a villanyt. - Nekem még úgyis sok dolgom van. - Kiment.

Pongrácz feje zúgott, az esti séta fáradsága is a lábában zsibongott, a jó meleg, az étel, az ital, ez a kis francia - mosolygott elégedetten és keze kitapogatta az üveget, húzott belőle, leeresztette maga mellé a földre s már aludt.

Kint Annie befejezte a terítést, kiadta a kamrából a borokat, pezsgős üvegeket, felbontotta, amik az asztalra kellettek, végigjárt a lakáson, még csak félkilenc. Benyitott a szobájába, Pongrácz egyenletesen szuszogott. Felköltse? Még tíz percig talán, ráér akkor is. Gyöngéden betette az ajtót s mégegyszer szemlét tartott. Libegő léptekkel járt a szobákon végig, dúdolt magában, öntudatlan mosoly édesedett az arcán, táncolni szeretett volna, kacagni, megpörgetni valakit és az arcába kiáltani: jaj, de boldog vagyok!... De csak a diványpárnákat símogatta.

- Kicsikém, - guggolt később Pongrácz elé a földre és hajával csiklandozta az állát - kicsikém, fölkelni. Ó-lallá! - nevetett hangosan, hogy az buta szemmel ébredezett.

Pongrácz félálomban felemelte a karját, átfogta Annie nyakát és lehuzta magához.

- Na, most már nem szabad, - de elbódította őt is az álmos, meleg test. Riadtan eszmélt, hogy eltelik az idő, talpra szökkent s siettette volna Pongrácot is, mint hajnali órán a lusta iskolást. - Egy-kettő, föl, - húzta a két kezét, de nem bírt vele.

- Hagyj még egy kicsit heverni.

- Mindjárt itthon lesznek, kicsikém, siess már. - És fejéhez kerülve kezét a válla alá feszítette, még a térdével is segített, csak hogy felültesse. - Siess már, te lusta.

Pongrácz fejében csak most oszladozott a köd, csak most értette meg, hol van és mi történt. Talpra ugrott, keze a nyakkendőjét babrálta, a haját simította végig, megtáncoltatta térdét, hogy a felcsúszott nadrágszárat helyre rázza s ahogy közben a tükörig lépett, leesett az álla.

Az ingmelle összeroppant és egy hosszú, nedves folt púposodott rajta. Az álomban kicsordult nyál, vagy a konyak talán?... Tanácstalanul nézett Anniera:

- Most mit csináljak?

Annie szembekerült, nézte s ő is csaknem összeroskadt:

- Mit csináljunk?

Pongrácz úgy nézett ki, mint hajnali lumpok viharos éj után. Piszkos, gyűrött, elnyűtt.

- Várj, hozok egy inget, tán a méltóságos úré jó lesz.

Kulcscsörgés, ajtócsapkodás, futólépések és Annie már hozza.

- Negyvenkettes? megőrültél? az én nyakam harminckilenc! - Káromkodni volna kedve, de az autó már az udvaron fékez, Annienak mennie kell.

Hamar ráfordítja a lakás felől a kulcsot, a másikat meg rázárja Pongráczra, úgy mondja futtában:

- Várj, mindjárt visszajövök.

Annie kint lihegve kedveskedik, sürög a méltósága körül, hadarva beszámol. Telefon nem volt, senki sem járt itt, a terítés kész, a vacsora készül, minden rendben van.

Pongrácz áll a lámpa alatt és dühöng magában. Hallja Annie hangját és nem hívhatja, hogy legalább eressze ki, hogy megszökjön innen, ha már nem játszhatik. Micsoda peches nap!...

Félóra is beletellik, míg Annie riadtan jön:

- Most nem mehetsz még. A szalon felé már nem lehet, a folyosón meg folyton járkálnak. Csak maradj csendbe az istenért, nehogy észre vegyen még valaki. - S ahogy tekintete az ablak felé vetődik, rémülten ugrik a függönyhöz, hogy leeressze. - Istenem, ha a soffőr meglátott...

Nézik egymást. Két feldult lélek, az elébbi mámornak nyoma sincs.

- Látod, - mondja Annie - nem kellett volna.

- Minek kedveskedtél?

Annie nem sértődik meg, bajában is elneveti magát:

- Szeretsz? - néz rá szerelmesen s mintha kint nem is vendégség készülne, úgy elfelejt mindent.

- Eriggy a fenébe, - mordul rá Pongrácz, de már ő is nevet. Ez az ő formája!... Itt, most, ki tudja milyen szerencse várt rá, jó összeköttetések, újabb meghívások s neki kellett... Eh, most már igazán mindegy. Megveregeti Annie arcát. - De most már eressz ki.

- Meglátnak. Nem lehet. Várj, amíg kevesebb járkálás lesz.

Csöngetnek. Vendégek. Annie futtában megcsókolja s már zárja is az ajtót.

Pongrácz járni sem mer, fél az áruló padlónyikorgástól. Óvatosan leül a diványra. Meglát egy könyvet, fölveszi, lapoz, lehever, olvas. Közben lenyul az üvegért, iszik.

Kintről hangok szűrődnek be, egyre közelebbről, egyre élénkebb a beszéd, már a szavak egymásba fulnak és nem érteni semmit. Csak lárma, széktologatás, füst szivárog be, rágyújt Pongrácz is. Szí, iszik, iszik, szí. Mit csináljon a rab a cellában?

A nevét is hallja, a házigazda ígéri be a játékát:

- Nem tudom, hol késik? Megígérte, hogy eljön és nem telefonált. Azt hiszem, legokosabb, ha elküldöm érte a kocsit.

- Fene, aki megeszi, - mormogja Pongrácz - értem ugyan küldhetsz... Még ha volna otthon másik tiszta inge!

Most átmennek az ebédlőbe, halkul a lárma, messziről jövő, egy-egy hangosabb szó jut csak el Pongráczhoz. Csak jönne Annie, hogy kieressze innen. Föláll, a tükörhöz megy, fésűt, kefét keres, rendbehozza magát. Mosolyognia kell, ahogy az estéjén átgondol. Annie csínos lány, kedves is, meg is lehetne tartani, csak ezt a kavarodást ne csinálta volna. Eh, már mindegy, csak jönne.

Tizenegy. A teremtését. Hát mikor szabadul? De zörren a zár, jön Annie s előtte egy telt tálca bujik be:

- Itt a vacsorád, kicsikém, - mosolyog rá kipirult arccal. - Jaj, annyi dolog van velük, alig tudtam bejutni hozzád.

Szívesen eszik, de szívesebben menne.

- Meddig tartasz még itt?

- A kabátodat nem tudom kihozni. Mindig jár valaki az előszobában. Majd ha nem lesz már fölszolgálás. Várj, hozok még feketét, meg pezsgőt.

Megint ki, megint be, esznek együtt, koccintanak, nem is haragszik már Pongrácz, nem is bán már semmit.

- Most itt maradsz?

- Ó-lallá, még mennyi a dolog! De visszajövök, ahogy lehet. - Megcsókolja, kifut, rázárja az ajtót s fél órára megint egyedül hagyja.

Nem egészen egyedül, mert üvegek is vannak. Bor, pezsgő, konyak, ami kell. Legalább iszik.

Egy óra. És kint jókedv, kacagás, valaki veri a zongorát, tangó, fox, csoszogás, táncolnak. Csak Annie jönne már. Most csak elmehetne? Kezd melege lenni. A gallér szorítja, sok a kabát is, ledobja az ágyra. Halkan fütyörész, tölt, iszik, mit csináljon? Kicsit nehéz a feje, de csak jönne már Annie? Talán addig ledől. Előbb még egy pohár pezsgőt talán. Nézi az üveget. Mi az, már kiürült? A bor is? Ejnye, ki itta meg? De konyak még van hálaistennek. Csak úgy látatlanban kortyol belőle s elfekszik.

Kicsit forog a szoba, jobb lehúnyni a szemet. Kicsit forog a dívány is. Hű, de meleg van itt. Szeretné levetni az inget, ha az olyan egyszerű volna. Ez az átkozott páncél, hogy fogja a gombot. Eh, hagyjuk hát, érdemes vesződni?... Phű, - fúj egy nagyot és már semmiről sem tud.

Kintről néha hallik a nevetés, álmon át csak. Lehűlt a szoba, de lusta felébredni, hogy valamit magára terítsen, újra mély álomba zuhan.

Vidáné illeg előtte, meg akarja fogni, kiölti a nyelvét és elszalad. Ó-lallá, kiáltja felé egy kislány és bebujik egy sötét szekrénybe. Jégszekrény, nem lehet belőle kijutni. A fejére abroncsot vernek és Annieval legurul egy hegyről. Egy pincéből zongoraszót hall, de be van zárva az ajtó, nem lehet bemenni. Vidáné táncol ott, a hosszú szoknyáját pezsgőben húzza és leereszti a rollót, hogy ne lássák. Esik a hó, nem bírja fölhajtani a kabátgallérját, mert lelopták róla. A házigazda kiabál a telefonba, hogy nem szabad zongorázni, de Annie nem ereszti, tangót kell játszani. A kezét sem bírja már és a hó belepte a zongorát. Nem látja a kottát. Vidáné kicsavarta a körtét...

- Kicsikém, - hallja valahonnan - mennek, készülj te is.

Nem tudja, hogy Annie többször is bent járt nála, hogy már négy óra van, hogy a szmokingkabátját húzkodja s úgy kell támogatni.

- Részeg vagy, kicsikém?

Megdörzsöli a szemét, már kezd eszmélni. Igen-igen. Hazamenni. Bambán körülnéz és meglátja az ágyon a gallért, nyakkendőt. Jó lesz az most így is. Kezébe fogja s valahogy Annie segítségével bebújik a télikabátjába.

- Jaj istenem, siess, - sürgeti Annie - érd utól a vendégeket, nehogy bezárja a soffőr a kaput.

Az álom partjáról tántorgó léptekkel lódul el Pongrácz. A kis folyosón még Annie fedezi, de az oldal kijárattól már maga botorkál a falhoz lapultan, hogy az előszobából tolongók közé surranjon. Hajnali hideg mar az arcába és felgyűri a gallért. Keze a zsebében, nyakát behúzva oldalog mellettük: csak meg ne szólítsák!...

Körülötte asszonyhangok csiripelnek, feléjük sem mer nézni. Mögötte a tárcákban pénzeket csörgetnek:

- Kapupénz, - gondolja - adjak? ne adjak?... - Két bús pengőjére gondol, a borravalónak szánt, a megmenekült két fényes pengőre s nem húzza ki értük kezét a zsebéből.

A szabadító kulcscsörrenést figyeli most, s hogy minél hamarább fúrja magát a kilépők közé. Túl a kapun nekilendül, hegynek le, viszi a friss levegőn feléledt mámor. Lassan elmarad mögötte a búcsúzkodók hangja, egyedül bandukol bele a reggelbe. Boríték nélkül, haza Vidánéhoz, megint becsöngetni. Vissza a keshedt szobába, a feneketlen rendetlenségbe, lerázhatatlan életébe.

Széles léptekkel megy, faltól járdaszélig lódul s hirtelen megáll. Mutatóújja kiegyenesedik a zsebében s orra elé bök a levegőbe, mint útjelző a bizonytalan holnap egyetlen biztos pontja felé:

- De a két pengő megmaradt!...