Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám

MAKKAI SÁNDOR: NINCS MENEKVÉS?

A Nyugat 1930 december 1-i számában olvastam Fenyő Miksa ismertetését és észrevételeit egy könyvről, amely a pusztuló Erdélyről szól. A könyv nálunk nem kapható s így nincs módomban magáról a műről szólani. De nem is ez a célom. Arról a gondolatról kell beszélnem, amely az ismertetés szerint ebből a könyvből is kijajgat s amely sokaké, lehet, hogy Erdélyben is, de főleg Magyarországon. Ez a gondolat az, hogy az anyaországtól leszakított magyarság sorstragédiája elkerülhetetlen. Nincs menekvés!

Fenyő Miksa ehhez a gondolathoz hozzátesz «valamit». Ha van erdélyi lélek, mondja, akkor nagyon kell tiltakozni ez ellen, mert ez a lélek nyilván ki akar kelni mély sárkánysírjából a multnak, élni akar, teremteni, jövőért dolgozni.

Azt hiszem, tizenkét esztendő multán csakugyan itt az ideje, hogy komolyan szembenézzünk a kérdéssel: van-e vagy nincs menekvés az erdélyi magyarság számára? Lehet-e élet és jövő a mult romjai felett?

Hogy az erdélyi magyarság gazdasági, kulturális, lelki szituációja nagyon nehéz és válságos, az kétségtelen. Hogy szörnyű veszteségek érték, hogy fájó sebei vannak, hogy teljesen megváltoztak reánézve az élet lehetőségei és hogy ezek a lehetőségek nagyon szűkösek, mindez nem szorul bizonyításra és nem tűr meg cáfolatot. Hogy ez a helyzet, melynek aggasztó súlya éjjel-nappal gyötri az erdélyi magyarság minden felelős tényezőjének lelkét, távolabbról még sötétebbnek látszik, az természetes. Gyakran megfigyeltem, hogy a viharfelhők távolról sokkal ijesztőbbek és feketébbek, mintha közvetlenül alattuk állva szemléljük őket. Előttem egészen természetes az, hogy Magyarországon rólunk egy romantikusan sötét kép alakul ki. Azon sem csodálkozom, ha itt is akadnak ennek a képnek látói. Elvégre az adott tények egyénenként máskép súlyosodnak reánk. A kérdés azonban az, hogy az adott helyzetből milyen gyakorlati következtetést kell levonnunk a magunk számára?

Az a következtetés, amely a Fenyő Miksa által ismertetett könyvből és azoknak meggyőződéséből, akik ezzel egyetértenek, következik, csak egy lehet: Egész életünkkel bizonyítani, hogy életünk lehetetlenné van téve.

Ha ez valakinek egyéni meggyőződése, nem vitatkozom vele. De teljes lényemmel szembefordulok azzal, aki ezt azért hirdeti, mert jó politikának tartja. Nem foglalkozom politikával, más dolgom van, de ki kell jelentenem, hogy ez a politika gyümölcstelen és hamis. Szörnyű veszteségek, nyomor, sebek, romok égbekiáltó jajszavával erőszakolni ki egy ellenséges vagy közönyös világ alvó lelkiismeretének fölriadását: teljesen reménytelen erőlködés. Megható anakronizmus Európában az a magyar romantika és szentimentálizmus, amely még hisz egy ilyen lelkiismeretben. Méginkább, ha hisz annak gyakorlati megmozdulásában. De hamis is ez a politika, mert a halálnak, vagy a csodának tétlen várására szoktatja a nemzetet. A kisebbségi kérdésben, főleg magukra a kisebbségekre nézve, ez az egyoldalú sebmutogatás és halálimitáció meghaladott álláspont. Az Élet tény-ütegei által összelőtt rossz hadállás, amelyet sietve ki kell üríteni. Fenyő Miksa azt mondja, hogy abban a könyvben egy hűséges kutya sírt ás vak gazdája, «az utolsó erdélyi magyar» számára. Szívből óhajtanám, bárcsak tényleg az «utolsó» lenne az a vak erdélyi magyar, aki nem tud egyebet csinálni, mint a romok alá temetkezni; aki nem látja az élet parancsoló tényeit és a beomlott széles utak után, melyek az Írás szavai szerint a veszedelemre vittek, nem képes meglátni és méltányolni azokat a szerény és keskeny ösvényeket, amelyek mégiscsak megnyílnak annak, aki élni akar. Bizony, csak kaparja az a kutya a sírvermet a vakok számára, igen hasznos szolgálatot tesz vele az erdélyi magyarságnak.

Mert az igazság az, hogy egy nép sem akar meghalni. És csak akkor halna meg, ha maga akarná a halált.

Elismerem, hogy nagyon hatásos lehet «a nagyszerű halálról» tragikus képet festeni. Minél messzebbről olvassa valaki az ilyen szívfacsaró históriát, néhány pengőért, annál zavartalanabbul tisztulhat meg könnyeiben és nyugodhatik meg azon a vigasztaló tényen, hogy ha már el kellett vesznie az erdélyi magyarságnak, legalább egy szép könyv lett belőle.

Nekem azonban az a meggyőződésem, hogy ez az egész temetési ceremónia testvérietlen megsértése annak az erdélyi magyarságnak, mely tényleg nagy és keserves viaskodásban próbálja megbizonyítani, hogy élni akar és tud is.

Az erdélyi magyarság lélekszáma több mint másfélmillió. Valóban elképzelhető, hogy ennyi lélek tizenkét esztendő alatt odajuthatott, hogy egyszerűen feladja az élethez való jussát, magyarságát, magyar hitét, kultúráját, gyermekeit? Lehetséges és szabad-e az, hogy ennek a magyarságnak politikai szervezete, ősi egyházai, intézményei, iskolái, társadalmi szervezetei és irodalma egyszerűen bekapartassanak egy kutyaásta verembe s ezzel mindaz, amit tettek, dolgoztak és alkottak, semminek nyilváníttassék önmaga, a magyarországi magyarság és a világ előtt? Vegye valaki a kezébe a most megjelent «Erdélyi Magyar Évkönyvet», amely 1918-tól 1929-ig tünteti fel az itt folyó életet és látni fogja, igen, a pusztulást és sebeket is, de ezek dacára azt a kiirthatatlan életerőt is, amely itt munkálkodik.

Igaz, egyet meg kellett és ezután még jobban meg kell tanulnia az erdélyi magyarságnak. Éppen azt, hogy élet alatt nem szabad többé kizárólag a külső imperiumhoz kötött és azáltal támogatott nagy életet értenie. Az élete nem merülhet ki többé a «nagy» országkormányzó politikában, a régi földbirtokos-életben, a jogászkodásban és az úriemberségben. Ennek tényleg megásta a sírját az a bizonyos kutya, amelyik a diványon aludt és urával vadászgatott.

Most tanulgatjuk az életet, amely kicsi tényekből tevődik össze történelmi tényezővé. A magyar család anyanyelvet őrző és ápoló, magyar összetartásra nevelő, az élet kicsi lehetőségeit felkutatni és kihasználni tudó életét. Azt az életet, amelynek ereje a magyar árvákat összeszedő és megmentő, a magyar szegénynek kenyeret adó, a magyar betegnek gyógyulást nyujtó, a magyar tudatlannak ismeretet szerző intézmények megalkotásában van.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Erdély magyar asszonyai és leányai minden felekezetből, tízezrével és tízezrével szervezkedtek meg arra, hogy ezt az életet plántálják és melengessék. Nem szabad elfelejteni, hogy magyar ifjak százai és százai ma már az állami egyetemeken állják a versenyt román ifjakkal és legyőzve a nyelvi nehézségeket, sikerrel indulnak az élet sáncai ellen. És nem szabad lekicsinyelni azt, hogy az erdélyi magyar nép hihetetlen erőfeszítéssel folyton építi a templomokat és iskolákat s szomjasan kapkodja el a magyar ujságokat és könyveket.

Mi valahol itt keressük a «jó politikát». Az igazságot, amely nekünk becsületet, tisztességet és kenyeret terem és amely magyarabb, mint a csodáraleső jajgatás.

Nagyon jól tudjuk, hogy mennyire kezdők vagyunk az élethez, a kisebbségi élethez. De egyet világosan látunk: az a feladatunk, hogy megalkossuk az erdélyi magyarság szervezett önfenntartását, melynek keretében a másfélmillió magyar biztosítani tudja másfélmillió magyar anyagi és lelki exisztenciáját.

Tudjuk, hogy ehhez még nagy leckét kell megtanulnunk. Az intelligenciánknak, hogy egészen a népért és a néppel éljen, az írónak és művésznek, hogy ne csak a népről, hanem a népnek alkosson, egész társadalmunknak, hogy a szórakozási jellegű jótékonykodó akciók helyett komoly és rendszeres önfenntartási eljárással tartsa meg intézményeinket és kultúránkat.

De meg fogjuk tanulni ezt a leckét is.

Fenyő Miksa cikkében olvasom: «Sokmindenféle írást olvastam az utolsó esztendőkben az “erdélyi lélekről". Nem éppen meggyőzőket, különösen pedig nem olyant, mely megérzékeltetőn valami fogalmat adott volna e lélek megkülönböztető jegyeiről. Szóval nem tudom, van-e ilyen külön erdélyi lélek.»

Én se tudom. Mert az a kérdés, hogy kitől és mitől kell megkülönböztetni ezt a lelket? Ha a magyar lélektől kellene, akkor tagadom a létezését. Szerintem az erdélyi magyarság lelke egyszerűen a magyar lélek Erdélyben, a maga adott viszonyai közt. Nem különösebben magyar, de nem is kevésbé az, mint a trianoni határokon túli. Szeretném és remélem, hogy ha különbségről beszélni kell, akkor ez az erdélyi magyar lélek csupán attól a magyar lélektől különbözzék, amelyik eféle halálromantikákkal akar könnyeket kicsalni a vén Európa-krokodilus szemeiből. Én azt szeretném és azért dolgozom, hogy a velünk és körülöttünk élő népek a magyarság életrevalóságára döbbenjenek reá. Én a Bethlen Gábor magyarságát tartom igazi magyarságnak, azét a praktikus és bölcs magyarét, akit jellemzően elfelejtettek ünnepelni, vagy nagyon halk tisztelettel ünnepelgettek tavalyi jubileumán.

Biztos, hogy ha az erdélyi magyarság az ő életiskolájába iratkozik be, hangos és messzefénylő tényekkel egyelőre nem fog életjelt adni magáról. Lehet, hogy nagyon sokan azt fogják róla hinni: talán meghalt és el is temettetett. Nem baj. Mi vállaljuk az eltemettetést is, de csak úgy, mint a búzaszem: a boldog aratás reménysége alatt.

(Kolozsvár)