Nyugat · / · 1931

MÓRICZ ZSIGMOND: MAI NAPOK
KI A FRONTRA!

A Pen Club eddig nem jelentett nálunk sokat. Néhány vendéget hívott meg, néhány ünneplést rendezett meg, de nem vettem észre, hogy valami mélyebb munkája lett volna abban a szép és nagy keretben, amelyet ez a nemzetközi egyesülés jelent.

Most Kosztolányi Dezsőt választotta meg elnöknek Rákosi Jenő után és ez kell, hogy meglepje és megállítsa egy percre az embert.

Most először tünik fel előttem, hogy az irodalomban a nemzedékek sora változik. Nekem nagyon furcsa érzésem van az irodalom körül, az úgynevezett reprezentációs munkálkodás felől. Mikor én harminc évvel ezelőtt Budapestre jöttem, a nagytekintélyű irodalmi testületek szereplő tagjai az akkori irodalom vezető nevei voltak. Nagyon helyesnek és rendben levőnek éreztem. S most valamelyik nap egy fényképet mutat a feleségem, amelyet egy akadémiai ülésről vettek fel s azt kérdezi, hogy lehet az, hogy csupa egészen törődött aggastyán van a képen.

Valóban ugyanazok az emberek voltak ott, akiket én harminc évvel ezelőtt ott láttam. Már akkor is meglett, sőt öreg urak voltak, s most harminc év mulva sem öregedtek, mert hiszen ugyanúgy elvégzik a tekintély-fenntartás munkáját, mint akkor.

Viszont ha kimegyek vidékre, már hozzá vagyok szokva, hogy minden társaságban én vagyok a legöregebb az ötven esztendőmmel. Ez azt jelenti, hogy a városok egész vezetősége, sőt a vármegyék főispánjai, alispánjai, s a kereskedelmi, gazdasági, iskolai intézmények vezetői csaknem mind az utánam jövő korosztályokból kerültek ki. Ma már az egész országot a negyven-ötven év közötti korbeliek vezetik, irányítják és reprezentálják.

Csak az irodalomban van még valahogy az egész vonalon a hatvanasok s idősebbek kezében s vállán minden felelősség.

Ez egyéb okok mellett az én korosztályom belső lelkiségének a következménye. Mi bennünk nincsen szervező erő és hajlam. Mi valahogy annyira beleestünk az egyéniség önállóságának határtalan vágyába, hogy minden író köztünk egy külön világ. Annak született s az akar maradni.

Kosztolányi valamicskével, öt-hat évvel fiatalabb nálam. Örülök neki, hogy köztünk is van azért, akiben van kvalitás arra, hogy vezetőnek kiálljon. Van nagyszerü nyelvtudása, - én bizony az egyetlen magyar nyelvnek is csak tanulója vagyok, - és van benne közéleti aktivitás. Remélem, hogy vezetése alatt a Pen Club föl fog virágzani s megtöltődik avval a tartalommal, amiért ez a keret föl van építve. Az irodalom nemzetközi kapcsolatait s együttműködését kell ennek az egyesületnek jelenteni ebben az országban, ahol nincsenek igazi irodalmi közösségek.

Két kor úgy válik el egymástól, mint olaj a víztől. A hatvanasok jelentik az olajat, azt a könnyebb, simább és csillogóbb folyadékot, amelyik bevonja a felületeket s megelégszik azzal, hogy külsőségekben jelent. Az ötven éven aluliak azt a tengerét a magyar kultúréletnek, amely tele van alkotó energiával s amely kitermeli azokat a csodálatos erőket és törvényeket, amelyek a következő korok Magyarországát fogják fenntartani és irányítani.

Mi a magunk részéről meg voltunk elégedve azzal, hogy ezeket a munkákat elvégezzük, ahogy isten adta végezhetnünk. De jönni kell valóban egy korszaknak, amikor az utánunk jövőknek a kezükbe kell venni az erők és igazságok gyakorlati érvényesítését.

Örülök, hogy látom, hogy erre vannak már emberek és energiák és gratulálok magunknak ahhoz, ha a nyomon utánunk következő korosztály nem sajnálja magát s tudja magát átadni a társadalmi megszervezkedés feladatainak.

A jövő életét hitem szerint a társadalmi szervezkedés fogja felépíteni. Csodálatos korban élünk. A vad viharok jelszavai hangzanak újra. A fegyver és az erőszak diktálja a jelszavakat. Mintha nem is szünt volna meg az ököljog. Európa államai ismét a nyers harc füstjétől vannak elvakulva. Veszőben látunk mindent, amit a humanizmus, az idealizmus és a morál építettek. A legdemokratikusabb kormányok egyúttal a sovinizmus tüzétől égnek s barbár erőszak rombolja éppen a magyar kultúra nehezen megkezdett épületét.

Mit kell itt tenni, mihez kell fogni, hogy lehet az embereket emlékeztetni a régi életek nemes elveire.

Nincs más, mint összeszedni magunkat s ki a frontra.

Ha frontra állanak a bajkeverők és a tűzcsóvákkal verekedők, akkor ki kell lépni a magányból azoknak is, akik a fegyvertelen háború katonái.

Ma csak annak az embernek van létjogosultsága, aki az igét testnek tekinti s érette kész élni és halni.

A Pen Clubok tiszteletreméltó módon képviselik az igazi emberi kultúrát: örülök, ha a Kosztolányi Dezsők odaállanak, hogy a világ népének figyelmét felhívják arra, hogy ebben a szétdarabolt, szinte életképtelenné nyomorított kis Magyarországban is van lélek és szellem és titokzatos mély emberi élet.

Amilyen ellenszenves és visszás, ha ebben a világban díszekkel és cifraságokkal ékesgetik a toll katonáit, annyira lelkesít és bátorít, ha ugyanazok a katonák a maguk szellemi frontját megépítik. Egyik kézben ásó és kapa, a másikban fegyver s mind a kettő a toll.

Mentsük, ami menthető és állogassuk talpra, ami felállítható. Örömmel és fegyvertársi hűséggel köszöntök mindenkit, aki a nemes kultúra védelmében kiáll a frontra.