Nyugat · / · 1931
MÓRICZ ZSIGMOND: MAI NAPOK
KI A FRONTRA!
A
Most
Most először tünik fel előttem, hogy az irodalomban a nemzedékek sora változik. Nekem nagyon furcsa érzésem van az irodalom körül, az úgynevezett reprezentációs munkálkodás felől. Mikor én harminc évvel ezelőtt Budapestre jöttem, a nagytekintélyű irodalmi testületek szereplő tagjai az akkori irodalom vezető nevei voltak. Nagyon helyesnek és rendben levőnek éreztem. S most valamelyik nap egy fényképet mutat a feleségem, amelyet egy akadémiai ülésről vettek fel s azt kérdezi, hogy lehet az, hogy csupa egészen törődött aggastyán van a képen.
Valóban ugyanazok az emberek voltak ott, akiket én harminc évvel ezelőtt ott láttam. Már akkor is meglett, sőt öreg urak voltak, s most harminc év mulva sem öregedtek, mert hiszen ugyanúgy elvégzik a tekintély-fenntartás munkáját, mint akkor.
Viszont ha kimegyek vidékre, már hozzá vagyok szokva, hogy minden társaságban én vagyok a legöregebb az ötven esztendőmmel. Ez azt jelenti, hogy a városok egész vezetősége, sőt a vármegyék főispánjai, alispánjai, s a kereskedelmi, gazdasági, iskolai intézmények vezetői csaknem mind az utánam jövő korosztályokból kerültek ki. Ma már az egész országot a negyven-ötven év közötti korbeliek vezetik, irányítják és reprezentálják.
Csak az irodalomban van még valahogy az egész vonalon a hatvanasok s idősebbek kezében s vállán minden felelősség.
Ez egyéb okok mellett az én korosztályom belső lelkiségének a következménye. Mi bennünk nincsen szervező erő és hajlam. Mi valahogy annyira beleestünk az egyéniség önállóságának határtalan vágyába, hogy minden író köztünk egy külön világ. Annak született s az akar maradni.
Kosztolányi valamicskével, öt-hat évvel fiatalabb nálam. Örülök neki, hogy köztünk is van azért, akiben van kvalitás arra, hogy vezetőnek kiálljon. Van nagyszerü nyelvtudása, - én bizony az egyetlen magyar nyelvnek is csak tanulója vagyok, - és van benne közéleti aktivitás. Remélem, hogy vezetése alatt a
Két kor úgy válik el egymástól, mint olaj a víztől. A hatvanasok jelentik az olajat, azt a könnyebb, simább és csillogóbb folyadékot, amelyik bevonja a felületeket s megelégszik azzal, hogy külsőségekben jelent. Az ötven éven aluliak azt a tengerét a magyar kultúréletnek, amely tele van alkotó energiával s amely kitermeli azokat a csodálatos erőket és törvényeket, amelyek a következő korok Magyarországát fogják fenntartani és irányítani.
Mi a magunk részéről meg voltunk elégedve azzal, hogy ezeket a munkákat elvégezzük, ahogy isten adta végezhetnünk. De jönni kell valóban egy korszaknak, amikor az utánunk jövőknek a kezükbe kell venni az erők és igazságok gyakorlati érvényesítését.
Örülök, hogy látom, hogy erre vannak már emberek és energiák és gratulálok magunknak ahhoz, ha a nyomon utánunk következő korosztály nem sajnálja magát s tudja magát átadni a társadalmi megszervezkedés feladatainak.
A jövő életét hitem szerint a társadalmi szervezkedés fogja felépíteni. Csodálatos korban élünk. A vad viharok jelszavai hangzanak újra. A fegyver és az erőszak diktálja a jelszavakat. Mintha nem is szünt volna meg az ököljog. Európa államai ismét a nyers harc füstjétől vannak elvakulva. Veszőben látunk mindent, amit a humanizmus, az idealizmus és a morál építettek. A legdemokratikusabb kormányok egyúttal a sovinizmus tüzétől égnek s barbár erőszak rombolja éppen a magyar kultúra nehezen megkezdett épületét.
Mit kell itt tenni, mihez kell fogni, hogy lehet az embereket emlékeztetni a régi életek nemes elveire.
Nincs más, mint összeszedni magunkat s ki a frontra.
Ha frontra állanak a bajkeverők és a tűzcsóvákkal verekedők, akkor ki kell lépni a magányból azoknak is, akik a fegyvertelen háború katonái.
Ma csak annak az embernek van létjogosultsága, aki az igét testnek tekinti s érette kész élni és halni.
A
Amilyen ellenszenves és visszás, ha ebben a világban díszekkel és cifraságokkal ékesgetik a toll katonáit, annyira lelkesít és bátorít, ha ugyanazok a katonák a maguk szellemi frontját megépítik. Egyik kézben ásó és kapa, a másikban fegyver s mind a kettő a toll.
Mentsük, ami menthető és állogassuk talpra, ami felállítható. Örömmel és fegyvertársi hűséggel köszöntök mindenkit, aki a nemes kultúra védelmében kiáll a frontra.