Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK

A Munkácsy-céh kiállítása az Ernst Múzeumban az elsekélyesedésnek ama tüneteit mutatta, amelyek a kellő válogatás nélkül összeverődött művészeti egyesületekben kikerülhetetlenek. Alakulásakor hirdetett célja az volt, hogy társadalmunk jómódú része és legjava művészetünk között szorosabb kapcsolatot létesítve, könnyítsen jó művészetünk válságos helyzetén. Alapítói úgy képzelték a dolgot, hogy a kiállítások állandóan magas színvonalával már eleve biztosítékot nyújtsanak a művészethez nem sokat értő, de a céhben megbízó tehetős vásárlóknak. Sajnos, e harmadik kiállítása sem felel meg a szigorú szelekció elvének, bőségesen van benne selejtes anyag is, melynek semmi keresnivalója elite-kiállításokon. Eféle holmi maradjon csak a Műcsarnokban, kár más gyüjtőnév alatt új érvényesüléshez juttatni.

A tárgymutató közli a céh gyüjtő tagjainak névsorát is. Alig egy-két kivétellel csupa ismert nevet olvasunk, ugyanazokét, akik egyebütt is vásárolnak. Felsorolásuk itt is tanuskodik arról, hogy a magyar történelmi arisztokrácia nem érdeklődik a magyar képzőművészet iránt, mint ahogyan teljesen visszavonult minden egyéb kultúrális törekvés támogatásától is.

Nem sok értelme volna, ha a kiállítás kiemelkedő művészeit felsorolnók, ugyanazok, mint másutt. Különben sem erőltették meg nagyon magukat, nem is csoda, hiszen az egymással sok művészt összekeverő kiállítások régen lejárták magukat, különösen, ha olyan kiméletlenül rendezettek, mint ez a tárlat, mely még annyi figyelemmel sem volt irántuk, hogy egymás mellé akassza képeiket. Új tehetségekkel nem találkoztunk itt és fejlődésről csak Basilides Barna egyik nagyméretű kompozíciója tanúskodik, amely kissé ingatagon elvont monumentalitásra törekszik.

Az Iparművészeti Iskola 50 éves jubiláris kiállítása számára az Iparművészeti Múzeum földszinti csarnokába ideiglenesen új architekturát építettek, mely nyugodt tagozódásával, világító fehér falaival és szép térbeosztásával sikerülten keretezi a kiállítás anyagát. Az eredeti lechneri csarnok ugyanis olyan zseniálisan nagyigényű, hogy elvonja a figyelmet és különben sem illik a mai iparművészeti törekvésekhez. Az architektura és rendezés Györgyi Dénes tudását dicséri és követendő példa arra, hogy miképpen kell egy mai tárlatot megrendezni.

A kiállítás egyrészt a növendékek elérte kész eredményeket mutatja be, másrészt a tanítás módját is. Meggyőződhetünk arról, hogy az iskola növendékeinek lelkiismeretes rajzoktatást és minden iparművészeti eljárásban alapos kiképzést nyújt. Az eredmény tetszetős átlag, jobb ama színvonalnál, melyen iparosaink nagy tömege áll, de az elért nívó még sem kielégítő. Új kezdeményezések merész kivitele is hiányzik, jó egypár évtizeddel cammogunk a külföld mögött. Mert hiszen nem elég, ha az álrenaissance, álgotika és álbarok üres pózait elhagyjuk és valami polgáriasan szűkmarkú naturalizmusnál megállunk. - Új stílusalakítás kellene, de ebben az irányban az oktatás gyakran csak tapogatózik. A tanári karban alig akad úttörő alkotóművész, az intézet számos részében maradiság uralkodik. Igaz ugyan, hogy az Iparművészeti Iskola a múlt lelketlen utánzását általában megtagadja, bár még mindig van egy osztálya, ahol történelmi stílusokban való komponálást tanítanak, de amit a régi helyett újat nyújt, csak megállás a fél úton, a régi ornamentika eltünt, de a struktura terén nem sok változott. Ezért persze elsősorban nem a tanári kar felelős, az iskola állami intézmény, melynek a kormányzat képzőművészeti politikájához kell alkalmazkodnia. Ennek tehetségtelensége pedig előírja az epigonkodást és alkalmasint még az ilyen szerényen és óvatosan mai kiállítás sem kedvére való.

Egry József kiállítása a Tamás-galériában egyik legfigyelemreméltóbb eseménye zsúfolt kiállítási életünknek. Egry művészete a legkülönállóbb, legeredetibb, legegyénibb megnyilatkozás, senkihez sem hasonlít. Szavakkal nagyon nehezen jellemezhető, a hagyományos művészeti fogalmak, kifejezések egytől-egyik cserben hagynak, ha hozzája közeledünk. Egészen különálló világban él, mely csakis az övé és nem könnyű az út, mely hozzá vezet. Nagyon sokat kell elfelejteni, ha álmainak világát vele együtt átélni akarjuk, az emberi lélek pedig renyhe és szívesen támaszkodik ismert kapcsolatokra. Ezért Egry sohasem válhatik nagy tömegek művészévé, aki ennyire eltávolodik a megszokottól, örökre magányos utakon jár.

A leglírikusabb lélek összes festőink között, de semmiképpen sem szentimentális. Lírája férfiasan szenvedélyes, mélyhangú, elvonatkoztatott líra, amely szárnyalását mindig a világ végtelenségéből bontogatja. Legtöbbnyire a fény költőjeként szokták ünnepelni barátai, akik azt állítják róla, hogy a víz, a levegő változékony, illanó, szinte immateriális fényjelenségei izgatják és foglalkoztatják alkotó fantáziáját. Ez csak annyiban igaz, hogy legtöbbnyire eféle témákba öltözteti mélyről felharsogó himnuszait, de nem adja művészetének lényegét. Ez mohón gyötrelmes beléolvadás, eggyéválás a valóság külseje mögött ható kozmikus erőkkel, amely elhanyagol minden külső megjelenést, vonalat, színt és megszokott térbeli elhelyezkedést. A külső valóságot festőink között senki sem veti meg ennyire a vizió belső igazságáért. Lirája nem tetszetősen csengő dalokra hangolja őt, hanem hörögve előtörő, magasba szálló heroikus himnuszokra. Különös világba ragad, ahol a tér és a benne elhelyezkedő tárgyak formáinak feloldott emléke valóságos ultraparoxizmusban ég, ahol nincsen megnyugvás, nincsen olcsó gyönyörködés, hanem csak örök vajudás és örök sóvárgás van, amely szétolvaszt, felszí mindent, amit magába burkol, hogy így a világ igazi mélységeit feltárja. Azok az izzó fénysugarak, fénynyalábok, amelyek széttörik vagy tagolják kompozícióit, a külső világban sehol sincsenek, erőszakosan átalakító harcuk csupán a művész forrongó lelkében játszódik le.

Ez a gyötrelmes küzdelem a kifejezhetetlen kifejezésért néha túljár a megoldhatóság határain, néha csak sziszifusi gyötrődés, amelynek gomolygásából nincsen kivezető út. De legjobb alkotásain Egry túljut ezen a küzködésen, már nem műve alakítja őt, hanem ő maga művét és ilyenkor egyszerre nagy mélységek és végtelenszemhatárok tárulnak fel előttünk.

Ilyen küzdelemhez hogy illenék a megszokott festői kifejezésmódok és aprólékos fogások, hogy illenék a szinek olvadékony bujasága? Új technikát alkot magának, papírra fest pasztelszerűen vékonyan alkalmazott festéklazurokkal és csak néhány tompán haragos színt használ. Izgatott kontúrjait megismétlő árnyékokkal támasztja alá, délibábszerűen lebegő bizonytalanságba öltözteti vizióit, melyek harsogó dallamtalansága a mai atanolis zenére emlékeztet.