Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Kosztolányi Dezső: ARCKÉP-VÁZLAT ASCHER OSZKÁRRÓL

Amikor a dobogóra lép, minden szerepe az, hogy kihozza a szavaláshoz szükséges kellékeket: a mellkosarat a két tüdővel, a gégét a hangszalagokkal, a nyelvcsapot, nyelvet, szájat stb.

Föl kell még említenem, hogy nem felejti öltözőjében a nyugtalanul dobogó szívet s az agyvelőt sem, mely évek tapasztalatától kicsiszolva, tudástól, tanulástól fényesre kefélve nyugszik a koponya csészéjében. Tudniillik ez a két szerv szintén megkívántatik a szavaláshoz.

Miután ezek a műszerek a közönség előtt vannak, az, aki odaszállította őket, szerényen háttérbe vonul, mint a munkások, akik a zongoraművésznek begördítették a zongoráját.

maga a szavaló, a személy, nem fontos. Csak az a hangszekrény a fontos, mely megzúdul, zengeni és harsogni kezd a vox humana remegésével, mihelyt végigfut rajta a lélek. Csakhogy a teljes szétválás művész és magánember között nem lehetséges.

Így a magánember is ott marad a dobogón. Mit művel? Tétlen, majdnem szenvedőleges. Tudja, hogy csak eszköz. «Az Úr lelke fuvall ránk» - az ihlet izgalma, a költészet láza. Várja, hogy mi történik. Nem játszik, nem ágál. Illedelmes vigyázz-állásban figyel, ösztövér törzse kifeszül, a fő kissé hátravetődik vagy előrehajlik, de csak véletlenül, a munka lázában, sohase «kifejezően».

Még a kezek se mozognak, egy könyvet szorongatnak, mely nem is könyv, csak könyvet utánzó, festett fa-darab. Ha igazi könyvet venne kezébe, akkor minden szavalás közben rongyokra tépne egyet. A deszka a tartósabb. Arra van hivatva, hogy annak a görcsnek, erőfeszítésnek, rángásnak, mely nem szigorúan művészi és nem nyilatkozhat meg a hang rezdüléseiben, árnyalataiban, levezetője legyen. Szóval ez a fadarab afféle villámhárító.

Ascher Oszkár már évekkel ezelőtt, mikor először hallottam, stílusának tisztaságával lepett meg. A szavalóművészet idők során elkorcsosult. Sehol se garázdálkodtak oly szabadon a műkedvelők, mint itt. Műkedvelők közé sorozom a színészeknek azt a részét is, akik a dobogóból színpadot akartak csinálni s nem érvén be a szavalás egyetlen anyagával, a hanggal, igénybe vettek mindent, amivel a hatást borsozhatták: a mozgást, a taglejtést, az arcjátékot. Szörnyűséges volt, mikor ilyen «művész» túldörögte a költemény viharát s a szöveg édességét megcukrozta mosolyával.

Fölszabadító visszahatásként jelentkezett ez az okos, izgatott művész, aki a szavalás keretében maradt. Elsősorban egy «új tárgyilagosság»-ot hozott, azt az üde prózaiságot, melyet a hamis költőiesség után boldogan szoktunk üdvözölni. Másrészt tágította is a határokat, mégpedig a szavalás stílusának megfelelően.

Egy időben a szavalást szerették volna lecsökkenteni holmi szegényes kamarazenévé a közlőbeszéd színvonalára, a «természetes» előadásra. Ez pedig egyáltalában nem volt természetes. Maga a vers nem természetes beszéd. Önkivületében természetfeletti és természetellenes.

Ő visszahozta nekünk azt a nemes pátoszt, melyet elsinkofáztak azok, akik féltek az álpátosztól. Engem erős dologbeli tudásával, értelmével, ideges lendületével, de irányával is Kainz-ra emlékeztet, a klasszikus szavalás legnagyobb mesterére. Nemcsak különvélemény tehát, nemcsak korjelenség, hanem igenlője a szavalóművészet egészének, nem részletek pepecselő festője, hanem a szövegek rokoni munkatársa, aki kigyullad egy szótól, fehéren izzik attól is, ami mögötte van, amit a költő csak sejttetett, érzett, belegondolt. Maisága mindössze abban lakozik, hogy ő a pátosz másik negatív sarkán is kitünőt alkot, elmés tolmácsolója a gúny fintorgó pátoszának is.

Elemző és összefogó. Egy kis könyvtárra valót tud kivülről, verseket, szépprózát, regényfejezeteket. Ezeket addig nézegeti jobbról-balról, addig dajkálja magában, addig éli, míg hetek után emlékezetébe ragadnak s egyszerre életrekelnek. Sohase tanul részletekben. Egészben tanul, aminthogy egészben is fejezi ki az egészet.

Most, hogy újra hallottam őt, itten és vidéken is, összegezni próbálom róla való rég kialakult benyomásaimat, levázolom művészi egyéniségét, mely szervesen hozzátartozik műveltségünkhöz. Budapesti szavaló-délelőttjén fiatal munkásokból, munkáslányokból álló szavalókart is vezényelt. Ez a szavalás tömegművészete. Karmesteri pálcájának lendítésére dagadnak, apadnak a hangok.

Amint a kar egy kínai verset szavalva a háború áldozatainak nevében azt kiáltja, hogy «császár, császár», a fönség borzongott át idegeimen, a tiszta fönség, oly érzés, mely nézőtéren ritkán jut részemül. A hatás megrázó és fölemelő volt.