Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám

ÖZV. FESZTY ÁRPÁDNÉ: BRÓDY SÁNDOR

Ezelőtt öt vagy hat éve írtam már róla. Ugyanabban az időben, mikor Gárdonyiról és Mikszáthról. De akkor megtörtént velem az a szomorú eset: olvasóim között akadt olyan, aki kegyeletlennek tartotta kis írásaimat állítólagos túlőszinteségük miatt. Dehát: lehet jó portrait-t festeni, ha az árnyékolást elhagyjuk az alakról, arcról? Van egyáltalán fény árnyék nélkül ezen a mi gyarló planétánkon?

Szamárság, hogy mégis fájt. Hiszen olyan valószínűtlenül csúnya volna tőlem régi jóbarátokról máskép, mint szeretettel írni. Fájt, bosszanott és évekig elő se vettem a pennát

Két évvel ezelőtt jött aztán egy lelkes irodalom-bányász, Supka Géza kedves, jó barátunk, aki addig nógatott, addig kínzott, míg beadtam a derekamat s egy újabb sorozatot rajzoltam.

És hogy most harmadszor is megszólalok: erre Móricz Zsigmondtól kaptam az impulzust, akinek a síremlék-leleplezési beszédéből olvastam, hogy Bródy Sándor temetésén semmiféle irodalmi testület nem vett részt, nem képviseltette magát.

Megállt az eszem. Miért volt a kor ilyen igazságtalan ezzel az emberrel?

Karinthy Frigyes melegen, szépen felszólította barátait és kortársait: mindenki, aki tud róla jellemző, hiteles adatokat, jegyezze fel és ezzel járuljon hozzá egy valamikor biztosan megszületendő Bródy-biográsfiához.

Én azoknak a sorába állok, akik, úgy, mint én, szeretnék lehúzni emlékéről azt az ízléstelen anekdota-ruhát, amit «Sándor bá»-nak hívnak. .

«Sándor bá» nem létezett. Az csak álruha, maskara volt, amibe el akart bújni önmaga és főleg: a halál elől.

Mert kevés embernek volt olyan hűséges kísérője, társa, árnyéka, születése percétől fogva a halál, mint neki. Hol félt tőle, futott előle. Hol kacérkodott vele, kereste. Egyszer, mert nagyon is borzongott tőle, egészen a karjába rohant. De az csak egyik kezével fogta meg, másikkal visszatolta a földre.

És ekkor vette fel az anekdotákkal, viccekkel, nyegleségekkel kihímzett «Sándor bá» maskarát.

*

Háromszor halt meg lelkileg Bródy Sándor. Ezt a halál-triászt szeretném elmesélni úgy, ahogy én láttam.

Elég közelről láttam, mert szoros, meleg barátság fűzött egész nőrokonságához és Bródy két halála annak a két lénynek a sírjához fűződik, akiket a világon legjobban szeretett: édesanyjáéhoz és a kislányáéhoz.

*

Az én életembe Bródy Sándor akkor lépett be, mikor a «Nyomor» című könyve megjelent. Úgy hatott az akkori fiatal generáció lelkére, mint tűzcsóva. Dosztojevszkijt még nem ismertük, Gorkij-t még kevésbé. Apostolt láttunk benne, szegények védőszentjét. Érdekelt az ember: milyen lehet? Hol? Hogy néz ki? De csak annyit tudtam meg róla: «kis, csúnya, vörösszakállú zsidófiú, gazdag, emberkerülő, szomorú.»

Közben férjhezmentem, s akkor már ketten rajongtunk érte, ketten kerestük, próbáltuk megszelidíteni a Jókai-ház számára. Végre évek mulva Pekárnak sikerült őt egy hétfőre elhozni.

És aztán rövidesen megismertük egész családját. A Magyar Hirlapon keresztül pedig, ahol Papával együtt dolgozott, állandóan figyelhettük fejlődését. Figyelhettük: hogy gombolyította, fölhúzta, lerántotta, csavarta, röpítette, rángatta az élet.

Mai ifjúság, emberek, akik már csak az álruhát ismertétek és irtózva mondjátok: «rémes életet élt! Az elpuhultság prototypja; nappal aludt, éjjel dőzsölt, kártyázott, stb. stb. stb.» -: el tudjátok-e képzelni, hogy ez az ember egy aszkéta egyszerű életét élte fiatalkorában?

Ellenőrizhettük feleségén s a szerkesztőségen keresztül.

Reggel hét órakor kelt. Dolgozott, pontosan, mint egy hivatalnok délig. Tizenkettőkor gyorsan, sokszor a konyhában, bekapta az ebédjét s futott vissza az íróasztalához: ötkor beült a konflisba s a szerkesztőségben folytatta munkáját éjjelig.

Dolgozott, lelkesedéssel, tűzzel, hittel. Nagyon sok hittel. Emberekben, jövőben, Magyarországban, művészetben. S amit elsőnek kellett volna mondanom: Istenben.

Zsidónak született, katolikusnak érezte magát. Kevés embert láttam ájtatosabban Mária-oltár előtt imádkozni, kevés embert hallottam a katolicizmus miszticizmusáról szebben, tiszteletteljesebben beszélni. Büszkeségből, az üldözések idején, halála előtt makacs zsidóvá lett, azt mondják. De én mégis tudom, biztosan, hogy a lelke mélyén élő Mária-oltárt soha, semmi se dönthette le. Még az álruha alatt se. A lelke legmélyén mindig égett három kis mécses Szűz Mária, az anyja s a leánya képe előtt.

Ez volt az ő három tiszta asszonya, s ezért volt az, hogy ő ártatlan, tiszta asszonyt, lányt sohse rontott el, még gondolatban sem. Őt rontották az asszonyok. Elfogadta őket, hagyta magát szeretni, pusztítani. És kevés ember tudott hosszú éveken át tiszta, fehér asszonyoknak olyan tiszta érzéssel, becsületes kötelességtudással fehér virágokat küldeni, mint ő.

Persze, hogy «Sándor bá» milyen volt: arról én már nem tudok Akkor már - éppen e miatt az álruha miatt - az uram s az ő útjai elváltak. Árpád kemény, férfias, százpercentes férfi volt, akit minél jobban pofozott az élet: annál mélyebben nézett az Isten szemébe s a maga lelkébe. Bródy pedig a százpercentes nőies férfi, aki maskarás báli éjszakát csinál az egész életből, hogy annak a mámorában elfelejtse, amit felejteni szeretne.

Tehát Sándor bá-t nem ismertem már. De a fehérvirágos, hívő Bródy Sándort nagyon szerettük, Papa is, Árpád is, én is.

*

Két kapocs tartotta olyan erősen az Árpád-Sándor-barátságot: a biblia, s a magyar föld imádata.

Sohse láttam valami meghatóbbat, melegebbet, forróbbat, mint mikor ez a két szép barna fej jó vacsora után nekitüzesedett az óriási és örök vitának: mi szebb, mi magyarabb? Eger-e, vagy Komárom? És nem tudták egymást fanatizmussal túllicitálni, még akkor sem, ha Jókai is ott volt s ketten voltak egy ellen. Csallóközi fűzek, vagy a sárga egri föld?

És erre az emberre mondták, hogy hazaáruló és külföldi íróktól lop. Dehogy lopott ő külföldi íróktól. Hiszen akkor még oly kevés magyar fordítása volt az oroszoknak, akiktől lophatott volna. Más nyelvet pedig nem tanult meg soha életében. Németül még rosszabbul beszélt, mint Árpád és ezzel sokat mondok. Egyáltalán nem olvasott soha semmit, csak a bibliát, Petőfit. Azokat aztán tudta majdnem elejétől végig, kívülről. Hányszor citáltak Papával s Árpáddal hosszú részeket, - ki tud többet?

Nála a szegénység szeretete nem póz, nem irodalmi forma volt. Vérből és húsból nőtt érzés. Mióta ismertem, még a kislánya életében is minden karácsony estéjét kis házakban, nyomortanyákon töltötte. Hónapokig gyüjtötte előre a krajcárokat, hogy színültig teletömhesse konflisát játékkal, kis fákkal, ruhákkal. És ettől se mulatság, se család, semmi se tartotta vissza. Megvárta otthon a fagyujtást, örült a családja örömének azután ment, vitte az ajándékozási szenvedély.

Szeretném, ha pesti ellenségei falun látták volna, kis parasztgyerekek között. Imádták! Csüngtek rajta, mint gyümölcs a fán. Bizalommal nyúlkáltak zsebeiben, akárha mindnyájuk apja lenne. S azokból a bőségszarúkból hullott a fényes krajcár, szaloncukor, rézgyűrű. Búcsúkon félbódékat megvett s szórta maga körül a cifra kincseket boldog-boldogtalannak.

Ebben is versenyeztek Árpáddal: s itt se tudom, ki maradt le a másik mögött.

A föld szeretete még spórolni is megtanította. Életében egyszer tudta magát arra koncentrálni, hogy évekig egy célra és a saját gyönyörűségére gyüjtsön. Kinézett magának (talán még gyerekkorában) egy pici fehér házat Egerben, a város határán, sárga hegyoldal tövébe odacsapva.

Meg is vette Oda. akart költözni, végleg, familiástól, örökre. S talán ha ez sikerül neki, - egész más ember lett volna belőle. De, úgylátszik, a végzetnek más célja volt vele. Mire rákerült a sor az álom megvalósítására, ezer akadály merült fel pici háza táján, a narancssárga földből, embermagasságú kövér kórók körül. Nem volt kút. Nem lehetett fúrni. A sáncról kellett volna vizet szállítani. A sárga agyagföldben nem termett meg semmi s kert nélkül az asszonya nem akart odamenni. Satöbbi, satöbbi.

Végre belefáradt, - ahogy vette, eladta. Ezentúl már csak a kávéház füstjében álmodozott róla, s megelégedett annyi falusi levegővel, amit barátai hoztak néha neki. Biztos vagyok benne: Árpádon kívül Thormát, Rétit, Gárdonyit azért szerette annyira. Ha Réti István és Thorma János lejöttek Nagybányáról pár napra, pár hétre, Bródy olyan volt, mint a részeg. Megfiatalodott, megtisztult közöttük. Fanatikusan szerette ezt a két nagyszerű embert. Csodálatosan hatottak rá, imponáltak neki. Különösen Réti az ő egész egyéni, sajátos, fínom, fölényes, nagyúri modorával ami mögött mégis annyi a szív. Thorma, mint Árpád is, közelebb állt hozzá nagy temperamentumával. De Réti fascinálta gyerekes spontánságát.

Gárdonyiban pedig a falusi tanító kivonatát, extraktumát imádta. Mert a föld szeretetéhez tartozott nála a néptanítók, szegény kis tanítónők iránti határtalan, szenvedélyes részvét.

Így született meg sokkal később a «Tanítónő» is, amiért szintén mennyit, de mennyit bántották!

Fültanuja voltam annak a jelenetnek nálunk egy nagyobb vacsorán: valaki elmesélt egy hasonló, de tragikusan, a leány halálával végződő rémes históriát. Bródy hallgatta, hallgatta, mindig vadabban csillogott a szeme. Egyszerre, emlékszem, felugrott s szinte ordította: «Isten úgy segítsen, hogy én ezt megírom s talán ezzel tudok segíteni rajtuk.»

Ha ez az ember olyan szorgalmas maradt volna, mint a fiatalságának abban a pár évében! Ha a halál nem rabolta volna el tőle a «célt» olyan nagyon korán, ha kislánya életben marad: mi lett volna belőle? Ha mindazt, amit magában hordozott, megírhatta volna?

Vagy: akkor se írta volna meg? Az a nagy munkakedv, az csak fiatalkori hév volt, s valójában az a nagy lustaság, ázsiai lustaság lett volna igazi alapja lényének? Furcsa, hogy ez az ember zsidó és nem török volt.

Ebből a végzetes lustaságából, ami visszatartotta a tanulástól, olvasástól is; ebből származik az ő legnagyobb irodalmi hibája: oly ritkán sikerült neki tökéletes, hosszabb lélekzetű dolgot írni.

*

De persze ez már mind, mind oly messze van, - oly kevesen élünk, akik ezt a Bródyt: a munka, a tiszta érzések, a miszticizmus, a szegények Bródyját ösmertük. Aki még nem a pillanat, de a nagy örök igazságok, érzések lovagja volt.

Hol van az már?

*

Ott él tovább kis síron, künn, a rákosi temetőben, árva fehér virág formájában «Micike» felett. Mert ezt az embert magával vitte az a hétéves kisleány.

Nem a szenvedések és viharok embere volt. Neki kellett a cél, hogy jó legyen és küzdhessen. Cél nélkül, magáért az erőért, mint az igazi hívő s az igazi férfi, nem tudott akarni s nagy, jó lenni soha. Nem érc-, de alabástrom-szobor volt, ami az első fagyra megreped. S ezeket a repedéseket oly könnyen belepi a por, penész, vagy moha.

Azt hittük, belepusztul. Testileg, lelkileg.

Elviselte. De - csak mint az alabástrom-szobor a fagyot.

Hiába volt gyönyörű, okos, csoda-hű, nemes felesége, hiába négy szép kisfia: nem bírta ki többé az otthont. Ami családi érzés maradt még benne, az már csak az anya iránti imádat volt, akihez mint kisfiú bujhatott, aki mellett megint Egerben érezhette magát s elfelejtette egy-egy percre azt a rémséget, amit azóta átélt.

*

Amit eddig hazavitt, érzést: azt most mind a köznek adta. Még akart tiszta, jó maradni, igazságért harcolni. Látszólag még lelkesedett. Csak aki nagyon jól ismerte, látta meg a kis repedéseket.

Elkezdte a Fehér Könyvet s más cikksorozatait. Az igazság apostola, szegények, elnyomottak védője akart lenni. Megtámadott mindenkit: az ország vezetőit, nagy politikusokat és a Lipótváros pénzhatalmasságait egyformán, ha működésükben valamit a köz szempontjából helytelennek talált. Sújtani, mint arkangyal a pallossal. De több hidegvér kellett volna hozzá! Az ő túl spontán temperamentumával sokszor lőtt túl a célon és igazságtalan volt személyes szimpátia vagy antipátia szerint. Ezért sokszor nézeteltérése is volt Árpáddal.

És ezzel, a Fehér Könyvvel s a nagy cikk-attakkal kezdődött Bródy második haldoklása. Vagyis, - már a legnagyobb sikerrel: a Dada premierjével.

Ritkán láttam életemben annál forróbb szinházi sikert. És mégis, sohse felejtem el, - mikor kijöttünk a szinházból, Árpád kicsit szomorúan azt mondta nekem: «Meglátja, Rózsikám, szegény Sándornak sok bajt fog még okozni ez a darab. Soha, soha a gazdag zsidóság nem fogja neki megbocsájtani a félkezű ember imáját.»

Úgy is volt. Pedig akkor kinevettem: pesszimista.

A gyönyörű siker mögött lappangott egy eljövendő, rettenetes bukás. Azt a szálkát, amit a Lipotváros szívébe szurt, még növelte a Fehér Könyv. Abban még külön-külön is megcsipkedett mindenkit, aki már az általános szúrásért úgyis fente fogát.

És ráduplázott, mikor kikezdte a politikai nagyságokat is. Zsidó és keresztény nagyhatalmak egy táborba tömörültek ellene. Ki-ki más okokból, de egyformán súlyosan megsértve. Csak a kellő pillanat hiányzott, hogy kirobbanjon és nyilt harccá váljon a titkos aknafúrás. És ez a kellő pillanat a «Király Idillek» premierjével jött el.

A darabnak sok hibája volt, igaz. De volt benne sok szép is. Mennyivel rosszabb daraboknak volt már sikerük! Meg kellett buknia, mégis csúfosan, mert ez volt a fizetés.

Rettenetes volt látni kövér bankárok arcán minden felvonásközben a kaján megelégedést. «Nesze neked, renegát! Megtagadtál minket? Jaj annak, aki ellenünk van!»

Őt, aki olyan csodálatos melegséggel tudott szegény kis zsidókról írni, most zsidóárulónak tették meg, ugyanolyan igazságtalanul, mint a «Tanítónő» után magyarárulónak.

De ne is akarjon apostol lenni, nevelni, korholni az, akinek nincs meg az ereje hozzá: aki csak alabástromból van, aki oly könnyen sebezhető s nincs meg a morális ereje feltartani az ütést. Összeroppan alatta.

Aznap este halt meg másodszor Bródy Sándor.

*

Milyen érdekes pszichológiai megfigyeléseket csinálhatott volna közönyös néző a premier utáni kis vacsorává zsugorodott banketten.

Alig jött el a jelentkezők negyed része. Az is sietett, - mert feszélyezte akár hazudni, akár eltitkolni a részvétet. Furcsa arcok, furcsa mosolyok, egy utolsó ítélet, ahol világosan elválik: ki a barát s ki nem?

Egy óra alatt lezajlott az egész.

Árpád, hogy véget vessen a feszült hangulatnak, azt proponálta, menjünk haza hozzánk, a Bajza-utcába, a leszűrődött kis «igazak táborával». Úgy lett.

Bródyt vitték, mint bábút, hullát, élettelen tárgyat. Azt mondta, torka fáj, azért vacog a foga és sápadt, mint egy viaszk-rém.

A bús kis társaság leült borozgatni. Ő végigfeküdt a műterem sötét sarkában Árpád kerevetjén s mi nevetést, tréfát erőltettünk, hogy azt higgyje, nem látjuk: zokogott, mint egy gyermek.

Egyike a legszomorúbb képeknek, amit életemben láttam.

*

Nemcsak a bukás, a tehetségében való hitvesztés hatottak rá olyan rettenetesen, de a «charme»-jában való csalódás.

Mint az «enfant terrible», aki tör, zúz maga körül és nem veszi észre, mikor lépi át azt a határt, amin túl már sztrájkolnak a felnőttek idegei, - ő se látta, hogy az utolsó évek tollharcai alatt nőttek körülötte az ellenségek, mint a gombák. Azt képzelte, neki minden szabad és nem bírta elviselni, mikor rájött, hogy ez nincs így.

Katalin asszony elkényeztetett kisfia felett összedőlt minden, minden. Hová meneküljön, ahol felejteni lehet?

Az a revolvergolyó már egy halott tüdejébe fúródott. És halottat támasztottak fel az orvosok, hogy még harmadszor is meghalhasson.

*

De minél jobban közeledett lelke az utolsó halálhoz, annál jobban meggyógyult, megfiatalodott az öngyilkosság után a teste.

Egész életén keresztül képzelt beteg volt. Gyerekkorában tényleg féltették a tüdőbajtól. Köhögött, vért köpött. Édesanyja, nővérei féltése, babusgatása örökre beleszuggerálták, hogy nagybeteg. Persze, tetszett is neki ez a szerep és sohse vetette le többé.

A belső meghasonláson kívül az öngyilkosságba is az kergette. Már a bukás előtt kezdett rémképeket látni, hogy neki tábesze van. Lelki katasztrófája után aztán teljes erővel kitört a hipochondriája. Mindez együtt adta kezébe a majdnem végzetessé vált revolvert.

Komolyan meg akart halni. Nagyon komolyan. Ebben az egy gesztusban igazán nem volt póz.

Hiszen, mint már említettem, örökké kacérkodott a halállal. Kétszer akart már a karjába rohanni régebben, mikor még nem is volt ennyire összezúzva a lelke. Egyszer Velencéből hozták haza a barátai, ahová revolverrel ment, mikor pedig az örménymészárlás volt Konstantinápolyban, leszökött családja kétségbeesésére, hogy provokálja a sorsot, kinek van rá szüksége? Az Életnek, vagy a Halálnak?

Harmadszor se sikerült meghalnia.

És különös: bekövetkezett rajta is az a csoda, ami oly sok öngyilkoson: akkor szeretik meg vadul az életet, mikor egy hajszál híjján már künn voltak belőle.

Bródyból is egészen új ember lett. Úgy örült a puszta lét minden kis mozzanatának, mintha egész nap ajándékokat kapna. Örült annak, hogy van a világon napfény, jó ágy, evés, ivás, fürdés, hogy az ember tud járni, hogy ha akarja, felemeli a kezét.

Minek volt eddig az a sok probléma? Minek akart mindig nagy célokért küzdeni, jót tenni? Nem elég cél a pillanatnyi mámor, minden nap más asszony, fínom szivar, jó ebéd?

És mikor Katalin mama is elbúcsúzott tőle örökre és ő levetette a gyászt, - egy új szabóhoz ment ruhát csináltatni.

A szabó nagyon híres előkelő szabó volt. Sok nagynevű ember dolgoztatott már nála, mióta a boltja fennáll. (És az évezredek óta áll fenn!)

A szabó neve: Felejtés. Segédei: Élnivágyás, Mámor, Kényelem, Cinizmus, Testiség. Mind nagyszerű legények!

Felejtés úrnak különböző façonjai is vannak.

Jó pszichológus. Ismeri a klienseit.

Bródynak nagy raktárából azt választotta ki, amelyiknek a címkéjére szép piros selyemmel «Sándor bá» volt hímezve.

*

Ez volt szerintem Bródy Sándor lelkének harmadik halála, a «Sándor bá» ruha halotti ruhája.

Valahol, mélyen, az emlékezés katakombájában a három kis mécses még azontúl is égett, azt hiszem.

A lelkesedés tűzcsóvái is felcsaptak még néha: «Tanítónő», «Mari nem akar meghalni» és meg akart születni a «Búza».

De ezek a kisebb nagyobb lángok már csak kísértetek voltak. Egy halott emlékezései abból az időből, mikor még élt.

És mindazt, ami nem született meg, elnyelte az éjjeli mulatók, a kávéházak füstje.

Mert csak alabástrom- és nem acélszobor volt.