Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Gyergyai Albert: SIDO
Colette új könyve; I. Ferenczi kiadása

Vannak írók, akiknek műveit évről-évre repesve várjuk, holott előre s biztosan tudjuk, hogy nem hoznak számunkra meglepetést. Egy Jammes-, egy Giraudoux- vagy egy Colette-könyv szebbik életünk részese, ha nem is a legszebbé, a legbüszkébbé, a legmeredekebbé, de talán a legkedvesebbé, ahol a nyári utazások, szép tájak, könnyü kalandok, az érzékek s az érzések friss és foszló táplálékai lelnek helyet. Örömeink e magas földszíntjén védve vagyunk a közönséges, a silány vagy az ügyefogyott alacsony csábulásai ellen; viszont hogyan jutunk el s eljutunk-e innen valaha is az élmény s az élvezet magas kilátóira? Colette, akinek minden új könyvében minden érzékünk gazdag zsákmányt talál, mindig játszva éri el a már annyiszor elért magasságot, hogy aztán megint visszatérjen lendülete kezdőpontjához. Mint nagy színésznők, vagy énekesnők, akik bizonyos szerepkörben vagy áriában mindenkor elemükben érzik maguk, tudják, hogy ellenállhatatlanok s ez a tudat dupla erőt s álomszerű könnyűséget ád nekik, - Colette is, ha visszatér falujába, a szülőházba, gyermekkora emlékei közé, egyszerre megleli legjobb énjét, legjobb hangját, legjobb szerepét, trillázik, ontja képeit, a színek és az ötletek tűzijátékát s előttünk ifjul dévaj gyermeklánnyá, ami korát tekintve se kicsiség. Mi van például Sido-ban, ebben az emlékiratszerű könyvben, amelyet Colette legnagyobbrészt anyjának, Sido-nak vagy Sidonie-nak, apjának, Colette kapitánynak s két «vadóc» bátyjának szentelt? Minden és semmi: a szülei ház egykori, szelíd örömei, a kert, a szomszédok, a falu, az évszakok változása s a gyermekkornak az a boldog s mindent átkaroló életkedve, amely egyazon egységbe fogja a szülőket, a testvéreket, a tárgyakat, a környezetet s amely fölé az őszülő Colette egyre többször és mélyebben hajol. Látjuk az anyát, más-más keretben, kertjében kedves virágai között, férjével, a féllábú és nótázó kapitánnyal, aki öregkorában is éppoly szerelmes belé, mint régen, virgonc gyermekei között, akiket zsörtölődve kényeztet, egy-egy párizsi útról jövet, ezer színes csomag és ajándék között, s mindannyiszor és mindjobban, mint egy pogánykori papnőt, aki a szelekből jósol, a növényekkel él vagy hervad, s akinek minden vallása valami vad és ösztönös egybeolvadás a természettel. Látjuk a vén kapitányt, aki titokban nagy műveken, tudományos monográfiákon s emlékiratain dolgozik, műveken, amelyeknek csak címéig és ajánlásáig jut el. S látjuk főképp Colette-et, a szülők és testvérek szemefényét, ezt a már gyermekkorában is oly különös teremtést, aki mintha örökölte volna szüleinek pogányságát és érzelmességét s aki, túljutva címen és ajánláson, valahogy megvalósítja mindazt, amiről apja csak álmodott. Mindezt Colette nem először s bizonnyal nem is utoljára idézi fel a maga és olvasói örömére, azzal a ma páratlan költői érzékletességgel, amely közölni képes velünk nemcsak az írónő hangulatát, hanem minden kis részemléknek ízét, színét, formáját és jelentőségét. Szinte vele együtt iszunk azokból az erdei forrásokból, amelyek közül az egyik a homokból tör elő, mint a sírás és amelynek az íze olyan, mint a tölgyfalevélé, míg a másik nárciszok közt folydogál a rét fűvén s vas- és virágíze van egyszerre. Vele együtt érezzük és nézzük a cseresznye-evő rigó mámorát, a hajnal friss illatát, a hópelyhek kristályait s a falusi kastélykert rácsának utánozhatlan csikorgását, amely, elhisszük néki vakon, a gyermekkor minden álmát és zenéjét magába rejti. Miért ez a megszálltság, a látásnak s az érzelemnek ez a kegyetlen közvetlensége, ez az örökös hazatérés, mint a gyilkosé bűntette helyére? Túl az évek ellágyulásán, amely szívesen tér vissza legjobb emlékei közé s túl a művész biztonságán, amelyet a bevált téma és a bevált módszer nyujthat, Colette, az oly pogány Colette mintha önmagát kezdené keresni elődei arcvonásaiban, a szülőház légkörében s kertjük virágaiban. Néptelen egétől megriadva mintha csak azért menekülne házi istenségei körébe, hogy megvédjék a rossz órák kérdései és kísértései ellen, - s talán épp ez az öntudatlan rettegés színezi oly mélyre a colette-i emlékek egyre tisztább ragyogványát, amelybe oly szívesen merülnek el mindazok, akik szintén nem egyszer vágynak vissza egy régi ház, egy öreg arc s egy messzi falu melegéhez...