Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

François Gachot: MARCEL JOUHANDEAU

A menny és a pokol között, amelyeket, mint egy misztériumban, láthatóvá és jelenvalóvá tesz a számunkra, Marcel Jouhandeau művei a miszticizmus egész színjátékát elénktárják, furcsábbnál furcsább figurákkal, akik mind egyetlen ellenféllel, Istennel állanak szemben. Mingyárt hozzátehetjük, hogy a költő Max Jacob volt ennek a színjátéknak az előfutárja s egyben Jouhandeau első regényének, a «Jeunesse de Théophile»-nek irodalmi keresztapja. Ezidőtájt a fiatal író Párisban, egy papi intézetben tanárkodott s első műve alig volt más, mint sajátos jellemvonásainak, az érzékiségnek és az aszkézisnek, a realizmusnak és a természetfelettinek a keveréke, a vidéki és a vallásos élet különös atmoszférájában; s nem is volt más tennivalója, mint hogy sorra fejlessze, mélyítse és túlozza ezeket a különböző elemeket. Azok az elbeszélései, amelyek «Les Pincengrain» címmel 1924-ben jelentek meg, egyszerre ismertté tették Jouhandeau-t: írói modora ezúttal már-már a tökéletességet is elérte. Akik e kis könyvvel kapcsolatban Jules Renard nevét hangoztatták, nem egészen értették meg, hogy a vidéki furcsaságok könyörtelen rajza csak alap s hogy e tények azonnal és állandóan átlényegülnek, a szenvedélyek zsúfolt ege alatt, amelyek a lelkeket a megváltás vagy a vég felé sodorják. Chaminadour és lakói itt jelentek meg először, tetteik és foglalkozásaik átszellemült tragikomikumában, akár egy ó- vagy újtestamentumi város, minden bűn és extázis rendkívüli színhelye. E mindennapi alakoknak csak az olyan alkotó adhatta ezt a félig való, félig őrületes életet, aki egyforma erővel érzi a dolgok áhítatát és nevetségét. Hátterük olyan, mint egy múzeum, ahol üvegkoporsókban őrzik a szentek viaszfiguráit, ahol a profán és vallásos elem tobzódó sokszínűségben keverődik s ahonnan hirtelen kiválik Krisztus egy-egy eleven szolgálója, vagy egy démontól hajszolt rossz lélek, egy bűnös ház félhomályában, angyaloktól támogatva.

«Monsieur Godeau intime»-ben, e harmadik könyvében, Jouhandeau művészete nemcsak tükör, és pedig torzító tükör, hanem magának a cselekménynek világító tűzhelye. Amily mértékben Chaminadour nem más, mint Jouhandeau szülővárosa, Guéret, Monsieur Godeau is nagyjában magának az írónak a mása, de, az író sajátos módján, minden egyes vonásában a végsőkig feszítve. Regény helyett itt egy sor belső életképet kapunk, ahol a cselekményt a tények átlényegítése s az örökös lelkiismeretvizsgálás helyettesíti. Több mint négyszáz lapon át követhetjük a hős útját, egészen haláláig, vagyis apoteózisáig, Jouhandeau lényeges problémáin, a szerelmen, a barátságon, a bűnön, a valláson, a maga és a mások morálján át. Már-már nem is irodalmi, inkább filozófiai ízű ez a könyv, mint a Pascal Gondolatai, tele jelenésekkel és jelképekkel.

Legújabb két kötete, az «Opales» című regény és az «Astaroth» című novellagyüjtemény, új útat és gazdagodást jelez Jouhandeau művészetében. Bármily messze ment is azelőtt, még mindig maradt egy oly terület, amelyet alakjai csak súroltak, anélkül, hogy bejárták volna, s amelyre az író csak célzott, anélkül, hogy végleg feltárta volna. «Astaroth» egyik elbeszélésében a Falusi Vőlegény oly álmot lát egy párisi gázlámpa alatt, amely örökre elválasztja minden földi élettevékenységtől. A bolondok és a megszálltak eddig is szerepeltek már Jouhandeaunál, de legújabb műveiben már nem kívülről írja le őket, hanem az átélt titok formájában, amely az egész légkört elárasztja. Háromféle titok villan itt fel: az egyik a szerelemé és a barátságé, a másik a Tárgy szentségéé, a létnek a Tárgyban való állandóságáé, a harmadik a kalandé, boszorkánysággal és babonával. nem a Huysmans orvosi naturalizmusára, hanem Pascalra kell gondolnunk, aki már «Monseiur Godeau»-ben is felbukkan s akinek a Szent Testekről való tanát «Astaroth» egyik hőse is tanulmányozza. A pascali tiltakozás a XVII-ik század cartesianismusa ellen újraelevenült ma is, egyrészt Bernanos és Green ratio-ellenes művészetében, másrészt Breton, Aragon és mások ma már haladó surrealismusában. Jouhandreau, minden közös vonás ellenére, nem tartozik sem az egyik, sem a másik csoporthoz: megfoghatatlan látomásainak rendkívül természetes nyelven, a rajongva imádkozó, majd megint józanul élő ember nyelvén ád mindig hangot és kifejezést. Műveiben a természetfeletti elem az emberi test felszínén remeg s ellenőrzés nélkül lendül a legmélyebb csodák világába.