Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 19. szám · / ·
A fejedelem csak kétféle éjszakát ismert. A lélektörő és a lélekgyötrő éjszakát. A tervező álmatlanságot, mikor a lelke tele gondolatokkal, úgyhogy az .álom könnyű szárnya meg sem jelenik. Mikor nem tud elaludni a napi rettenetes dolgai után, csak fekszik, fekszik fáradtan s kimerülten, de nem jön álom szemére, mert egyik ijedt gondolat a másiknak adja a kilincset, mint az instánciás palota, kifogyhatatlanul jönnek a könyörgők és nem lehet oly könnyen lezáratni a kapukat, mikor belefárad, mint a szebeni lábas házban. Itt újulnak egyre s fékezhetetlenül a lángoló és csalafinta tervek, mert éjjel kell kigondolni, amit nappal végezni fog, hogy mint s mint tekerje fel eszét török ellen, német ellen, hajdu ellen, nemes ellen, oláh ellen s mindenekfelett a török ellen és újra csak a török ellen.
Nem lehet okos, emberfia, ezekben a világi dolgokban. Ki látja előre a holnapot. Vajjon hát Aly csakugyan visszabékül-e? Mért ne békülne, mikor az a legokosabb. Kire számítson. Sztambulban nincs barátja. Öreg embernek már sehol sincs barátja, mert a régi barátok, akikkel együtt indult a fényes porta szolgálatában, mind elestek, elhaltak, vagy elsikkadtak az élet nyomorúságában. Ezek a fiatalabbak pedig úgy elfelejtik a vének érdemét, mintha nem is lett volna sohult. Örülnie kell hát, ha egy Bethlen Gábor fiúi alázattal fordul hozzá, mert immár. látnia kell, hogy ennek kezében több jövő van az ő számára, mintha oda fel számít a szultán portájára. Mit tehet ő már avval a beteg emberrel, a szultánnal, akinek élete is minden percen csak egy hajszálon lóg, mert tehetetlen buja és fordított erkölcsű, annak sem a hatalom, sem a dicsőség egyebet nem jelent, csak amit a hurik és az élvezetek adnak, pedig a legnagyobb hatalom sem ad egyebet, csak alkalmat ad, hogy valaki, akinek ereje van, valamit keríthet belőle... Ezért mindig csak megnyugtatja magát, hogy azok a hirek bármilyen vékonyak is, igazak kellenek, legyenek; hogy a budai basa kirendelte a szolnokiakat s egrieket... De ha ez igaz s mért ne lenne igaz, akkor nincs mért bucsálódnia s magát emészteni, akkor a Homonnay rezgelődésinek is vége lesz, mert a bécsi öreg császár, Mathiás is beteg s jobban fél nyúl szívével minden mozdulástól, mint bárki. Az nem ad egy petákot azért, hogy az erdélyi fejedelmi székben ez vagy amaz üljék. Homonnaynak rámegy vagyona, birtoka erre a kis játékra.
De vajjon így-e.
S mi lesz, ha igaz, hogy Homonnay lengyel hadakat nyert s azokkal jön bé a határokon. Mi lesz, ha a hajduk mégis csak melléje állanak, bátor ennek sincs egy értelme sem. Hiszen a hajduk, mint a kényeső, csak úgy mozognak, ahogy a hasznuk igazítja őket. S mégis ki tudja. Nagy dolog ez, hogy az ember mindig csak a reménység szálain lóg.
S a lélekgyötrő-éccaka még keservesebb. Az úgy megy, hogy az ember lefekszik; mint egy halott, ágyába hull s abban a nyomban elalszik; aztán egy vagy két órai aluvás után úgy riad fel a szíve szorulására, mintha mingyárt, mingyárt elfogyna a lélekzete. S akkor a setét éjszakában el kezd viaskodni ugyanazokkal a gondolatokkal. Csak most már nem a remények tartják ébren, hanem a félelem.
Az este megjött egy embere Gyulafejérvárából s az elmondta, hogy a fejedelemasszony milyen élőhalott s milyen rémült és iszonyú szenvedések közt él s ő jobban tudja, mint amaz ember, aki csak a szóbeszédből, asszonyi fecsegésekből él. Ő tudja, hogy a szegény asszony, ismeri jól, hogy oda tudja magát adni a szörnyű félelmeknek és kétségbeeséseknek egy uráért.
S most ezért öli különösen a lélek. Itt van előtte, benne ég a szegénynek a mártiriuma. Ó be szörnyű is asszonynak lenni s érezni, hogy hal el körülötte a szeretet. Nem így volt ő még nem régen is vele. Nem így volt, mert ha körülötte minden s minden felfordult is, egy biztos érzése mindig volt, az, hogy van egy attyafia, egy némber, aki vele tűr s vele szenved s akinek az ölelő karja közt el tudja felejteni a gondokat s érezni tudja, hogy van egy szív, akire számíthat, aki vele szenved, ha bujdosásban, ha bajban és nyomorúságban telnek is napjai. Nem volt ő soha ilyen szegény és magános, mint most. Ez alatt a házasság alatt mennyi szenvedésen, mennyi rettegésen ment keresztül, de ezt a nyomasztó és nyomorúságos érzést soha nem tapasztalta. Mindig boldogan vágyott a megváltó szabadulás után, hogy mehessen már haza kicsiny fészkére, mert bármi nagy is a töredelem, az idegenekkel való harc, van egy szív, akinek oltalmában ki tudja heverni a szegénységet és a fáradtságot... De most iszonyodva gondolt arra, hogy egyszer csak megint vége a tábor életnek, vége a bujdosásnak s haza kell kerülnie... Jaj, haza... Van-e neki még valahol hazája ebben az életben s ebben az országban? Sehol és sehogy. Hallotta egykor egy vitézétől, aki feleségével nagyon rossz életben volt, de gyenge férfi létére nem mutathatta meg. Felsóhajtott egyszer, hogy «ha már a nap kezd leszállani, már a hideg rázza»... Akkor nevetett rajta, most hirtelen eszébe villant s megértette s nem nevetett, hanem verejtékes testtel gondolta el, ha haza kell menni s az első napszállat után be kell búnia az asszony mellé... Aj, semmi íze nem kívánta, minden porcikája reszketett a kíntól, hogy beteg és sovány asszony mellé kell feküdni...
Hol szakadt el köztük valami. Hol vesztette el az ő jó párját. Azelőtt sem volt sem kövérebb, sem kellemetesebb, de azt soha nem érezte. S most csakis azt érzi, semmi mást.
Mi lesz ennek a vége. Zsuzsanna nem az az asszony, aki megalkuszik. Zsuzsanna nem az, aki enged, aki lemond. Mert mindenről le tud mondani, erről az egyről nem, arról, hogy az ura megváltozzék. Követeli s görcsösen és őrjöngve követeli, hogy az ura az maradjon neki, aki volt és nem más. Az első szerelmes perc örömét akarja. Pedig úgye, ha az ember körülnéz, mindenütt változás. Elnézte ezeket is itt, a Gyulaffy-párt. Az ember s az asszony csak épp türik egymást s az asszony nem kíván beteg urától semmit. Ápolja, kéméli, de ölelése nélkül s csókja nélkül megvan. Zsuzsanna ezt így soha el nem fogadja. Zsuzsannának az a szerelmes becéző igyekezet kell, nem a gyönyörűség és a testiség öröme, hanem a léleknek az a gyógyító szent szerelme, amely egy pillanatra sem lankad.
És nem birja, akármi történik is.
Meghalt neki az asszony. Belefáradt a sok esztendei gyötrelembe, egyszerre csak vége.
S oly hidegen tud reá gondolni, mintha egy idegen asszony volna. Már látja, hogy a nyakán a ráncok s az arcán a szenvedés.
Ingerülten dobta magát a medvebőrön... De mért szenved? Mi oka! Mit kínozza magát! Evvel az ok nélkül való szenvedéssel vadítja el magától. Hogy soha örömmel nem várja, hanem mindig csak valami szívó, gyötrő kegyetlen indulattal. Ej.
Már csak a gyerekek megmaradtak volna. Akkor azok lefoglalnák s őt is odakötnék, mert akkor talán nem következik be ez az iszonyodás... Nem szerencsés természet a szegény Zsuzsanna, de nem ám. Magának szerez vele a legtöbb bajt és szenvedést, de ezt a bajt és szenvedést immár átültette belé s ő jobban fél ettől, mint minden külső veszedelemtől, pedig az is van elég. Hideg verejték új s új áradata önti el. Már nincs élelem a hadsereg számára, már tűrnie kell, hogy a katonaság maga rabojon, mert ez a vidék nagyon szegény. A török közelléte arra szoktatta a népet, hogy semmit se gyüjtsön, csak ami éppen legszűkebben elég s most aratás előtt oly haló szegénység van itt mindenfelé, a népek csak paréjt esznek, amit sós vízben megfőznek s avval ütik éhüket. Messziről hozasson új s új ételbelit. Honnan. Mikor egész Erdély oly koldusszegény, sehol semmi nincs. Puskapora sincs már még csak tüntetésre való sem, akárhogy spórol. Nincs csak a sok éhes katona, aki a világot fel tudná zabálni, itt tovább várni nem lehet s mégis várnia kell, mert nem veheti meg a várat maga kára nélkül, hiszen az már ugy hull az ölébe, mint az érett körte, ami magától leszáll a fáról. Izenet jött a várból, hogy istenért rohanja már meg, mert odabent egy lélek nem akarja tartani, mert azt várják tőle, hogy ételt vigyen be, a gyerekek s a gyengék már éhhallal feküsznek az utcán.
Mégis vagy három napot meg várnia kelletik.
Rettenetes dühök vannak benne most, sógora a váradi kapitány Rhédey ellen. Annak is minden levelében csak arról van szó, hogy kéri ezt az uradalmat s azt az uradalmat; a Rhédey birtokszaporítás, az főgondja s gondolatja. Mit akarnak ezek az emberek. Ahelyen, hogy az országért tennének valamit, mind csak a maga kis ragadományán töri a fejét. Mire az, mikor itt kockán forog az egész. S ugyan mit csinál ez a Rhédey is, ha ő nem birja tovább. Milyen nyugalomban él most az ő szárnya alatt, azt hiszi, oly szilárd és biztos az élete, mintha sziklákon állana s minden szikla csak ez az ő szegény lelke; ha ő egyszer elveszíti az erejét, akkor aztán mehetnek.
Jaj de nehéz ezeket az éjszakákat végig várni. Nem akar virradni, pedig junius és minden nap hamarabb szakad fel a világosság s íme oly fekete koromsetétség van. Nincs ereje megnézni az órát, ugyan mennyi lehet, egy óra talán éjfél után s ő már túl van az álomon. Keljen fel s menjen ki. Minek? Talán csak azért, hogy egy kis friss szelet érezzen s az talán elfujja fejéből a fájó gyötrelmeket s mégsem birt felkelni.
Milyen csönd van, csak a lovak egy-egy mozdulása hallszik. Mindenki alszik s alhatik, csak ő van ébren s nem tud mitévő lenni. Csak fetreng a meleg fekvőhelyen s felette, a sátor ponyvája olyan mint a szemfedél.
Fejedelem lenni. Milyen nagy dolog. Milyen nagy méltóság, milyen nagy dicsőség. S neki nem lehet aludni ez alatt a méltóság alatt, mikor mindenki alszik.
Sátora előtt ott fekszik Zólyomi Dávid: Behallatszik egy horkantása. Aj, fiatal lenni és aludni egészséggel, békességgel... De hát ő tudott-e valaha így aludni. Bizony soha. Mikor tizenhatéves volt, már akkor sem tudott aludni, mert nem hagyta a lélek. Nem hagyták a tervek. Visszaemlékszik, mint pecér hogy fetrengett akkor is vadbőrön, a medve szurós bőrén feküdve. De akkor is volt elég. Azon törte fejét, hogy mint lehessen mielőbb hadnagy s hogy tudjon kapni parancsot, hogy csatába maga keze alatt vihessen csapatot. Ha ott győz s kitünteti magát, akkor mindgyárt másmint lesz, öccsét Istvánt akkor iskolába adhatja, hogy ne maradjon oly tudatlan, mint ő maga. - Neki még latin tanulásra se volt módja s ideje. Neki mingyárt kenyeret kellett keresni és gyermekfővel olyan dolgokon evődni s vergődni, mint egy családot fentartó nagy embernek. S úgye csakugyan sikerült kiverekednie akkor a hadnagyságot és sikere volt s mingyárt beljebb kerülhetett a fejedelmi udvarban. Neki kellett fejét törnie, mert senki sem volt segítségére, hogy miképen s kikből állítsa össze csapatát; azt hogy szerelje fel, honnan vegyen nekik ruhát, csizmát és fegyvert. Nem tudott úgy aludni, mint ez a Zólyomi Dávid, akiről ő gondoskodik s akinek ő ad utasítást, hol és mivel tüntesse ki magát. Neki csak végre kell hajtani a parancsot. De ő abban az időben úgy feküdt, mint az éh kutya s avval álmodott, amire senki nem gondolt. S most is avval álmodik; neki kell megteremteni mindenkinek mindent. Neki kell érezni a mások éhségét, a mások szomjuságát, a mások tehetetlenségét.
Mire ez s hogy történik, hogy neki az egész élete csak erre való. Vaj, nem ezért veszti-é el egyetlen szerelmes emberpárját...
Most kinézett a sátor résén s örömmel látta, hogy az ég kékül. Lombok voltak a sátor előtt, nem engedte, hogy kivágják a fákat, inkább nyesetett ágakat s fiatal surjánokat, hogy takarják vele a szállását s most a lombok felett az ég íme lassan kékülni kezd. Közeledik a nap, jön a reggel, jön az új baj, az új gond, az új munka, az új töredelem.
S vajjon mire ébred? Mi jót hoz a reggel és mi rosszat?
Nem birta tovább, felkelt. Mezitlábának jól esett a hűs föld; ahogy a szőnyegről lelépett. Felhúzta csizmáját s kiment a sátor elébe. Kint az őrálló katona szótalan mozdult.
- Hó, mi?
- Semmi nagyságos fejedelem.
Kilépett a domb élére s lenézett az alvó tábor felett.
Minden csöndben volt. A dombhajlásokon itt s ott tűz pislogott. Az éjjeli vigyázók helyükön voltak s táplálták a tüzet, hogy maguk el ne tikkadjanak.
Távolról kiáltást hallott:
- Heeeéhóóó.
- Ki az?
- Jóbarát.
Valaki érkezett. Lovas. Ki lehet.
Izgalom futott át rajta. Valami baj?
Az őrállót lóra ültette s megparancsolta, ha valaki jött, azt rögtön hozzák elébe.
Itt is, ott is mozgás támadt. Alvók ébredtek s rögtön lovak nyerítettek, mozgolódás.
Türhetetlen volt, míg ki kellett várnia, mi az.
Akkor lassan közeledett, egy kis csapat. Lovasok egész a sátra elé jöttek.
Nemsokára egy rettentő magas ember állott előtte.
Az ég gyorsan világosodott. A nyári reggel percről-percre nyilt.
Az ember, aki elébe állott, ismerős volt. Már ismerte is.
Csak egyszer látta, de tisztán emlékezett rá s mingyárt mindent tudott felőle. Simoni volt, a felvidéki úr, akit Homonnay a tél elején feldúlt kastélyában s feleségét cselédeivel meggyaláztatta. Ama Simoni, akit a hajdukhoz küldött s azóta nem látta.
- Simonyi?
- Én uram.
Kezet nyujtott neki.
Az ember odaadta kezét, de nem lehetett megfogni a kezet, mert véres vászonba volt belecsavargatva.
- Mi az.
- Uram, nagy csatából jövök.
- Jöjj bé.
Előre ment s a fáklya világnál bement a sátor előrészébe. Helyet mutatott a sebesült embernek s az beleroskadt a szőnyeges székbe.
Kis ideig hallgattak.
- Adjatok nekie vizet.
Az inas hozta a korsót és Simoni engedte, hogy a szájához tartsák és ivott.
- Tegnap délben indultam Biharból.
- S mit hozál.
- Uram, a Homonnay nincs többet.
- Homonnay!...
Szeretett volna örömében felordítani. Homonnay nincs többet. Ennél szebbet s jobbat nem kaphatott a hajnalban. Homonnay nincs. Lehet-é ennél nagyobb hír.
- Beszélj, - mondta erőltetve magán a nyugalmat.
- A hajduknál voltam tél óta. Fogoly voltam. Tömlöcben tartottak. Vason voltam uram. Kigyók s békák közt. Télen, tavaszon, nyáron egyre rosszabb volt... Vasárnap délután jöttek értem, lefűrészelték a vasakat kezemről, lábomról. Tetves voltam, rühes voltam. Megevett a kosz... Vittek Fekete Péterhez.
Hallgatott egy kicsit, hogy erőt vegyen.
- Mondja Fekete Péter, hogy itt van Homonnay az országban a lengyel hadakkal.
- Gondoltam most végem, azért hoztak ezek az ebek elő.
- De mondja Fekete Péter: a hajdúság Bethlehemesek, Ellene Homonnaynak. Megyek-é?
- Megyek.
Még aznap felültették a hajduságot s elébük mentünk a Tiszáig Halminál. Már jött Rhédey uram Váradrul a bihariakkal. Ott voltak a szatmáriak, szabolcsiak. Szedett vedett mód, mert csak Rhédey uram seperte fel őket. Az utolsó percen, úgy ahogy voltak. Jó lovak, de silány népség. Már a lengyelek általköltöztek a Tiszán s szorították őket lefelé. A hajduk a legjobbkor jöttek. Homonnayval voltak a zempléniek, de még a turóciak is. Thurzó uram, Szaniszló, vele volt a felvidéki hadakkal. Gömöriek, Sárosiak, Liptó, Zólyom, mind ott volt. Nagyon szép rendes hadjaik voltak. Vámos-Pérts és Semlyén közt a kenyézlői mezőkön állottunk meg. Ott volt a roppanás.
Hallgatott. Újra innya adtak neki. Ivott s mondta:
- Tegnapelőtt este még semmise volt. Rhédey uram felállította a sereget. Új segítséget is kaptunk. Erdélyi hadakat, a vót a szerencse.
- Tegnap ilyen tájon hajnal előtt rajta voltunk a bestyéken.
- Uram. Jó embered neked ama Rhédey. Nem várta meg, míg a lengyel feláll, beleütött. Ott sík mezők vannak, de sok mocsár. A lengyel mind lefeküdt a szittyóba és a kákák alá. Nem kell már félned, Gábor fejedelem. Homonnay többet meg nem mozdul. Ott veszett egy lábig... Azér gyöttem uram, mert avval váltunk el, hogy megyek a hajdukért. Hát elhoztam őket.
- S Homonnay él-e? - kérdezte a fejedelem.
Simoni legyintett.
- Homonnay, uram, ott se volt. Ahogy szokott. Ő csak hátulról vitézkedett s mikor a baj öregje jött, megszaladt. Megy azóta Bécs felé.
- Jól van, - s Bethlen arcán nevetés volt.
Oly komor volt ez a nevetés, csak a farkas nevet így. El is hagyta a nevetést, zordonul szólt:
- Látom uram, téged helybenhagytak.
Most Simoni legyintett.
- Csak ezt akartam hozni.
Bethlen nézte. Mit adhat ennek. Mit tehet? Roncsolt rossz élet lett oly nagy boldog úrból.
- Fektessétek le.
Az inasok megfogták az elalélt vitézt s végig nyujtóztatták egy kereveten ott a sátor előházában. Letakarták a köpenyével s az abban a nyomban élettelen ájult.
A fejedelem rendelkezett, hogy az orvost hozzák elő s kiment a sátorból.
Homonnay nincs többet. Nincs már ellen-fejedelem.
Kiment az ég alá s felnézett a tiszta selyemfényű égre, amely egyszínű világos édességes kékség volt felettük.
Könny volt a szemében.
Milyen tiszta lett egyszerre az egész világ.
Hála volt benne jó sógora Rhédey iránt s már neki adta mind az birtokokat, amiket kért. Ha neki öröme: legyen. Ezt jól gondolta. Hírt sem adott, nem akart ijeszteni, cselekedett.
Első ajándék, amit az istentől ingyen kapott. Már mégis fejedelem. Emberei élnek s dolgoznak érette.
Lovát hozatta elő, felült s kivágtatott a seregen keresztül a nagy pusztaságba.
Egy óráig zavarta a lovat, a kísérők messze elmaradtak mögötte, csak tétovázva s nagy elébekerülésekkel közelítették meg.
Mikor visszatérült a sereghez, már az egész tábor talpon volt. Amint közeledett s fölismerték, roppant vivátozások történtek.
Mindenkinek ragyogott az arca a boldogságtól. Vezérei, katonái jól tudták, mit jelent a bihari győzödelem.
A táboron egyszerre láz és felzúdulás tört ki. Követelték az ostromot.
Szégyellték magukat, hogy már egy hetet elloptak itt hiába egy ily haszontalan varjúfészek miatt s nem akartak tovább veszetegülni.
Mosolyodva látta, hogy maguktól csatarendbe fejlődtek fel s már el volt rendezve, hogy a csíkiak lesznek az elsők a falon. Ők laktak legmesszebbre s ők akartak leghamarabb végezni. Követelték, hogy övék legyen a tisztesség, hogy a falakat megmásszák.
Nem lehet bírni a néppel s belenyugodott, hogy hát ma végez Lippával.
Mindjárt kijelölte a követeket, akik Temesvárába menjenek, hogy holnap jöhet a török sereg, amely átvegye tőle a várat s az egész területet.
A várban megfigyelték, mi történik a síkon s a várbelieket váratlanul kétségbeesés fogta el. Ők maguk sürgették már, hogy jöjjön a fejedelem s vegye át őket, vessen véget ennek a bizonytalanságnak és Keresztessi Pál zsarnokságának, de most, mikor mégis bekövetkezik, kétségbeesve várták az elkövetkezendő órákat s egyszerre mint a kezes bárányok hagyták magukat Keresztessivel védelemre állíttatni.
A fejedelem sátorában nagy sürgés-forgás volt. Simonit elszállították az orvosok sátrába, ahol eszméletlenül feküdt és forró lázban. Hideg vízzel borogatták s piócákkal szívatták szegény vérét, holott a véghetetlen lesoványodott emberen még a piócák is alig tudtak lakmározni.
A fejedelem egyik levelet diktálta a másik után. Írt a temesvári pasának, írt a budainak, aztán szerető levelet írt Rhédeynek.
Megtette az ostrom tervét s egyenként kiadta a parancsokat a kapitányoknak.
Végre elszánta magát s levelet írt Károlyi Zsuzsannának is.
Akkor megnyugodott.
Még fütyörészni is kezdett s hirtelen gondolattal beszólította Zólyomi Dávidot.
- Dávid fiam, - mondta neki, - itt a nagy alkalom, hogy megcsináld a szerencsédet. Vedd magad mellé Horváth Istvánt s egy pár jó legényt, összesen tizenkettőt s elmégy egy titkos követségbe, de annak híre ne legyen, mert életeddel játszódol.
Zólyomi Dávid szemesen nézett s fülelve hallgatott. Boldog volt s el volt készülve mindenre: Roppant vágy volt benne s pokolba is elment volna, hogy a fejedelem kegyét megnyerje.
A fejedelem nem szólott többet idekivel, hanem bevitte őt a belső rekeszébe a sátornak s ott is csak dörmögve s halkan mondta meg parancsolatját, amit senkinek ez földön és égvilágon hallania nem volt szabad.
A sereg kezdett felnyomakodni a vár alá.
A csíkiak a halászbástyát választották ki maguknak s még mielőtt parancsot kaptak volna rá, már ott állottak üvöltve, lajtorjáikkal s kiki próbálgatta baltáját, fegyverét.
Tíz órakor kezdődött az ostrom.
Mikor az első ágyúdörgés elhangzott, legnagyobb meglepetésükre a várból is ágyúdörrenés felelt rá.
Erre nem voltak elkészülve, mert egész idő alatt egyetlen puskalövés sem hallatszott a várból. A vén ravasz Keresztessinek van puskapora, csak takarékoskodott vele ezidáig.
A vitézek tréfákat űztek belőle, hogy a vár kínjában ereget, de a fejedelem aggódva gondolt rá; drága ne legyen a játék. Keresztessi ha belekapott, oly lelkesedést tudott maga körül teremteni, hogy eszeveszett lett minden embere. Evvel nyert - a semlyéni csatán.
Mikor a vár fokáról az első üst forró vizet ledöntötték a csíkiak nyakába, azok is meghökkentek: hát s nem lakodalom? De meg is bőszültek, mert illedelmetlennek vélték a harcot. De ha harc, legyen harc, adták ki a jelszót s oly dühvel indultak újra s újfent, mint vonyító farkascsorda.
De jött a puska a várból s jött a forró szurok: Jöttek a mindkét végükön meggyujtott gerendák s a létrák gyengék lettek, ez kemény fogadtatással szemben.
Bizony nem hághatták meg a sáncokat, de még el is ment a góbék kedve a huzavonától.
Szerencsére hiába adta ki annak idején a fejedelem a parancsot, a tűzmester titokban csak aknázá a falakat s mikor a székelyek tünekedve állottak a sáncban, szólala, hogy robbantja a várat.
Délután két órakor a halászbástya nagy pukkanással és egekig ható dördüléssel leomlott. Szabad az út. A föstölgő és porzó romladékon lehetett sétálni, mint nyitott dúcos kapun bé. Egész sereg e pontra vette magát s a fejedelem maga ott volt köztük a legvészebb helyeken. Úgy röpködött kürülötte a golybis, mint a darázs s nagy mágnanimitását mutatta, mert még csak szeme pillája se rezdüle meg.
Bent volt az ostromló a vár fokán.
A várvédők, mint az oroszlánok harcoltak. Most az utolsó perc dühében elcsordult bennük a keserűség, hogy magyarok jönnek rájuk fustéllyal és dárdával s énekszóval fogadták a csatát. A református pásztor ott állott felettül palástban s mennydörgő hangján prédikála, mintha csak a papi székben állna s hangja, mikor a Bálám és Filiszteus fenevadak ellen szólala, túlharsogta a csataordítást és a fegyverdurrogásokat. Keresztessi Pál egy kis vesszővel a kezében, derült arccal ágált katonái között s poroncsokat adott, nyaka közé sózván a késlekedőknek. Bátor és nagyszerű alakja forralta a vért s szavai mint a forró ólom csörögtek s a szívek mind fenevaddá váltak.
Bethlen maga is felvágott, rohant vitézei között. Semmi fegyvere sem volt, csak egy díszes buzogány, egy arannyal szőtt vékony rövid bot bunkósan, mint egy királyi pálca, amellyel birtokba kellett vennie az erősséget és az országot. A leggonoszabb helyeken járt s csodálva látta a rettenetes vakmerőséget, amellyel a rossz ruhás, meztélábas, éhségtől sápadt védők öltek s viaskodtak. Csodálta a magyar vitézséget s dagadt a szíve a büszkeségtől, hogy ennek a fajtának a vezetője lehet.
Lippa védői becsülettel állották meg a helyüket.
Mikor beszorították őket a legbelső várba, már halottak borították az utcákat. Egymást torkolva fetrengtek ostromlók és védők, mind magyarok.
Végre már csak egy nagy vasas kapu volt, Keresztessi háza s az ostromlók ezrével özönlötték el a környéket.
Most a fejedelem szünetet parancsolt s míg a legények a vért és verejtéket törölgették a rettenetes melegben, fehér zászlót tűzetett dárda hegyére s a hirnök harsonája szólt.
De mielőtt ő maga szólalhatott volna, puskalövés érte és felesett.
Mást állattak helyibe. S akadt második, harmadik, száz is, kész magát áldozni. Csodálatos volt a lelkesedés és a düh s csak a fejedelmet féltették, hogy magára nem vigyáz és az isten irgalmát csodálták, hogy az egész ostromban semmi baj nem érte.
Végre megszólalt a fejedelmi szózat s felszólítá a várbelieket, adnák fel a várat. A fejedelem kegyelmét hirdette, hogy minden, ki a várban van, kegyelmet nyér s tisztességet a mai napért, mert fejedelem őnagysága úgy nézi a harcot, mintha mindenki őérte harcolt vala.
S bent a várban is megfordult a gondolat. A predikátor már nem predikála, már ott feködt a vár tövében összeroncsolt szegény testével s pártos szó lett Keresztessi ellen s mikor újon lövést parancsola, egy bozontos katona, akinek tizennégy gyereke volt s azok közül három itt esett el szeme láttára, reá emelvén baltáját, homlokon vágá annak fokával.
A nagy ember nagyot esett, s kitört az ordítás és a kapu felett a lőrésen kilógott a fehér pendöj-zászló.
Rettenetes öröm és ordítás támadt, majd halálos csöndben csikorogni kezdett az kapu és megnyilt.
Megadták magukat kényre kedvre szegények.
Csodálta mindenki, mily kevesen voltak. Összesen tizenheten állottak, úgy ahogy, szemök előtt, a többi vagy halott, vagy sebesült.
Most meghatottság és öröm tört ki s az ostromlók ölbe kapták az ostromlottakat s mint diadalmenetben vitték őket a fejedelem elé.
A fejedelem valamennyiüket, akik nem voltak nemesek, nemessé tette és jutalmul hősiségükért földbirtok urává avatta őket.
Hordták már előfele asszonyokat s gyermekeket, akik sem élők, sem holtak nem voltak immáron a szörnyű viadal rettenete mián.
Mindenki kulacsot, kenyeret adott, kinek mije volt s a gyermekek sírva kezdének majszolni a kenyérben.
Keresztessit saroglyán szállíták. A fejedelem hozzája lépett s megölelé, megcsókolá szíve örömével.
- Uram, - mondta neki, - soha emberben olyan hősiséget nem tapasztaltam, mint kegyelmedben. Kérem kegyelmedet, legyen Erdélyországának tovább zászlósura és főispánja s amit kíván, szeretettel ajánljuk, mert nagy dolog volt és nagy cselekedet, ahogy s mit kegyelmed mívelkedett.
Mindenki sírt, maga a fejedelem is és senki sem tudta, mi is volt ez. Mért volt az ostrom és mért volt a védelem és mért kellett ennyi szegény magyaroknak áldozatul esniek.
A fejedelem parancsolt, hogy ökröket hozzanak fel s a vár piacára hordták össze az égő fahasábokat, mert égett már az egész vár, nehezebb volt a tüzet megoltani, mint meggyujtani volt.
Alkonyat felé kész lett a rőtt ökör haj regö rejtem és oly vidámság és szeretet volt mindannyiuk szívében, mintha örömünnepet ülnének.
A fejedelem átvette a várat. Megjöttek a török követek is és jelentették, hogy a szultán tíz évre elengedte Erdélynek minden adaját s a fejdelemet fiúi szeretetéért a nagyvezírrel egy rangban levőnek tekinti, mert soha ezt a hűséget és nagyságot gyaurban nem tapasztalta.
Fogták a jó törököket s megtraktálták őket sült disznó húsával és jó borral, amit azok nem is vetettek meg, akármit is prófétál erről Mohammad.
Akkor aztán megkezdődött a tánc s a nép összekeveredve, mintha mind tébolyult volna, őrjöngő mulatságban tombola. Maga a fejedelem soha oly sok bort nem ihutt, mint ez östve.
Setét éjszaka volt, s a tűz lángja mellett, mint különös fenevadak járták a hajdú toborzót, mikor megjelent a fejedelem előtt Zólyomi Dávid.
- Nagyságos fejedelem, - jelentette, - nagyságod kegyelmes parancsolatjára beszállítottam az mit nagyságod parancsola.
A fejedelem kupáját koccantá. A jó munka után jó áldomást.
- Mondd ki, mondd, - kiáltott nevetve a daliára s az kimondta:
- Lent várja nagyságodat sátorában Báthory Anna.
A fejedelem elhallgatott, nehéz fejét hátra ejté vala:
- Várjon, - mondta - az bestye ringyója... Mast fennebb dolgaink vagynak.
S megújra tele töltette a kupáját borral, fenékig kiitta s dalt parancsolt a nótásoknál, az szívem Gábris hajnalnótáját.
S maga is dallá szíve szerént:
Szól az kokas már.
Majd megvérrad már.
Utcu szőke barna kis lány.
Ki csókol meg már.
Ki csókol meg már...
Várj babám, várj,
Engem oda várj!...