Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Tudomány és kritika
Takáts Sándor látszatra következetes pozitivista. Látszatra mindent úgy beszél el, ahogy volt. Mindig a tényekhez, az anyaghoz igazodik. Mindig közvetetlen, egykorú forrásokból, főleg levelekből merít. Nem keresi a mélyebb összefüggéseket. Nem módosít, nem restaurál, nem rekonstruál. Nincs benne irónia. S mégis: történetszemlélete lényegében romantikus: minden, ami mult, már magában véve értékes; szebb, ragyogóbb, folttalanabb, kívánatosabb, egyszerűen azáltal, hogy «mult». Távlatot, «patiná»-t kell kapnia, visszahozhatatlanná kell válnia mindennek, hogy megszépüljön. Takáts világa nem a «nagy», «nyilvános» történelem, hanem ennek a történelemnek mögöttes területe az, ami a színfalak mögött történik, magánjellegű, (de nem pszichologizált!) történelem, hősök és harcok magánjellegű, megközelíthető, emberi-szentimentális, kultúrtörténeti vonatkozásaikban.
A magyar romantikának nincs nagy történetírója. Nálunk az eposzköltőkre, a Walter Scott iskolájából kikerült regényírókra hárul a mult szimbolikus kikerekítésének, heroizálásának és eszményítésének a munkája, tehát az a funkció, amelyet egyebütt a romantikus történetírás vállalt és teljesített. Jósika, Eötvös, Kemény, Jókai három nemzedék történetszemléletének a forrásai. Aztán: igazi középkor híján nálunk a török hódoltság kora sajátítja ki a keresztyén középkor szerepét. Ki lehet mutatni, hogyan ruházza fel költészetünk ezt a kort a német romantika hatása alatt a romantizált középkor jegyeivel és színeivel, hogyan füröszti meg egy új hősiség fényében, hogyan váltja fel a hagyomány vad, kegyetlen, reális törökjét éppen ennek a hősiségnek fokozására a rokonszenves, romantizált török. (Hiába Salamon Ferenc és Szekfü, hiába Móricz Zsigmond új, deromantizáló realizmusa, a művelt nagyközönség még jó sokáig úgy fogja látni a török világot, ahogy Jókai láttatta vele!) - Takátson lépten-nyomon meglátszik regényíróeszményének, Jókainak a hatása: természetesen nem belső vagy nyelvi képzeletében, hanem a korválasztásban és a mult értelmezésében és értékelésében. Lappangó romantikájával valójában csak a XVI-XVII. században érzi jól magát: forrásokat szólaltat meg, tényeket beszéltet, adatokat csoportosít, de úgy, hogy sehol sem kerül összeütközésbe a valószerűséggel, pozitivista tartásával. A stilizálást egyszerűen a távolságra bízza. A távolság csökkenésével fogy a romantika varázsa, s Takáts magára marad anyagával, adataival; evokatív ereje elvesztette legfőbb támaszát. Ha az anyag magában véve nem eléggé új vagy érdekes, Takáts képei sem hatnak. Ez történik olyankor, amikor átlépi a XVII. vagy XVIII. század határát, pl. legújabb kötetében. A bazini vérvád, régi műkincseink sorsa és pusztulása, régi zászlóink és lobogóink, augsburgi ötvösök munkái törökök és magyarok részére, az aacheni magyar templom égéséről... ez mind érdekes, sőt egyenesen izgató aktualitású. A kötet többi cikke azonban (pl. Az udvari kémek, a megbizottak és titkos rendőrök az 1807. évi országgyűlés alatt; Első kaszinóink és Metternich; A jurátusok kaszinói; A kör és a gyülde; A szegény legények klubjai; Jurátus csaták Pozsonyban 1844-ben; A pénzkirályok nálunk...), noha nem egy ponton lényegesen gazdagítja eddigi tudásunkat, inkább csak anyag- és adatközlés-számba megy. Kivétel csak kettő van: a Jókairól s Mikszáthról szóló anekdotikus-lírai megemlékezések...