Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám

MOLNÁR JÓZSEF: A CIMBALMOS ELŐTT CSODA ESIK

A János-kert Kossuth-úti végében, majdnem a kishídnál, az úttól öt lépésnyire, benn a bokrok között, a Nepomuki Szt. János szobra mögül ketten lestek az öreg cimbalmosra. Topogtak a bokrok között, a kisebbik, akit lebernyegszerű maskara védett a hidegtől, már nagyon sokallotta a várást. - Meglásd, meg se áll, - mondja panaszosan. - Vagy a malátagyár felé megy haza... Meglásd. - Benne szól hangjában, hogy szeretné már abbahagyni a tréfát, neki elég volt ez is, a terv, az ötlet, az elképzelések. - De megáll, biztosan megáll, - mondja úri télikabátjában a nyurgább. Ő már látta többször, amint erre ment haza és ahányszor csak látta, mindig megállt a szobor előtt. Biztatja mindenfélével a köpcöst, nem tudja már mással űzni az időt, elmondja megint a tervet, hogyan lépjen előre, hogy ígér majd örök boldogságot neki, akármit kér a cimbalmos, ő csak ígérje meg, biztosra ígérje meg. Új részleteket és fordulatokat talál ki, ez még mindig hat, mert a köpcösnek nagy a képzelőereje. Látja a cimbalmos képét, akinek ő holtig tartó boldogságot fog ígérni, felnevet a gyönyörűségtől, közben elfelejti megint lábait, pedig szegények alaposan átfáztak, akárhogy is topogott velük a havas bokrok között.

Az öreg kimustrált, süket cimbalmos ott pipázott Kassai úr vendéglőjében, a kályha mellett. Óraszám elgubbasztott székén, inkább csak melegedni, éjfélutánig, elalvásig időt tölteni járt ide, záróóra felé, meg éppen nem nyúlt cimbalmához. Békés, füstös csendességben tapogatta térdeit, sem magában, sem mással nem beszélt, csak ült téren s időn kívül és pipázott. Ha megkérdezné valaki ott rögtön, vagy egy hét mulva, hogy mi történt körülötte, óh, hogyne, meg tudja mondani, hogy Kassai úr vendéggel dominózott, de most nem tud róla. Bütykös, ráncos barna ujjaival időnként megtörli szemét, gyönge már az is és hamar könnyesedő. Amint így ül, felszívják a szoba dolgai, belül ő is szék lesz, asztal, abrosz, kép, ami vadászjelenetet ábrázol, hamutartó és függöny. Így ül tíz percnyire a várostól a János-kert közepén, egy kisforgalmú vendéglőben és arra elevenedik öreg Béla cigánnyá vissza, hogy a vendég készülődik, beiratja könyvébe, amit vacsorázott. Megvárja, míg a gázgyár tisztviselője elmegy, mert az utolsó vendég után adnak neki valamit a konyháról, ha maradt, asszonynak, embernek, felesége macskájának valót vegyest.

Süti a hold a havas János-kertet, az öreg cimbalmos meg szidja az időt, mert hogy kitisztult és igen hűvösödik. Nagy bűnös rontó ember volt ő legényebb korában, most azért fájnak térdei, ha fordul az idő. Totyog a kerten keresztül a Kossuth-úti kis híd felé és megáll úgy, ahogy szokott, vagy nyolc lépésnyire a szobortól. Meg se nézi nagyon, szembetéve tudja már, hogy hol áll, befelé fordított tekintete megpihen valahol a szobor térde körül, megemeli zsíros keménykalapját, de csak éppen a látszatja miatt, mert haja sincs már, a fejbőrére pedig igen érzékeny és rákezdi, ahogy gyerekkorától fogva tanulta és mondja. Az imádság közepe felé aztán elhagyja az eredeti szöveget, rátér a bizalmasabb hangra, bizony sok a bajuk, felesége is alig tud már járni, mert leereszkedik a vér a lábába, arra is ráférne segítség, de rá mégjobban, mert ő keresi a kenyeret... Amint így fohászkodik, megszólal egy hang hogy legyen kívánsága szerint, de gyengén és a nevetési inger miatt hadarva. Az öreg süket, nem hallja, különben is kívül van megint a világon és fohászkodik tovább, hogy könyörüljenek meg rajta, mert nagy ínségben vannak.

- Megadom a segítséget, - mondja most már hangosabban a köpcös, de nem bír előlépni, mert a nevetés összehúzza. A nyurga biztatná, de ő még guggoltában féloldalt beledűlt a hóba a nagy nevetéstől.

A cimbalmosnak mozgott még egy ideig a szája, de hang nem jött ki rajta. Az első pillanatokra megmerevedett abban a helyzetben, amelyikben volt, tekintetét a szobor feje felé szegezte, de nem látott semmit, mert megint telenedvesedtek szemei. Ebben az állapotában a cimbalmos meg sem kísérelte, hogy határozott átgondolt véleményt alkosson a hang eredetéről. Neki akkor - az első pillanatokban - teljesen mindegy volt, hogy a kőszent szobrából vagy máshonnan jön-e a hang. Mikor ismét akarhatott, az első dolga egyelőre az volt, hogy farolt hátrafelé. Ahogy hátrál, - még mindig eredeti tartásában van a kalapja is vagy két ujjnyira a feje fölött - ezenközben ráhág egy korhadt ág félére, reccsenésétől megijed, a kalapot hirtelen fejébe csapja és öreg lábaival ügetve indul a város felé.

A cimbalmos futása közben elsőnek azt döntötte el, hogy csúf tréfát űztek vele, de rohant változatlanul tovább, hogy mielőbb biztos helyre érjen. A Kossuth-út közepén van kivilágítva, az út széle, a járda homályosabb kicsit. Óvatosságból az út közepén loholt és az út első harmadát pihenés nélkül tette meg. Alig fújja ki magát, mikor észreveszi, hogy az út közepén, a János-kert felől egy palásttal leterített alak jön utána, méltóságos hosszú lépésekkel, két keze elől imára összetéve, holmi korong a feje körül. Anyátlan kétségbeesés vesz erőt a cimbalmoson, futni kezd újból, és ahogy csak rossz tüdejéből kifér, futtában rendőrért ordít.

Az öreg cimbalmos világéletében hívő ember volt, bárha nagy bűnös és minduntalan botló. De benne a hit dolgai éppen úgy rétegezve feküdtek, mint a legtisztább szerzetes és a megrögzött istentagadó hitében. A hit nem egynemű valami, és csak okkereső nyugtalanság kell kinek-kinek ahhoz, hogy hite legmélyén elérjen a kételkedésig, és tagadása alatt rábukkanjon Isten nyomára. Az öreg cimbalmos ebben az állapotában, ahogy rohantában rendőrért ordítozott, nem hitte, hogy egy szent szobra megszólalhasson, vagy hogy égi jelenség követi, de félelme alján ott volt a hátha Ilyen dolgokban nehéz tisztán látni, különben is nagy ijedtségben, halálfélelemben minden hit zavarossá válik.

A gyávát az összes eshetőségek hóhérolják. Ez a gondolat, ez a hátha azonban csak halvány nyomokban és inkább tudat alatt szorongatta, legfőképpen attól félt, hogy eléri az a lebernyeges és csúfot tesz vele Ezért igyekezett annyira, amennyire csak tudott és ordított kétségbeesetten. Először csak a rendőrök istenét szidta, aztán rátért a saját magáéra is. Hogy azt a sok rendőrt ilyenkor miért nem tudja megvakítani. Nappal, meg máskor, annyit okvetetlenkednek neki, mikor meg kellene, nem lát egyet se.

A vén cimbalmos az utolsó pillanatig erőltette a futást. Mikor láb és tüdő kimondta, hogy nem bírja tovább, a lélek kierőszakolt még egykét lépést, aztán félreállt, valamelyest az út szélére, fához támaszkodott, hogy könnyebben tudjon lélekzetet venni. Szedte a lélekzetet, igyekezett merész, határozott állást felvenni, görcsösen szorongatta botját, majd megmutatja, tartani fogja magát, akárki fia legyen is az a palástos, és a várakozásban megint telenedvesedtek szemei. Amint így szorongatja botját, az előbbi nagy, bátor gondolat alatt elhatározza, ott, ahol csak magának határoz el az ember valamit, az lesz a legjobb, ha térdre esik, nem bánja akárki is legyen az, aki üldözi. A mellékutcából álmos rendőr fordul a Kossuth-útra, a házak mellett lapuló vékonydongájú azonnal észre veszi, odaszól a köpcösnek, hogy baj van. Azonmód fordulnak is vissza és eltűnnek a Gázgyár felé, mintha az ég elnyelte volna őket. A cimbalmos ebből mit sem tud, nem lát semmit, csak vár és alig ismeri meg a rendőrt. Ha nem zörög olyan ismerősen a kardja, még talán előtte rogyott volna térdre nagy botszorongatásai között.

Jaj istenem, jaj istenem, nyög a cimbalmos, mikor megy fölfelé a sötét lépcsőn, jaj nekem. Hol egyik, hol másik lábát húzza sántítva maga után, nem tudja melyiket fájdítsa jobban. Átbotorkál a konyhán, lámpát gyujt, feleségének be van kötve éjszakára a feje, nem ébred fel, akárhogy is zörög neki. A végén megrázza, pedig nagyon fél a feleségétől is, de fel kell kelteni és elmondani valakinek. Ekkora élménnyel úgyse tudna elaludni.

- Mi az?... - eltolja az asszony füléről a kendőt. - Mi az már?...

- Te, ilyet még nem hallottál, - kezdi el tanácstalanul a cimbalmos, - ilyet még sohse hallottál. Megelevenedett a kűszobor ott a híd mellett. - Így mondja, «megelevenedett», de mit mondjon? Mondja azt, hogy valaki megszólalt a szobor mögött és azért rohant végig a Kossuth-úton?...

- Hogy mondod?... - és letolja a kendőt nyakáig, hogy jobban hallhasson, mert ő is nehezen hall egy kicsit.

- Megelevenedett a Nepumoki János a városkertben, utánam jött egész a Kossuth-útig.

- Már megint ittál, büdös, - néz elkeseredve az asszony urára. Nem akar most lármát csapni, lassan pedig hiába beszél, mert az ura nem érti. Csak aludja ki magát, majd reggel leszámol vele. Az öreg motyog valamit, hogy nem ivott, vetkőzésnél egy árnyalattal megint nől a bánata, a felesége is olyan rettenetes, lám most se mondhatja el neki, ami bántja, így eszébe jut elejétől fogva minden és csak mondja magában: jaj istenem, jaj nekem... Az asszony a csíkos dunna alól nézi urát és kimegy az álom szeméből. Pedig alighanem csoda eshetett emberével, mert hogy jobban megnézi látja, hogy képe ki van kelve rendes formájából, meg ilyen sápadtnak se látta ok nélkül még. Most már kérdezné, hogy mi is volt azzal az elevenedéssel, de albérlőjük, a Bözsi kisasszony nincs öt perce, hogy feljött egy úrral és az szigorúan meghagyta, hogy halálos csendben legyenek, mikor vendég van nála. Persze, olyan bitang vékonyak a falak, hogy egy nagyobb sóhajtás is áthallatszik. Hát majd reggel... és visszahúzza fejére a kendőt.

Bözsike már ott feküdt Egresits úr mellett az ágyban, mikor a süket cimbalmos nevezetes kijelentését megtette. A lámpa még égett; de omlós vastag karja ott volt már a vendég feje alatt. Egresits úr komoly, megfontolt férfiú volt, középkorú, tagja számos társadalmi egyesületnek, alelnöke a legényegyletnek, nőtlen ember és kövérkés molett hölgyeket szerető. Abban a helyzetben, ahogy hanyatt feküdt a legegyszerűbb kijelentés ugyanúgy kedvét szegte volna, mint az a fantasztikus, hogy a Nepumoki János szobra megelevenedett. Eddig ugyan alig szólt valamit és erről az estéről nem sok szégyelnivalója volt, de hányszor lehetett kiszolgáltatva ilyen szobák csöndje mögött kíváncsi füleknek. Rögtön kiült arcára, hogy ezt a jól áthallható szomszédságot kellemetlennek találja és igen suttogva megkérdezte, kik laknak ott túl.

- Senki, szívem, csak egy öreg cimbalmos. Tudod, az a süket, aki a János-kerti vendéglőben játszik, úgyis ismered. Ne félj, nem hallanak át. - Vendége bátorítására ezeket az eddiginél hangosabban mondta. És mert nem kapott feleletet, szelíden húzta Egresits úr fejét maga felé, de az ellenkezett. Komoran nézett a mosdótál és a ruhatartó irányába és mert a szomszédok süketsége némileg megnyugtatta, a kijelentés tartalmával kezdett vesződni.

- De ilyet...? Nem értem. Hogy megelevenedett... Nem értem.

Bözsike nem volt mesterségében kezdő. Hosszú gyakorlatából tudta, hogy némely férfiak, - hála isten, nem mind, - életproblémákat, lelki vacakokat szeretnek megbeszélni vele; ez olyan előételféle nekik. Ámbár van olyan, akinek ilyesmi csak erőmerítéshez kell. Ezért most sem erőltette tovább a dolgot, felkönyökölt egy kicsit és elkezdett csacsogni.

- Mert részeg a vén kujón, a feleségétől meg fél nagyon. Nagy hadakozó asszony az, annak találta ki. Egyszer már megverte urát, mikor részegen jött haza. Beszélhetsz bátran, az asszony is süket. - De Egresits úr ingatta fejét. - Mi? maga elhiszi azt, hogy amit mond, az csakugyan megtörtént vele? Hogy egy szobor megelevenedhessék? S még hozzá éppen ilyen vén bűnösnek, mint ez a cimbalmos? Mondd, szívem, te hiszed? Miért nem felelsz, aranyom, te drága... - Egresits úr tűrte, hogy Bözsi az ő hatalmas és átfoghatatlan nagy melleire ölelje keskeny madárfejét. Félt, hogy esetleg hangjáról mégis megismerik, és a helyzetet nem ítélte méltónak arra, hogy hitbeli meggyőződését, megfigyeléseit, véleményét Bözsivel közölje. A feje fizikailag így ment a maga útján, arra, amerre Bözsike karjai kényszerítették, de belül tovább tépelődött az ügyön. Érzékeny füleivel ő rögtön felismeri a részegek dadogó, akadozó beszédjét, a szomszédból jövő hang pedig kifejezetten ijedt volt és feldúlt lelket éreztetett. Ezért ingatta ő előbb a fejét. Nem, a cimbalmos nem volt részeg... Önszuggesztió volt, mondta később, mikor cipője felhúzásával vesződött.

- Persze, önszuggesztió volt, - mondotta otthon ágyában. - Csak higgadtan meg kell fontolni az összes lehetőségeket és rögtön megfogja az ember a dolog nyitját. - Megelégedetten aludt el.

Másnap a kora délelőtti órákban a Piactéren keresztül sietett hivatalába, mikor két lépésnyire maga előtt megismerte Kassai urat és anélkül, hogy részleteiben meggondolta volna a dolgot, néhány nagyobbat lépett és nyujtotta parolára kezét.

- Á, á, kedves Kassai úr. Mi ujság? Hogy vannak? Hallom, megelevenedett a szentje?

- Melyik?

- Ott a kertben, az a Nepomuki János.

Kassai úr megnézi alaposabban Egresits urat, akit mindig józan és mértékettartó embernek ismert, de nem lát rajta semmi különöset. - Aztán kitől tetszik ilyesmiket hallani

- Hogy kitől hallottam, - ismétli Egresits úr és abban a pillanatban enyhén el is vörösödik. Íme, kis híja, hogy elárulta magát, még így is gyanús lehet. Már megbánta, hogy megszólította Kassai urat. Valami olyanfélét dadog, hogy éppen most hallotta, két asszony beszélte itt előtte... De belül már végiggondolta a láncot, ahogy a világ rájöhet arra, hogy ő Bözsikéknél veszi a gyönyörűséget, amit sem társadalmi állásával, sem hirdetett tanaival nem tartott összeegyeztethetőnek.

- Ez csak olyan asszonybeszéd, - legyint húsos kezeivel Kassai úr. - No, sietek, tetszik tudni, ha nem ügyel az ember, elkapkodják előle a legszebb zöldségeket. Ajánlom magam, Egresits úr, ajánlom magam... És indul rövidke lábaival, nagy szatyrával arrafelé; ahol a legtöbb asszonyt látja a piacon egy csomóban.

Délután folyamán az öreg cimbalmos vagy négy ízben mesélte el a kőszent megelevenedését és körülbelül egyazon változatban. Nagyjában az eseményekhez tartotta magát, és minél inkább mondta, annál jobban hitt benne. Ez különben mindnyájunk természetének dolga. Csak este, mikor a János-kert felé ballagott, kerekedett felül ismét kételkedése és szükségesnek érezte, hogy megnézze mégegyszer a szobrot. Kivárta a jó alkalmat, egy katonaruhás ember állt meg éppen a szobor előtt egy cseléddel beszélgetni. Az ő védelmük alatt odajárult a szobor elé és bárha szíve kissé dobogott, megnézte alaposan. A szobornak le volt ütve az orra, szája is elformátlanodott idők folyamán. Szemei épek voltak ugyan, de a cimbalmos nagy csodálatára úgy kifaragva, mintha az vak embert ábrázolna. Persze, ezt addig ő nem látta; fogalma se volt arról, hogy a szobor így föst, se arról, hogy az orra le van ütve. Felszabadult minden nyomás alól, annyira, hogy mikor a pár megindult a kert belseje felé, ő nyugodtan maradt a szobor előtt. Le volt ütve az orra, ez neki tökéletes megnyugvást adott.

A vén cimbalmos, aki a vendéglőben először hit és meggyőző erő nélkül, - inkább csak szó-beszéd kedvéért, - hozta fel az esetet, most izgatottan szaladgál az asztalok között. - Hát itt van, a vendéglős úr is tud már róla, hallották. Úgy-e, hallották, nem beszéltünk össze? És mert nem hisznek neki, biztatja őket: tessék csak megkérdezni, itt ehelyben mégegyszer, ha nem hiszik el.

- Engem ne keverjen a dologba - tiltakozik Kassai úr. - Mondtam már, hogy csak hallottam. A piacon mesélték az asszonyok...

- És Egresits úrtól is tetszett hallani. Éppen előbb mondta, hogy Egresits úr is... És azok kora reggel beszélték, én pedig délig aludtam és még a feleségemnek se mesélhettem addig el. Mert aludt, mikor haza mentem. Csak úgy lehet, hogy azok is látták, mert jött ám utánam egész a Kossuth-útig...

Kassai úr, - holott vacsora idején nem illik és nem is szokása, - leült az első elébe akadt székre és reális összefüggéseket keresett. Az természetes, hogy egy pillanatra sem vette komolyan a cimbalmos fecsegését, de azt nem bírta megérteni, miképpen mesélhettek kora reggel mégis róla a piacon. - Reggelre meg visszaálljon a helyére, á, nem lehet az... hogy megelevenedjék... nem lehet az...

- ...Mert jött ám utánam, egészen a Kossuth-útig. Fényesség volt a feje körül, bizony isten mondom, olyan korong, úgyis tetszik érteni. És úgy volt az fiatal urak, tessék elhinni, úgy volt, amint mondom, ahogy imádkoztam s azt mondja a szobor: Ezennel megadom segítségemet mindazokra a dolgokra, amiket kértél. - Felelt, a saját fülemmel hallottam, ebből az álló helyemből sohse segítsen el az Isten, ha nem a magam fülével hallottam.

- Bor beszélt magában, azt hallotta, - vág szavába a köpcös, mert úgyse bírnák végighallgatni nevetés nélkül. - Ezen aztán retteneteset nevetnek. - A cimbalmos legyint és egyre jobban dühösödik. Új vendég lép be, a cimbalmos alig várja, hogy mellékerülhessen és rákezdi: Úgy volt, tetszik tudni, Horváth úr...

Egész este azt meséli, hogy hogyan volt. Most már lényegesen más a helyzet. Most vértanúságot vállalna a szent elevenedése ügyében, annyira hisz benne. És már-már ott tart, a toporzékolás alsó határán: az emberek annyira makacsok, konokok és a legkézzelfoghatóbb tények dacára sem hisznek neki.

December 17-ike volt, rendes téli idő, mint máskor, a világ ment a maga útján, csak a cimbalmos esett ki rendes kerékvágásából. Máskor, ha záróóra után a helyiségből kilépett, gondolkozás és külön elhatározás nélkül megindult a kis híd felé. Most lázasan dolgozik az agya és a hideg levegővel együtt megcsapja a csoda ügye is. Megy két lépést, megáll, gondolkozik, aztán lassan elfordul a malátagyár mellett vezető útra. Igaz, kerülő egy kicsit, de arrafelé kápolna van, imádkozhatik ott is. A kápolna jobb, biztosabb. Nem tudná senki se pontosan elmondani, az öreg is olyan mélyen, olyan alul érzi, nem is sejti, hogy nem bízik abban a szentben, amelyik megjelenhet előtte. Az, akihez imádkozik az ember, az legyen mozdulatlan és ne éljen, ne halljon, ne lásson, ne elevenedjék meg, mert ha teljesíteni akarja, amit kértek, akkor a fohászkodó megijed, kiesik vallásos áhítatából.

Mielőtt megállna, a kápolna környékén alaposan szétnéz, aztán emeli csak meg kalapját. Áll a kápolna előtt, máskülönben úgy, amint szokott, a kalapja vagy két ujjnyira kopasz fejétől és hadarja, amennyire tudja a hivatalost, siet, minél előbb be akarja fejezni, nem tér át a bizalmasabb hangra. Hátha... Ott szemtől-szemben egyelőre még a kápolnában se bízik.