Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM
REGÉNY (16)
V.

Komoran s lehangoltan lovagolt ki Dévából. Mióta a magas vár csúcsa eltünt a szeme elől, egyre nehezebb lett a szíve. Hadat vezet hát s maga földjén maga vára s hűséges magyar vitézei ellen. Legalább tízezer embert akart felvonultatni, nem is a vár ellen, mert ezt a varjúfészket semmire se becsülte, de a töröknek meg akarta mutatni, hogy van ereje és van hatalma. Összesen háromezer törököt rendelt Temesvárából, hogy átvegyék a várat. Nem akart szégyenben maradni, hogy a török nagyobb haddal jőjjön, mint a mennyit ő ki tud állítani. Ő akart úr maradni a mezőn, hogy nagy seregéből diktálja az ajándékot a kisebb pogány hadnak.

- Nehéz sors, de majd Isten jóra igazítja, - vígasztalta magát.

A sereg elnyúlva, csoportokban menetelt a Maros jobbpartján. Elől a lovasok s közelben a gyalogság, ezer embere. Az egész népen oly kedvetlenség volt, mintha nem hadra mennének, hanem temetésre. Tudta, hogy az egészet csak az ő vasakarata tartja össze. Mert mit ígérhet nekik. Még hópénzt sem, se rablást, zsákmányt. Inkább naponta kihirdette s verette, hogy aki csak egy tikfiat eltulajdonít, a legkeményebb büntetésben részesül. Itthon vagyunk, magunk földjén, magunk testvérei s barátai közt. Az ország mindenkire gondot visel, élelméről. Itt vannak a társzekerek az ország gabonájával s lábas jószág, amennyi kell. Nem háború, hanem az ország akarata. Még arra is volt ideje, hogy Déván fiók-országgyűlést tartatott s avval megszavaztatta a vár átadását s a hét romlott kastélyt, ami hozzá tartozott s most inkább parádénak tekintette s azt akarta, hogy mindenki annak tekintse a felvonulást Lippa ellen.

Konopon állottak meg először. Már ide csak nehány mélyföldre van Solymosvára, amely szemben van Lippával, a Maros túlsó partján a mocsarak közt lappangó várral.

Észre se vették, már június volt. Milyen gyorsan telik az esztendő. Mintha az egész természet kacagott volna rajta, hogy mit csinál az erdélyi fejedelem. A föld porzott s beborította a porfelhő a sereget; amerre ment.

A falu előtt elébe lovagolt Kamuthy Farkas.

- Mi ujság, Farkas uram?

Kamuthy Farkas nagyot nevetett. Cigányképéből kivillogtak hatalmas fehér fogai. Kis bajúsza az orra alatt lapult, ajkára durva. Olyan volt, mint egy vőfény, aki hivogat.

- Harc lesz, nagyságos uram. De még milyen.

Bethlen maga is elnevette magát, Kamuthy mintha valami nagy örömöt jelentett volna.

- Minden rendben van?

- Rend? Nagyságos uram?... Hát az aztán nincs. A csillagát, s még rend!

Még a süvegét is lekapta s mintha valami nagyon jót mondott volna, feldobta a levegőbe s meg újra elkapta. Akkor megcsapta vele a lova nyakát s a tüzes állat kiugrott, de kemény térddel megszorította s csendre intette.

- De rendetlenség az van, olyan, hogy az már tisztára gyönyörüség.

- Mér van rendetlenség?

- Nem tudom én. Ahhoz értenek a bitangok - s újra nevetett. - Ehhez értenek. Nincs itten semminek formája. Csak egy telet hevertek el, már mindent elfelejtettek. Különösen ezek a tordaiak, ezek olyanok, mint a hajdúk. Máris megkezdték a kétkéz kalmárkodást.

- Csak gondolja el nagyságod, nagysás uram, van itt a hajlásba egy kis kastélyféle ház, egy beteg ember úr lakik benne, hát s azzal kezdték, hogy oly pogányul kifosztották, hogy nem hagytak ott nem egy tikot, hanem ajjajaj, még a tetűt is mind zsákba szedték.

- Nemes ember?... - kiáltott fel haraggal a fejedelem.

- De oly beteg, hogy még olyan beteget nem is láttam.

- De nemes ember s magyar?

Haraggal lovagolt abban az irányban s nemsokára meglátta a házat. Tetemes nagy rideg ház volt, kőből négyszegletre építve, se fa, se bokor nem volt körülötte, feketék voltak már a falai az időtől, ez még Mátyás király korából maradt itt, mert akkor építettek először kőházakat az urak.

A ház körül lejebb rozzant ólfélék voltak s katonák nagy csapattal hevertek körül. A lovak eleresztve szabadon legeltek.

- Mámá megest egy róta, - kacagott fel Kamuthy. - Most zavartam el a tordaiakat, s hát ezek kifélék. Úgy szállnak erre a házra, mint a legyek a mézes csuporra, már biztosan szép jányt sejdítenek benne.

A fejedelem nem szólt, hanem közelbe ment s rájuk kiáltott:

- Ki a kapitány?

Egy hórihorgas székely lófő rúgtatott elő.

A fejedelem még szót sem várt, nagyon leszidta a sárgafődig s megparancsolta, hogy rögtön eltakarodjanak innét.

Most a kastély ajtaján kijött egy asszonyság.

Rendesen. volt az felöltözve, régimódi ruhájába, de valami oly kedves teremtés volt, hogy a fejedelemnek szeme-szája elállott a csodálkozástól. Piros volt és terebélyes és úgy fel volt vágva a nyelve, hogy azt aztán győzni kellett türelemmel, ahogy elmondja a rettenetes zsizserahadat, amely őt ellepte.

A fejedelem nevette s gyönyörködve szemlélte az asszonyt. Nagyon kedves, szemrevaló személy volt, olyan kedvére váló.

- Nem baj, asszonykám, ami károd s veszteséged vagyon, azt mind duplán megtérítjük.

Előrendelte a gazdát s meghagyta neki, hogy két fejőstehenet, két lovat és mindenféle élelmiszert hordjanak ide s hogy úgy vigyázzanak ezentúl az asszonyságnak mindenére, hogy abba hiba ne essék.

- Jaj, nagyságos uram, - mondta megjoházva az asszonyság, - szállj bé a mi házunkba, hadd tiszteljelek meg egy kis ebéddel.

De a fejedelem szabódott, hogy most nincs semmi ideje, de nem fogja elfelejteni, eljön még, míg Lippa alatt a had lesz. Lesz neki ráérő ideje s többet egyet se bucsálódjék, mert semmi, de semmi kára nem leszen.

Így rendet cselekedvén, elvágtatott tovább.

Kamuthy Farkasnak valamiért foga volt a tordaiakra, mert egyre azok ellen áskálódott.

- Nem hoztak ezek hazulról, de semmit a kerek világon, se egy harapás ennivalót, se semmit. Hanem szerezni azt akarnak. Mindenütt ők járnak elől s aztot hiszik, nekik van a világ, hogy ők hazavigyék, amit meg lehet ragadni.

A fejedelem komoran nézett.

- Fegyveresek-é legalább?

- Nincs azoknak még fegyverek se. Van olyan úr, amék csak puszta oláhokat hozott magával, minden fegyver a furkós bot. Azt beszélik, mire a puska, úgy sincs por. Bottal hamarabb tudnak odavágni, mint a puskával, meg aztán kár is esne a lövőszerszámba, ha azzal kell verekedni.

- Meg fogjuk mustrálni a hadakat.

- Nem lehet, nagyságos uram, mert olyan széllyel vagynak, hogy az isten se tudja őket összeszedni.

- Meg fogjuk mustrálni a hadakat, - ismételte Bethlen keményen. - Állítsa fel őket kegyelmed rendesen. Vegye maga mellé a darabontok csapatit s állassa őket fel a Maros partján.

Mindjárt intett a darabontok kapitányának, Szentpálinak s az elébe rúgtatott.

- Meg fogjuk mustrálni a hadakat, vágjatok utánuk s mind fel kell állítani a Maros-parton, aki csak van. Minden nép hadnagya alatt sorra s szerre megjelenjen.

Szentpáli megsarkantyúzta a lovát s a darabontok nemsokára hosszú láncba oszolva húzódtak a hadak után s látni lehetett a dombról, ahogy űzőbe vették a csapatokat s itt is, ott is tanácskozni kezdenek a vezetőkkel.

- Van-e már odaát emberünk?

- Most verik a hidat.

- Siessenek; reggelre át kell szállítani az egész sereget. Váradról van-e már valami?

- Nincs itt még egy fiók galamb se.

- Majd megjünnek.

- Hoznak-e port, nagyságos uram?

- Hogyne hoznának.

- Ajjó. Mert Rédey uram azt mondja, Váradot nem hagyja por nélkül.

- Nem hagyom én Váradot porban megfogyatkozni, - kiáltott a fejedelem. - Illyéből hozunk, ami volt. Dévából is van itt egy ötvenes, meg egy hatvanos hordó... De a legelső a mustra...

Egyszerre felbomlott az egész sereg. Amerre a darabontok mentek, mindenütt, mintha szétzilálták volna a népet, ha az előbb még valamelyes rend volt, most az is felbomlott s az egész, mint valami szétzilált bogársereg, zajlott a mezőkön.

A fejedelem egyedül maradt a dombon. Minden emberét szétkergette, mert még alkonyatig meg akarta vizsgálni a sereget s most az volt az első, hogy szerbe-számba vegye őket.

A meleg tavaszi napon nyüzsgött a hadi nép s ő gondban és aggodalomban ült lován. Fáradt volt és kedvetlen a lelke fenekéig. Az utolsó napok izgalma s a rettentő sors oly erősen hatott a lelkére, hogy nem volt benne semmi életkedv.

Hát itt van a nagy fejedelemségével. Itt az első nagy próba: Egy-két nap mulva már várja a török csapatokat is, hiszen Temesvára közelebb van ide, mint Szeben s a török seregek jobban készen vannak, mint az ő népei. S azt nem szabad megengedni, hogy a török foglalja el, csak egy kardcsapással is Lippát, mert ha a kard kiszáll a hüvelyből, azt nem lehet aztán tudni, hogy mikor tér vissza a tokjába. Neki valóban, ha elindult erre a veszélyes útra, vigyázni kell, hogy becsülettel kerüljön ki belőle. Mert mindennél nagyobbat veszt, ha nem sikerül magának tenni meg, amit kell. Ha az erdélyi fejedelem ezen az első próbán le nem tudja törni saját alattvalóinak ellenállását, hanem ahhoz idegen segítségre lesz szükség, akkor aztán vége örökre a becsületnek s a hitelének.

Keresztúri Pált, a lippai kapitányt jól ismerte, ez még Zsigmond fejedelem consiliariussa volt s azóta minden fejedelem örült, hogy megtarthatta szolgálatában. Ott volt Szebenben, mikor Gábris megpörkölte az ő szakállát. Ez volt az, aki Gábrist az utolsó időben egyre bíztatta, hogy álljon át a német hitre s egyik volt azok közül, akik a palatinussal megtárgyalták a titkos szerződést. A törökkel meg nem békélhetett, mert konok fejében egy török szó sem tudott fészket verni s e miatt mindig a németes párton volt. Kettejük közt soha egyenes harc és összeszólalkozás nem volt, de érezte, hogy mindig kész lesz pártot ütni ellene. Bizonyosan tán még a fejedelemségre is gondolt titokban, hogy Gábrisnál olyan jól be tudott fészkelni, mert olcsó itt a fejedelmi süveg, hiszen ha más nem kellene hozzá, csak éppen feltenni s viselni...

Tehát Lippával elkeseredett s végső harcra kell elkészülni, nagyobbra tán, mintha Budát ostromolná meg, mert Budában csak török van, de itt magyarok s Budának falai oly romlottak a hosszú béke alatt, ahogy ezek tűzzel-vassal megépítették.

Szomorúan nézett végig a Maros folyón. Ez most, a túlsó part, ezentúl mind a töröké lesz. Erre többet nem lehet számítani. S ha még Jenőt is át kell majd adni nekik, akkor ő maga vezeti át a pogányt a Maroson, a régi nagyszerű folyón, de arra nem fog kerülni a sor, ha Isten erőt és segítséget ad neki. Dehogy ereszti ő be ide a tatárt. Még ennek ha van is valami értelme, hogy a Maros partjáig eljönnek, de még Solymost sem fogja odaadni a jobb parton, inkább megerősíti titkon s megrakja fegyveresekkel. Egy tapodtat sem szabad többet adni, csak ami a vizen túl van, vagy a maga nyakába akasztja a hurkot, hogy megfojthassák vele.

S hát Zsuzsanna vajjon mit csinál. Azt beszélték meg búcsúzáskor, hogy ma átmegy Fejérvárra s ott lesz addig, míg ő nem jön, vigyáz az építkezéseknél.

Gyenge szellő hűsítette gondjait s jött egy darabonthadnagy, hogy a tordai nemesek vannak legközelebb, míg azokat megmustrálja a fejedelem, azalatt majd csak a többit is összeszedik.

Lement a parton s odaügetett. Az egész délutánja el volt foglalva, ahogy egy csapatot megvizsgált, annak rögtön parancsot adott; hogy menjenek át a folyón, az új hídon s abban a sorrendben, ahogy végzett velük, sorra átküldötte őket.

Délben Odvoson egy nemes házban ebédet készítettek néki. Alig evett valamit, levelet írt Rhédeynek:

...vagyok igen nagy búsúlásban - írta neki - hogy kegyelmed port nem külde. Úgy hallom most, tíz tonna porocskát küldött Déva felől, de mi ez ideig nem láttuk, min felette igen búsúlunk. Ha ide hozzák is a tíz tonna port, az itt négy óra alatt elfogyna. Kegyelmed azon ne csodálkozzék, hogy én Ötven mázsa port kérettem Váradból, mert ha Lippát meg nem vehetjük, Ötvenezer mázsa pornál is nagyobb kárt fogunk vallani...

A levelet sietve kellett befejezni, mert török követek jöttek Budáról.

A török magyar renegát volt, akin úgy állott a kaftán, mintha most először vette volna fel. Jó magyar képe volt neki s igen szépen beszélt magyarul. Azt az üzenetet hozta s ez levélben is meg volt írva, hogy mindent a temesvári pasa csinált, mert irígyli Bethlen szerencséjét s borközi állapotban megmondta, hogy már ezután csak arra kell gondolni, hogy Erdélynek minden esztendőre új fejedelmet kell adni, mert csak akkor lehet haszna s öröme ebben a kutyahitű országban, mert az új fejedelem mindig csak új ajándékot fog hozni.

Bethlen hallgatta a renegátot, aki sunyin s mordul beszélt, uszítani akarva a fejedelmet a temesvári pasa ellen.

- Igen, - mondta, - új s új ajándékot, ha lesz miből, uram.

- Nem kell azon búsulni, - mondta a temesvári pasa méltósága, - Erdély a maga lábán megélni úgy se tud, csak akkor, ha kívülről hoznak belé aranyat. Hamonnay frisset hoz, hazulról s Bécsből, bolondság volna elvesztegetni, ha új kincseket kínálnak.

Bethlen komolyan hallgatta a törököt, akinek a bor megnyitotta a szavát.

- A temesvári pasa úr megmondta, hogy az erdélyi fejedelem kicsi ahhoz, hogy csak egy varjúfészket is leszedjen a fa tetejéről s nem is hiszi, hogy a fejedelem meg tudja venni Lippát s kézhez adja.

- Maradj velünk, uram, - mondta neki a fejedelem - s nézd a magad szemével s mondd el a budai pasa őnagyságának, nekem szerelmes jó apám uramnak, hogy mit tud az erdélyi fejedelem s ha meg nem adom ezt a vizi hódfészket, akkor ne legyen többet nevem őnagysága előtt.

Ezzel felállott s elment tovább mustrálni a hadait.

Minden csapatnak szájába rágta, hogyha átmennek a hídon, ki hol álljon fel s hogy együtt maradjanak, mert különben ebek koncára veti a vezetőket.

Ez így tartott estig s valami hétezer embert mustrált meg ezen az egy napon.

A hétezerből háromszázat visszakergetett. Ötszázat a szekerekhez rendelt, mert egyébre nem voltak jók, csak lovat hajtani és zsákot cepelni. A hétezerből nem volt ezer kifogástalan.

- Ilyen haddal háborút indítani olyan, mint füsttel melegíteni. Ezek azt hiszik, ha elütik a pap tyúkját, mindjárt ledől Jérichó.

Arra volt csak jó a sereg, hogy a vár faláról megijedjenek tőle, ha akarnak. De jól tudta, ha soká ülnek alatta, úgy ki fogják nevetni; hogy a dévai hegyek is pironkodni fognak miatta.

Már régen lefarolt a Göncöl szekere az égről, mikor pihenni ment. Még akkor is az ágyúk mellett kellett állania, míg keservesen felállították a mordályokat. De meg is engedte magának azt a tréfát, a sereg, bátorítására, hogy három ágyút elsütött, hogy a várban hadd vegyék tudomásra. Hadd álmodjanak valami jót az éjszaka.

Sátora egy dombon volt felállítva, de úgy, hogy a várból meg ne célozhassák, levágott fákat állítottak körülötte, mint erdőt. Sátra körül voltak; balfelől a papok s deákok sátra, amellett a doktor s borbélyoké, északról a szakácsoké. Jobbfelől a lovászoké, meg a konyha sátra.

A sereg jobbszárnyán voltak a fejérmegyei s a székely hadak, balról voltak a tordaiak meg a hunyadmegyeiek, a lovasok. A gyalogság mind a hátában volt a szekerek megett.

Meg volt elégedve, mert ma délelőtt még maga se hitte, hogy éccakára ennyi rendet tud beléjük verni...

Hirtelen halálos fáradság ütött belé s egyszerre csak úgy érezte, leesik lábáról. Hamar lefeküdt, úgy ruhástul a szőnyeggel letakart heverő helyére s elaludt.

Három órai alvás után felébredt. Felköltötte a benyílóban alvó deákját s lámpást gyújtatott.

Először is levelet írt a feleségének. Soká ült a levél mellett s mégis csak alig valami öt vagy hat sort írt. Mit írjon. Máskor bőségesen el szokta mondani minden gondját s panaszát, de most azt is keservesen írta le, hogy éppen csak megnyugovást akar adni asszonyának, vagy ahogy ő írta «attyafiának», - s hogy itt minden jól van és egyet se kell búsulni felőle, mert hiszi Istent, hogy egy-két napok alatt jó vége lesz - ennek a harcnak...

Azután instructiót kezdett írni Toldalagi Mihálynak, akinek ma reggel mindjárt indulnia kell Budára a török követekkel Ali pasához. Ezt igen nagy gonddal írta, mert a tegnapi követek nagyon megvígasztalták, hogy ily váratlanul békességes üzenetet küldött a pasa. Pedig nagy ellensége volt mindig s mindenfelől csak azt a hírt kellett kapni, hogy rosszakarója. Kapva kapott hát ezen a kis szálon. Vajjon mért ír s üzen neki most egyszerre, talán már meg is fordult a szél...

- Híjjátok elő Toldalagi uramot, - szólott ki a deáknak.

Nemsokára ott volt Toldalagi.

- Gyere csak ide, uram, - mondta neki, - szóval meg akarom neked jól rágni, mit kell s mit fogsz beszélni.

Toldalagi eszes szemű, alacsony, barna ember volt. Nagy csizmát szeretett viselni és volt valami óvatos a mozgásában, nézésében. Soká volt török fogságban a bújdosás alatt s jól megtanult törökül, nemcsak beszélni, hanem megtanulta azt is, hogy kell a nyelvükön szólani, megadva színét s módját a török udvariságnak.

- A pasának valami célja, terve van velünk, - mondta a fejedelem, - hát eszeden légy. Mert tudd meg, hogy nem a csatákban dől el az ország dolga, hanem a követek nyelvén. Ahogy tömösvári utadat csináltad, Budán még hétszer okosabban kell végezned. Ha dolgodat jól intézed, magadnak is olyan hasznod lesz belőle, amit nem is gondolnál s azonfelül téged küldelek Konstantinápolyba Balassi uram mellé.

- Tessék csak ide bízni, nagyságos uram, - mondta Toldalagi lelkesen s komolyan.

- Arra kell ügyelned, uram, hogy amint Budára érkezel, a bevonulásod, a fogadtatáson való magadtartása, minél innepélyesebb legyen. Viszel magaddal elég lovast, vedd s válaszd Sebes Miklóst igen szép lovasokkal. A lovak s fegyverek szépek legyenek. Jól megtisztogassátok magatokat s olyan legényeket szemelj ki a holnapi napon, akikkel szégyent nem vallasz nekem.

Toldalagi bólintott.

- Lesz elégséges időd, mert még a holnapi napon nem indulsz, mert azt akarom, hogy a török követek, ez a renegát, jól lássa, mit mívelünk. Egy egész napod lesz, hogy udvarmester úrral a legényeket kiválogassátok. Két főlovat is viszel, gondolom a Murzát, meg a Ráró paripát, avval szégyent nem vallunk. Szerszám lesz elég s arra ügyelj, hogy derék kaftánokat kapj nekem is, meg magadnak is.

- Temesvárába sem akartak adni, - mondta Toldalagi, - de megmondtam magának Deák Mehemed pasának, hogy uram szeme elé haza se bocsásson, ha illően meg nem tiszteli őnagyságát.

Bethlen bólintott.

- Ali pasa öreg ember, csínján kell vele bánni s azt hiszem, nem is lesz vele baj. Azt kell megtudnod, miért vonta el a jóakaratját tőlünk. Régebben mindig jóbarátunk volt s mióta fejedelem vagyunk, egészen megváltozott... és most ő panaszkodik, hogy félesztendő óta levelet se írtunk neki és mástól kellett meghallani, amit tőlünk kellett volna... De hogy írtunk volna neki, az istenért, mikor... De vigyázz, csak akkor beszélj neki, ha már kitünt a szavaiból, hogy jóakarattal fogja meghallgatni üzenetünket. Soká beszélj, mert ilyen nagy dolgokat nem lehet kevés szóval megmagyarázni, ha aztán látod, hogy kedvesen fogadja, amit mondasz, akkor kérd meg, hogy külön négyszemközt adhasd elő artikulusainkat. Ha aztán aznap, vagy másnap vele magával idegen fül nélkül tanácskozhatsz, akkor majd elmondod sorjában azt, amit neked most elmondok és amit le is írtam már részben s le fogok írni, ahogy az idő ma engedi.

Kicsit hallgatott, akkor komolyan folytatta.

- Nem írhattam neki, mert mit csinált velem, mikor Mikó Ferencet és Huszár Istvánt hozzáküldtem a zemlini táborba, hogy abban az időben hírt adjak Lippa állapotáról, nem fogadta követeimet, hanem szidás után visszaküldte, hogy ebek vagyunk és csak a szultán őhatalmassága ostorát érdemeljük. Mivel érdemlettem én őnagyságának ezt a szigorúságát, mondjad neki, mikor én őt mindig úgy szerettem, mint apámat, hiszen apám után most két esztendeje apámnak fogadtam s akkor is legbizalmasabb embereimet küldtem hozzá, nem csak imilyen amolyan embereket, hanem a magam Mikó Ferencét, aki secretáriusom s mindent tud. Mért nem kérdezte meg őnagysága a dolgok felől, mindent elmondott volna neki, hogy micsoda csúnya pletykák vannak... : Akkor a lippaiak fegyver nélkül megadták volna magukat s ki akartam üresíteni a várat, hogy által adjam... Mért nem kellett nekik?... Mennyi pénzembe került az nekem, hogy ennyi népet s ilyen fegyveres sereget hozzak Lippa alá. Nem szívesebben adtam volna azt a költséget őnagyságának?... Most meg vagyok nyomorítva... Keresztesi Pállal kell nekem megharcolni... De mindegy, amit igértünk, megtesszük, de lássa meg őnagysága, hogy ez nem kis dolog és milyen hűség mitőlünk, amiről soha emlékezet nincs, hogy ezt valaki megtette volna a mi Urunk őhatalmasságának.

Egyre nagyobb indulattal kezdett beszélni, nem azért, mintha valóban nagy sérelem lett volna benne, hanem azért, hogy Toldalagiba jól beleiktassa az érzést, hogy méltóan tudja képviselni az ő szavait.

- Itt is őnagysága, ott is őnagysága hírét hallom! Hogy nyiltan hirdetik ország-világ előtt, hogy őnagysága biztatta fel Homonnait, hogy csak törekedjék Erdélyre és Sorbán Radult, hogy csak menjen Havasalföldre. Hiszen ha a szultán parancsolja, zeneszóval kísérem be Sorbánt az országába, de mért vagyok ellensége? Csak azért, mert tudom, milyen hűtelen volt őhatalmasságához és őhatalmassága kergettette ki Havasalföldéből. Akkor lettem volna hűtelenebb, ha a szultán ellenére én viszem vissza...

Aztán újra kitört.

- A budai basáról kell nekem hallani, hogy németeseket akar Erdélybe hozni. Hát nem tudja őnagysága, hogy mikor a kis királyt, Jánost, a német császár Bécsbe csalogatta és Erdély helyett tetves kis német hercegséget adott neki, ahol csaknem éhen halt, akkor a nagy szultán Szulimán a Kazul ellen volt harcban s ott érte utol a német követség; mit mondott Szulimán a cifra német uraknak: Az uratoknak mondjátok meg, Erdélyen ne kapdosson, János királyt mindjárt visszabocsássa, - pedig a német császár százezer aranyat ígért évi adót Erdélyért, ha a szultán megengedi, hogy ő tehessen benne fejedelmet, de mit mondott a boldogult Szulimán szultán? Azt mondta: nem százezer aranyért, de ha Erdélynek minden völgyeit arannyal megtöltené is, soha, soha a nem leszen, s meg nem engedem, sőt Kazul pasával minden dolgomat abbahagyom s személyem szerint megyek Erdély visszavételire.

Indulatosan dobott tovább egy szelet papirt.

- Ilyen példát hányat mondhatunk őnagyságának és nem is hittem, nem is hihettem, hogy őnagysága mégis németeket biztat mi ellenünk, de hát a német császár nyiltan iratta a vármegyékre, palatinus uram is megiratta, sőt kétségbe vannak esve Lippa megadása miatt, itt a palatinus levele, itt a szászok levele, a levelet megfordíttattam magyarra, hogy őnagysága megolvastathassa, igéről igére és itt küldöm őnagyságának... Nem hittem sokáig, hogy őnagysága ilyen lehetetlen dolgokban legyen, de ennek már mégis hinni kellett! Micsoda keserűség volt nekem, hogy őnagysága engemet, igaz jóakaróját így elvetett szeme elől s lábbal tapod... Ez volt az oka, hogy eddig levelet nem írtam neki. Féltem, hogyha írok is, őnagysága semmibe veszi s követemen gyalázatot tesz.

Ránézett Toldalagira, aki kigyulladt szemmel figyelt mint a hű kutya.

- Megértetted?

- Értem, nagyságos uram.

- Na; most vettem őnagysága becsületes, szép írását s én mindent a hátam megé vetek. Nem emlékszem semmire. Örülök, hogy őnagysága visszavett a régi kegyeibe s követe által őnagysága köntösét alázatossággal csókolom, - mondd neki... Köszönöm, hogy az Úristen őnagysága szívét hozzám lágyította s kérem, hogy még ennél jobban is értse meg az én szívem akaratát, mert én semmi mást nem akarok, csak azt, hogy a birodalom ellenségeit megfenyíthessük és őnagyságának én is meg akarom szolgálni a jótettét.

Hátradűlt a székében. Kint már erősen virradt s mennie kelle a hadakhoz.

- Ma nem akarok többet mondani, uram, ezt jól vésd az elmédbe s most már látod, hogy milyen nagy és főkövetség, amire kiküldelek. Ha ezt az egy Ali basát szíve szerint megnyerjük, többet tettünk, mintha tizenkét csatát nyertünk volna. Olyan legyen hát a kíséreted, hogy illő legyen ehhez a munkához... Most eredj és légy készen, ha hivatlak.

Toldalagi mélyen meghajlott.

- Gondolkozz a dolgon s ha valami eszedbe jut s kérdezni akarsz, csak kérdezz és én mindent megtanítok neked.

Toldalagi elment s Bethlen felvette köpenyét, kiment a hadakhoz.

Már a tábor ébren volt. Mindenfelé trombiták szólottak és a csoportok maguk rendjében gyülekeztek s várták a parancsot.

Valami olyan vidámság és egészséges hangulat volt, akármerre ment a fejedelem, mindenkiben egyszerre a győzelem érzése volt. Mert jó az, kiszállani a házból és kinn lenni a mezőn a szép nyári reggelen és azzal köszönteni szembe a napot, hogy valami lesz.

Vagy csak az ő szívében van ez a jó érzés?

Pribék István, a darabontok második kapitánya jött elébe s jelentette:

- Nagyságos fejedelem, a székelyek az éjszaka el.

- Hogyhogy el?

- Valami hír ütött ki köztük és másfélezer ember az éccaka ki gyalog, ki lovon ész nélkül haza indult.

- Mért nem jelentettétek ezt nekem éccaka?

- Mert vigyázással voltak. Ott a domb megett volt a hely nekik s őröket, mindent meghagytak s ők együtt elsuvadtak. Csak most tudtam meg, mikor hozzájuk mentem.

Egy lófőszékely volt a háta mögött lesütött fejjel. A fejedelem magához intette.

- Beszélj, uram.

- Nagyságos fejedelem, a hír bé, a nép ki.

- Milyen hír jött?

- Lábon jött.

- Maga lábán?

- Ki magán, ki lovon. Nép is ki maga lábán, ki lovon.

Bethlen ismerte a székelyt, soká volt főkapitányuk s meg ott is nőtt köztük gyerekkorában. Egy-kettőre kiszedte a székelyből, hogy az a hír jött, hogy a török nem is akarja az egész Lippát, se a várat, se a hadat, azért nincs is itt egy fia török se, pedig, ha akarná, akkor már ő is ott volna, de a török másba sántikál, abba, hogy a hadat s a népet kicsődítse az országból s azalatt Oláhország felől a tatárok mind betörnek a szorosokon s felprédálják a székelyföldet. Mikor ezt a székelység megértette, a vezetőit rákényszerítette, hogy ebbe a minutumba, de azonnal hazavigyék őket s mind fegyver közé vették a hadnagyokat s kapitányokat, hogy a fejedelemnek senki áruló híradással ne legyen, mert féltek, hogy a fejedelem ellenük viszi a fegyvert. Megszökének azért a táborból s azóta messze földön járnak.

A fejedelem nagyon megharagudott, de ahogy szokott, ha igen méregbe jött, hallgatott.

Csak annyit mondott:

- Bestye dühödött góbék, mi nem akartuk, hogy a pogány itt legyen münk előttünk. Mert ha kell, ők is megveszik az ilyen rothadott fészkeket, de nem hagytuk, mert akkor szolgák leszünk s nem urak. S akkor még nekünk kellett vala harcba keveredni velek. Menjetek utána, ha Székelyföldre csak egy szál tatár is jön, pirosodjék meg az orcánk és soha fejedelem ne legyünk...

Mindjárt parancsot adott, hogy kik menjek utána a székelyeknek. De nagy vitéz embereket s igen tekintélyeseket küldött. Két főispánt, Bölönyt és Rhédey Istókot küldte nagy csapattal értük s azzal, mintha semmi se történt volna, hozzáfogott a vár körül a hadirend felállításához.

A várat óriási vertfal kerítés vette körül. Bent volt a torony és a kőházak. A falakon kivül a város, amelyet sövénykerítés vett körül, tapasztott palánk s legkívül volt a latorkert, amelyet csak most frissiben csinálhattak. Ezt még meg is bámulták, mert errefelé nem volt szokásban, csak túl a Dunán. Ezek levert karók voltak, meghegyezett végűek, mint mikor megkarózzák a bűnösöket.

Két sorompókapuja volt a várnak, de az egyik most el volt rontva s beépítve. Keresztesi Pál nagyon felkészült az ellenség fogadására.

Bethlen soká szemlélte a várat lóháton s elgondolta, hogy itt nem szabad ostromra menni, nem szabad itt embervérnek folyni, hanem arra gondolt, hogy miképen kellene úgy elrontani, hogy a török, ha megkapja is, semmi öröme ne legyen benne.

Gombos nevű tűzmesterét hivatta.

- Úgy nézze meg kegyelmed a várat, - mondta neki, - hogy itt kő kövön ne maradjon. Csinálja meg kegyelmed a plánumát, hogy kell elébb a külső kerítéseket megtörni s lehetőleg leégetni, úgy hogy abból még forgács se maradjon, s aztán a palánkot, a belső falakat. Nem arra kell gondolj, uram, hogy a várban az embereket pusztítsuk, hanem arra, hogy a várat rontsuk s azzal legyünk hazánk javára.

A mester komolyan szemlélte a várat.

- Történhetik, - mondta csöndesen.

- Mennyi idő kell arra kegyelmednek?

- Egy hét alatt sokat lehet cselekedni.

- Egy hét, uram, egy világ.

Az ember körülnézett.

- Zöld a nád, - mondta. - Ha télen volnánk, akkor hamarabb meg menne, de a zöld nád és sás nem akar égni. Muszály erdőt írtani. Az pedig időbe kerül.

- Ember van elég.

Csak most értették meg, hogy a fejedelem mért rendelte ki a csíki fejszéseket különösen, de azok most legelől szöktek meg.

De azért akadt elég baltás legény, akit azonnal kirendeltek a közeli erdőcske kivágására.

Míg azok dolgoztak, addig a fejedelem követséget küldött a várba. A követnek meghagyta, hogy értesse meg a várbeliekkel, hogy a tűz ellen ne oltalmazzák a palánkot. Ha engedik leégetni a várgyűrűt, a fejedelem irgalommal lesz hozzájuk. Nem is arra szólította és sürgette a vár kapitányát, hogy hamar adja fel a várat, mert szinte félt tőle, hogy mindjárt kapitulálnak s akkor nem lesz módjában, hogy a várat alaposan elrontsa, hanem csak arra akarta megnyerni őket, hogy hagyják az erősséget megsemmisíteni. Úgy akarta átadni azt, hogy a török, ha megkapja is, ne legyen kedve újra megépíteni, mert jól ismerte a törököt, hogy építeni nem szeret.

Már délben, mikor a követek visszajöttek, el kezdték hordani a gallyat, szalmát, amit csak találtak, a vár alá. Közben árkot kezdett ásatni, amelynek védelme alatt meg lehessen majd közelíteni a belső várat.

Este felé már felgyultak a tüzek köröskörül a palánk körül. - Reggelig égett s másnap reggel már a latorkerítésnek semmi nyoma nem volt.

Keresztesi Pál tizenkét kirohanást csinált, de a katonái mindig visszahuzódtak a füst elől. Soha nem láttak ennyi tüzet várostromnál, mint ami itt volt.

Másnap már bent voltak a katonavárosban. A vár külső körzete a huszároké volt. Ezek most mind kijöttek s csatlakoztak az ostromlókhoz.

Bethlen a renegátot már el akarta távolítani. Azért is nem hivatott ide török sereget, míg a vár átadásra készen nem lehet, hogy észre ne vegyék mire törekszik.

Toldalagit egész éjszaka tanította.

- Mondd meg a pasának, - oktatta, - hogy Lippa várát én a magam szakállára meg nem adhatom, azért országgyűlésében végeztük el, hogy a Hatalmas Szultánnak megadjuk. Mikor ezt elvégeztük, beküldtem Keresztesi Pált, - így mondd, - hogy készítse el a várat a maga módja szerint az általadásra? De Keresztesi megcsalt s elfordult s maga hasznát akarta keresni. Az én oda bocsátott gyalogimat a várba be nem vivé s a lippaiak bolond fejük szerint ellenállani készültek. Mert olyan hirek jöttek, hogy a budai pasa őnagysága maga hirdeti, hogy Lippára nincsen szüksége a császárnak, hanem csak én magam akarnék avval kedveskedni. Azt mondták, hogy ha alája mentek is, csak egy szál török sem lesz ott, pedig, ha a török akarná a várat, bizonyára Temesvárából legalább is odagyűlnének. Mi történt, elhitték s megint azt hirdették, hogy: minek akartok ti Lippa alá menni, hiszen a két császár akaratjából Sorbán és Homonnai haddal indulnak Erdélyre. Ahogy ti kimentek az országból s üresen marad Erdély, rögtön ott vannak a hajdúkkal, minden marhátok prédára kerül. A székelységet meg azzal rémítették el, hogy ha eljönnek a székekből, akkor a szorosokon a tatárság Oláhországból és Moldovából mindjárt ott terem. A renegát maga szemével láthatta és fülével hallhatta, hogy az éjszaka is három és félezer székelyem itt hagyott és ijedt fővel szaladott vissza tüzhelyét és családját, marháját védelmezni. Isten oltalmazzon meg magamat is, hogy szégyenvallással ne kelljen nekem innen eltávoznom.

Toldalagi komolyan s értelmesen figyelt.

- Meggondolhatja őnagysága, milyen nehéz legyen magyar kézből idegen kézre adni várat, de különösen a török nemzetnek. Ilyen nagy hűséget ki hallott valaha, hogy egy ország őhatalmasságának adja a várait, de nemcsak odaadja, hanem vérek hullásával és sokaknak halával, mi magunk akarjuk végrehajtani őhatalmasságának a parancsát.

- Ezek után megláthatja őnagysága, hogy mit kell gondolni Sorbánról, aki mindig csak a török nemzet pusztításával volt s ezek után is azt teszi, vagy Homonnaitól várhat-e ilyen hűséget.

- És mondja meg őnagysága, hogy kinek a szabadságából mert indítani, ha nem őnagysága szabadította fel. Ha nem őnagysága volt, aki felszabadította, akkor más valaki tette. De ki tette? Nem a német császár-e? Ki merne annak akaratja nélkül ebben az országban zászlót bontani, hadat toborozni? senki a világon. Vigyázzon őnagysága, mert ha így megy: ebben az esztendőben három ország vész el, Isten ne engedje, mert ha ez megtörténik, sok százezer emberrel sem veheti vissza a szultán, amit tőle most elrabolnak.

- Míg ez a gerjedező tűz fel nem gyullad, addig oltsák meg.

- Ha a budai basa őnagysága ránk akar hallgatni, akkor most mindjárt hadakat szállítson Szolnokra a táborba s rendeljen felibük jó vitéz basát, olyat, akinek neve van, híre van, hogy már ebből is lássák, hogy nemcsak olyan semilyen mozdulás, hanem oka van és értelme.

- Mi is, ha itten végzünk s rendelet szerint a temesvári basának általadjuk Lippát, rögtön megyünk Várad alá egész seregünkkel s ott leszünk, ahol legnagyobb baj van.

- Őnagysága pedig rögtön küldjön csauszokat Bécsbe a német császárhoz; de főcsauszt! hogy igazán elhigyjék s küldjön másikat a nádorhoz, harmadikat az ország népéhez Pozsonyba levelekkel és intse meg a császárt, a palatinust s a megyéket, hogy tudja, hogy országbontogató emberek a békességet el akarják rontani, de azonnal fogják el, tiltsák el s büntessék meg az ilyen istenteleneket. Hogy a hadakat rögtön oszlassák el, a zászlókat vegyék be, Erdélynek, Moldovának, Havasalföldének hagyjanak békét. Tartsák a szent békességhez magukat, ha pedig ezt nem akarják, isten és ember előtt ők leszenek s nem őnagysága s nem mi, a frigybontók. Irassa meg őnagysága, hogy a hadakat nem azért szállította Szolnokra, Egerbe, mert a lovakat kell jártatni, hanem azért, mert kész vérrel és haddal azonnal mutatni, hogy kik a békebontók! És hogy addig a felrendelt hadakat el nem oszlatják s helyükre vissza nem szállítják, míg meg nem büntetik azokat, akik ezt a zendülést csinálták.

- Ha őnagysága ezt a dolgot keményen nem fogja, semmi haszna nem leszen. Sorbánt hagyják a pokolba. Mi szüksége volt neki ott hagyni székét, ha a hatalmas császár ott akarta volna. tartani? Hiszen ha a szultán akarja, én magam hadaimmal bekisértetem őt a birodalmába, de akarja-é ezt a szultán őhatalmassága?...

- Még azt értesd meg az öreg pasával, hogy ha itt mi Lippával végezünk s ha az országot lecsendesíti őnagysága, akkor mi készek vagyunk az egész sereggel bemenni Moldovába s meglátja őnagysága, hogy harc sem kell, a főbojárok maguk fognak akkor menni a portára könyörgeni.

- Mondd meg, hogy kiben bízhat ebben a világban, ha énbennem nem? Gyermekségem óta kit szolgáltam, ha nem a felséges szultánt? Ki hítta Bocskay fejedelmet őhatalmassága hűségére, ha nem én? Székely Mózes ideitől fogva nem mindig ott voltam-e, a szultán szárnya alatt? Bújdostam, fáradtam, soha némettel egyet nem értettem és most utoljára ki mutatott valaha nagyobb hűséget a szultán köntöse iránt, ha nem én, aki ennyi hadat hoztam, hogy a magam várát megostromoljam, hogy azt általadhassam őhatalmasságának, mint egy selyem köntöst.

- Ha pedig azt mondja, hogy Homonnai azzal dicsekszik, hogy őt számtalanszor híjták az erdélyiek, hogy csak jöjjön bé és mind melléje állanak: mondd meg, hogy küldjön ide őnagysága magyarul tudó megbízható embereket s azok álljanak szóba itt az országgal s lássák meg, hogy mind az egész ország mellettem van, mindahárom nemzet. Akarja-e itt valaki Homonnai fejedelemségét? Ha akarja, én leszek az első, aki felesküszik neki, csak azért, hogy a szultán őhatalmasságának kedvére tegyek s az országnak: de itt senki nincs, akinek kellenék, legfeljebb nehány pápistás úr, vagy egynehány lator, aki csak a zavarosban akar turkálni.

- És ha őnagysága azt mondaná, hogy az a Homoanai-féle rezgelődés semmi, attól nem kell félni s attól nyugton lehet maradni, akkor mondja meg, hogy Sorbán Lengyelországban van s rövidesen harmincezer kozákkal fog ránk jönni s hogy Homonnai feleskette már Szatmárban a Dóczy uram kezéhez a hajdúk főhadnagyait, Fekete Pétert, Szénásit s a többit, ezt mi biztosan tudjuk, azért is kívánjuk, hogy Szolnokra vesse a hadakat, hogy a hajdúk lássák, hogy a török nem veszi tréfára a dolgot s közel van a kutyához a hátulütő bot.

- Mi csak arra kérjük őnagyságát, hogy ne higyjen a szép szavaknak s ne engedje beköttetni a szemét mézes beszédekkel. Arra vigyázzon, hogy a császár méltóságos személyét sérelem ne érje. Jól megnézze őnagysága a némettel való traktálásnak minden punktumát és higyje el, hogy nem kicsiny dolog van e mögött a játék mögött, mert itt most arról van szó, hogy egy csapásra hogy lehetne a török kezéből kiütni az egész hatalmat. Jól tudják azok, hogy mi van Iszatambulban s mi van Perzsiában! Vigyázzon őnagysága, hogy én Lippát magam ostromlom meg neki, de azok Budát akarják elcsenni tőle.

- Még csak arra ügyelj, hogy tudakold meg, kik voltak Pozsonyban a basánál. Neveket, rangot, mindent s ha lehet a leveleiket is kérdd el. Különösen az erdélyiek felől tudj meg mindent, hogy kik voltak, akik izentek, vagy írtak.

Toldalagi két fülre szedte a beszédet. Jól megértette, de azért nem merte volna vállalni, hogy mindent ebben a sorban a fejében tart.

- Itt van az instructió. Míg Budáig érsz, egyre csak ezt tanuld. Úgy megtanuld, mint a vízfolyás... Még azt mondd meg, mindjárt be is írom, hogy őnagysága írjon rögtön Szkender basának, hogy Viddinbe vigye a hadait s ott megálljon s ott addig álljon, míg én nem izenek neki. Várjuk meg s lássuk meg, hogy ezek a disznó békebontók leszállanak-e, vagy tovább akarnak incselkedni. Ha igen, akkor Szkender basa jöjjön be Temesvár felől. De ha leszállanak, akkor megyünk mindnyájan mindjárást Moldovára. Higyje el őnagysága, hogy nem kicsiny dologról van itt szó... Na mit felelsz Toldalagi uram?

- Nagyságos uram, - mondta Toldalagi komolyan, - én immár gyermekségem óta ezekben a dolgokban forgok. Megmondom én szemébe Ali basának, hogy őtet is nem most ismertem meg, hanem ismerem én régi idők óta. Erdélyben sokan vannak, akik a maguk javát keresik, de sokan vannak olyanok is, akik a szultán őhatalmasságának igaz hívei. Még eddig Erdélyt megoltalmaztuk, hogy német fejedelmünk nem volt s ezután is megoltalmazzuk. De ha most Homonnait beküldik, mind fejenként elmenekülünk és a szultán palástjába fogózunk és térden állva fogunk könyörgeni, hogy védelmezzen meg bennünket s ne engedjen bennünket megnyomorítani. Aki pedig oka, azt tegye mazullá és földönfutóvá és büntesse halállal. S őnagysága vigyázzon, mert ha az meglesz, hogy Homonnai bejön, csak őnagyságát fogják érte panasszal illetni.

- Jól van Mihály, - mondta a fejedelem s kezet nyujtott a hű embernek. - Most eredj. Meg van-e a kíséret?

- Meg van nagyságos uram, - és pedig olyan, hogy szeme-szája eláll a pasának, mert ismeri ő az erdélyi neveket, hát én úgy válogattam meg a legényeket, hogy csupa főember nevezete van mindnek. Van köztük bocskoros is, de a neve, az mindnek vagy Rédey, vagy Bethlen, vagy Kornis, vagy Zólyomi Dávid...

A fejedelem nevetett s igen jó néven vette Toldalagitól ezt az okosságot. Különösen, hogy Dávidot is magával viszi. Régen készül vele valamit kezdeni.

Mikor a követség elment, a renegátot fejedelmi ajándékokkal látta el s magára maradt, akkor aztán új követeket küldött a várba. (Folyt. köv.)