Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám

BÜKKY MIHÁLYNÉ Harsányi Gréte: LEÁNY

Hogy más tizennyolc esztendős leány milyen mértékben tudatos asszonyi érettségének tekintetében, azt én nem tudom.

Csak azt tudom, milyen irtózatos megrázkódtatást jelentett nekem szembentalálni magamat azzal a perccel, amelyben ráébredtem: érett vagyok és mindent tudok.

Szinte kétségbeestem, amikor letagadhatatlan bizonyossággal reámzúdult minden, a régen átértett dolgok tisztánlátásával, - mintha hirtelen kézzel széjjelrántották volna értelmem függönyét, amely mögött, tudatom békésen homályos szobájában addig a percig is ott volt már mindaz, amire most éles nappali fény vetett el nem felejthető világosságot.

Még azt sem mondhatom, hogy váratlanul, vagy készületlenül ért ez a villanygyujtás, hiszen egészséges, normális fiatal lány voltam, aki körülbelül ugyanazt élte át, amíg elérte ezt a kort, mint bármelyik másik leány. Igaz, hogy a szónak szorosan vett értelmében sohasem világosított fel senki. De erre nem is volt szükség. Lassan, alattomosan, véletlenek folytán, elejtett szavakból, mozdulatokból, könyvekből, szinházból, moziból, - látottakból-hallottakból - úgy látszik - megtanultam mindent anélkül, hogy erről akár magamnak, akár másnak számot adtam volna. Merő véletlen, hogy nem szerettem bele valamelyik tanárba, mint sokan a lányok közül az iskolában és ezzel, vagy ilyesmivel kapcsolatban nem előbb ért utól, hogy be kell ismernem önmagam előtt azt, amit másoknál csak szemtelen vidámsággal kifigurázni való ostobaságnak láttam, hogy tudniillik magam sem vagyok egyéb, mint leány, mint matéria a szerelemre, akár passzív, akár aktív értelemben, s hogy hiába kacagtam olyan egészségesen kamaszos jókedvvel eddig mindenen, ami a szerelem szót s a hozzá kapcsolódó összes mulatságos, holdvilágos, szenvelgéses, szemforgatásos, bután rajongó, értelmetlen hülyeséget jelenti. Van más is ennél a dolognál.

Sok minden van. Rengeteg.

És én azt mind tudom.

Nem is gondoltam volna, hogy tudom. De most látom, hogy akarattal húnytam be a szemem. Szörnyűség ez az egész így egyben. Emlékszem, legelőször azt mondtam magamnak: na, jó, jó, azért nem dűl össze a világ! És tudtam, hogy át kell rágnom magamat ezen az érzéstömegen, tudtam azt is, hogy később nevetni fogok akkori rémületemen és irtózásomon, mégis volt néhány perc, amikor könnyes szemmel bámultam a földre és úgy sajnáltam magamat, olyan meghatottan és őszintén, mintha a sajátmagam jóságos édesanyja lennék, aki elbúcsúzik szende kis leányától, hogy elengedje az esküvőjére szegénykét.

Szegénykét...

Aztán elnevettem magam. Eszembe jutott, hogy ami most történik velem, az egészen természetes, csak én vagyok ostoba, ha így lever a lábamról, hiszen...

És egyszerre elibém tünt a macska, tízesztendős korom macskája. Az az élmény tulajdonképpen nagyobb volt, mint ez. Hogyan lehetséges, hogy akkor nem voltak ilyen komisz érzéseim? Talán mert akkor még egészen kis gyerek voltam és csak arra kaptam választ, hogy én hogyan lettem, - nem arra, hogy én, - hogy nekem, - hogy én és a szerelem...

Az a macska a konyhánkban lakott. Egyszer kerestem valamiért, talán játszani akartam vele, vagy enni adni neki. A szakácsné azt mondta, valószínűleg a padláson van, mert kölykei lesznek és már napok óta csak enni jön elő.

Hogyan, miként fogtam fel a dolgokat időrendben, azt már nem tudnám megmondani, de hogy a macskának kölyke lesz, abban semmi különöset sem találtam. Mindig örültünk, ha kis cicákat kaptunk. Falun laktunk még akkor, jobban mondva tanyán, természetes volt előttem, hogy az állatok szaporodnak, hogy kis csikók, kis borjúk, kis malacok, barik, gidák születnek. Arra bizonyosan vigyáztak, hogy ne pont az orrom előtt folyjon le minden, ami az állatokkal történik, de titkolni elvégre nem volt mit rajta. Mégis meglepett, amit a macskánál tapasztaltam, amikor felmásztam a padlásra és hívtam, ahogyan szoktuk, vékony, elnyujtott hangon: cic, ciciiic!

A macska most nem futott elő krmaukat felelgetve, magasra tartott egyenes farkával, amely úgy szokott felette lengedezni a levegőben, mint a mozdony füstje szélcsendes időben. Már éppen le akartam menni, amikor egy sarokból nyávogást hallottam. Átugráltam a gerendákat; úgy futottam oda, hogy mi baja? Elnyúlva feküdt a földön és keservesen nyivákolt.

És végignéztem az egészet. Láttam, mennyire szenved, amíg kínlódó erőlködések árán megszüli kölykét, a nedves, vak, ronda kis jószágot. Ez még nem is nagyon hatott reám. Akkor borzadtam csak meg, amikor elrágta a köldökzsinórt, amely összekötötte a kicsivel. Rögtön elhatároztam, megkérdezem anyámat, vajjon engem is összekötött-e vele ilyen köldökzsinór? És hogyan vágták azt el? Mert ebben a percben világosodott meg előttem, hogy én is így születtem. S ebben nem volt különös számomra. Az ég világán semmi mellékgondolatom sem támadt. Siettem anyámhoz.

Kár, hogy akkor nem sikerült megtudnom semmit. Csak annyit, hogy: igen. Ha akkor józan, egészséges választ kapok, biztosan nem terelődik olyan ostoba irányba előttem ez a kérdés. Honnan tudhattam, volna, hogy olyasmi is van itt, amit eltitkolnak a gyerekek előtt és inkább a szabályszerűen megszokott gólyamesét tálalják oda nekik.

Anyámnál vendégek voltak. Mikor odaértem hozzájuk a verandára, éppen a teát töltötte ki anyám, (most is látom, milyen szép volt; emlékszem arra a mozdulatára, ahogyan kissé félretartott fejjel figyeli a csészét, amelybe aranysárga sugárban csorog a tea), - szóval, mikor odaértem és az igazságra kíváncsian meg akartam kérdezni az egészet, nem juthattam szóhoz. Először szépen köszönni kellett a vendégeknek, aztán sorban felelni ostoba kérdéseikre. Az egyik azt kérdezte, honnan jövök, hol játszottam mostanáig?

- A padláson, - feleltem odavetve, - de mamám, én azt akarom most kérdezni tőled, mindenkinek oda van nőve a köldöke az anyjáéhoz?

Elképpedtek. Anyám elpirult, úgy kérdezte:

- Kivel beszéltél erről?

Megéreztem a hangján, hogy haragszik. Megéreztem a rámmeredő arcokon, hogy ezt nem lett volna szabad kérdeznem. Megijedtem persze és nem mertem bevallani, hogy láttam a macska szülését, amely jelenet egyszerre szégyenteljesnek, tiltottnak, titokzatosnak tünt előttem. Mindennek pedig az előbb még nyoma sem volt. Nagy zavar fogott el és csak dadogni tudtam:

- Nem, nem azért, nem beszéltem senkivel csak kérdezem, mert...

- Mert? - Anyám hangja idegesen csengett. Felnéztem rá és kellemetlen kifejezést láttam az arcán. Az egyik vendég (ezt máig is utálom), összecsapta a kezét:

- Nahát! Ilyet!

Gyűlölettel néztem rá és anyámhoz húzódtam. Ő azonban eltolt magától:

- Menj most a szobádba. Majd még beszélünk erről.

Nem mondhatok olyan nagy szavakat, hogy megalázottnak, megszégyenítettnek éreztem magamat. Csak nagyon zavart voltam. Elsompolyogtam onnan és visszaszöktem a macskához. Akkorára már három kis cica mozgolódott mellette.

- Ikrek, - suttogtam magamnak, - így születnek az ikrek.

A macska rekedten nyávogott és rámnézett. Megértettem, hogy éhes. Futva mentem le és vittem neki egy bögre tejet, amit mohón lefetyelni kezdett. Aztán a kicsiket nyalogatta.

Mikor a vendégek elmentek, anyám rögtön elővett. De bennem akkorára már valami érthetetlen makacsság támadt és nem mondtam el a macska-ügyet, amit megbecsülendő titoknak éreztem. Attól a naptól kezdve azonban mindig méregbe jöttem, ha a gólyamesét hallottam. Izgatott, hogy valami titkos okuk van amiért kitalálták: hiszen azon, hogy az ember is születik, igazán nem találhattam titkolni valót.

Később aztán mind több és több kis mozaikkő rakódott össze előttem. Ismertem a tanyán parasztlányokat, akik ha férjhezmentek, nemsokára gyerekük született. Olyan eset is volt s véletlenül nekem is eljutott a fülembe, hogy férjhezmenés nélkül lett valamelyiknek gyereke. Láthattam, hogy ezt a lányt megvetik, hogy itt valami nincs rendjén, hogy leánynak nem születhetik gyereke, mert ez irtózatos szégyen... Sétáltam kint a tanyán, akárhányszor azt is megláttam, mint tapogatják, csipkedik a parasztlegények a lányokat s mint sikongatnak azok, de idegenhangú, boldog nevetéssel. Aztán olvastam könyveket, melyekben édes csókokról, forró ölelésekről, tüzes ajkakról, hófehér keblekről volt szó. Képeket láttam, összeboruló fejekkel, ölelkező testekkel, különös arckifejezésekkel. Elcsíptem a bátyáim beszélgetéséből apró foszlányokat, megjegyzéseket lányokról, nőkről, amelyek nem mindig szalonképesen voltak előadva.

Mindezek felgyűltek bennem, de akkor még nem tudtam, hogy akarattal és buzgón gyűjtöm is őket. És más sem tudhatta. Annyira éretlen voltam testileg akkor még, tizennégy éves koromban, hogy bízvást fiúnak néz, aki nem tudja, hogy leány vagyok. S legfiatalabb gyerek lévén, otthon a normálisnál jóval hosszabb ideig tekintettek babusgatni való kisleánynak. Bátyáim, néném is úgy kényeztettek, mintha nekik is gyerekük lennék. Szinte selypítve beszélt hozzám még kamaszkoromban is az egész család még abban az időben is, amikor a felvilágosodás válságos időszakát éltem. Ennek az időszaknak, illetőleg ezidő alatti nyugtalanságomnak egyik legbővebb forrása nővérem férjhezmenetele volt, akinek szerelmes menyasszonysága persze előttem játszódott le.

Láttam pirulásait, ha vőlegényére nézett, láttam hogy szándékosan nem hagyják őket egyedül, - bár ezt holmi illendőségi érvelésekkel támasztják alá - s azt is láthattam, hogy ha mégis egyedül hiszik magukat, azonnal csókolódzni kezdenek. Arcuk megváltozott kifejezése, megránduló testük, egymás felé meredő karjuk bennem is idegenszerű izgalmakat ébresztett s mert a szerelem fogalma ismeretlen volt még előttem, ezek az izgalmak idealizálatlanul és otrombán törtek reám s tudatlanságomban, egyedülvalóságomban nem volt módomban levezetni őket. És beszélni soha nem beszéltem ezekről a dolgokról senkivel. Anyámhoz fordulni a macska-eset óta eszembe sem jutott, olyan magasan állott felettem anyám. S lassankint olyan szégyenletessé, olyan aljassá fejlődtek előttem ezek a dolgok, hogy elpirultam, ha csak eszembe jutott is valami, amit olyam illetlenség nem eltitkolni az embernek.

Éretlen és tudatlan mivoltomhoz képest mindez leginkább csak a gondolataimat zavarta. Magamra vonatkoztatva alig, - sokkal inkább másokkal kapcsolatban törtem a fejem nemi kérdéseken. S mégis megmételyezettnek, bűnösnek képzeltem magam, hiszen titkolt, tiltott területen jártak a gondolataim. Mégis élénken lestem mindent és mindenkit. Ösztönös és vad kíváncsisággal kutattam a bátyáim holmija között, hátha találok valamit, amiből rájöhetek valamire. Nővérem vőlegényének minden szemrebbenését figyelemmel kísértem, dacára annak az utálkozó irtózásnak, amely mindig elfogott láttára. Nővéremet nem tudtam akkoriban a régi gyerekes és testvéries szeretettel átölelni és megcsókolni. A vőlegényére kellett gondolnom, ha hozzáértem és rettenetesen szégyeltem magamat, hogy az ifjúsági regényekben oly «tisztának» megénekelt szerelmet nem tudtam olyan eszményinek és fenköltnek látni: Persze, akkor nem ezekkel a szavakkal gondolkoztam. De mivel a szerelem szót nem tudtam még felérteni és nem tudtam még vonatkozásba hozni azokkal a jelenségekkel, amelyekre viszont bontakozni kezdő női mivoltom felfigyelt - kúsza és értelmetlen kavargássá változott előttem az a rengeteg minden, amelynek megvilágításához nem kellett volna több, mint annyit mondani: az embereknél is úgy van minden, mint az állatoknál. Csakhogy nálunk nemcsak a természet, hanem társadalmi és egyéb törvények is parancsolnak!

Ebben az időszakban kerültem intézetbe. Úgyszólván először jutottam egykorú és egyenrangú társak közé, akik addigi magánosságomba egyszerre friss színeket, elevenséget, gyerekességet s ugyanakkor a bármilyen téren való bizalmaskodás lehetőségét is hozták. Ahány leány, annyiféle volt s mindnek volt reám hatása. Szükségem volt barátnőre, de nem tudtam választani köztük. Egyikben az imponált, hogy nagy lány már egészen, a másikban a szorgalmas tanulót, a példának állított komoly kötelességtudást (stréberséget) tiszteltem s volt idő, amikor olyan szerettem volna lenni én is. A csinoskodók is vonzottak. Mohón bámultam őket s nagyon elégedetlen voltam magammal. Különösképpen azért, mert nem tudtam határozottan ilyennek, vagy amolyannak érezni magamat és szégyeltem magam előtt befolyásolhatóságomat.

Ami igaz is volt. Mert végül nem én csatlakoztam valamelyik fajtájához a kis nőjelölteknek, hanem engem vett maga mellé az egyik leány és én iránta, - életem ez első barátnője iránt, - olyan tisztelő rajongást éreztem, mintha földöntúli lény lett volna.

Pedig Juliska, - így hívták, - minden volt inkább, mint az az angyal, akinek én hittem. Haszontalan, kedves kis csirkefogó volt, páratlan humorérzékkel, leigázhatatlan vidámsággal, aki nevetett, kacagott mindenen és mindenkin. Azzal vonzott magához leginkább, hogy őszinte csúfolódással beszélt a szerelemről és azokat, akiket szerelmeseknek láttunk, olyan kacagtató módon figurázta ki, hogy az örökös jóízű viháncolás hatása alatt bennem is minden, ami azelőtt zavart, mélyebbre sűllyedt, leszállt, elbujt, elfelejtődött...

Abban az időben már nem is érdekelt ez a kérdés annyira, mint az előző évben. Tanultunk, sportoltunk, játszottunk, örökös jókedvünk, testi kifáradottságunk közepette nem is volt időm rágondolni arra, amire otthon sokkal gyakrabban hívódott fel a figyelmem.

De azt hiszem, akartam is elfelejteni, mert megtetszett nekem az a szerep, hogy: az ember irányítsa saját magát!

Juliska vezetett rá erre is.

Sokszor mélyedtünk hosszú és roppant komoly beszélgetésekbe Elmondogattuk egymásnak apró titkainkat, otthoni körülményeinket. Egyszer - talán a második intézeti évben - karácsonyi szünidőre készültünk hazautazni. Utolsó este a hálóteremben, amikor már régen aludnunk kellett volna, még mindig suttogtunk és az otthoni karácsonyi szokásokat meséltük el egymásnak Hogyan került szóba az én esetem, arra már nem emlékszem, de akkor meséltem el valakinek, Juliskának először azt a fájdalmas csalódásomat, amely akkor ért, amikor meg kellett tudnom, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát.

- «Tudod, - meséltem neki, - igaziban már nyolc vagy tízéves koromban tudtam én az igazságot, elmondta egyszer a kisebbik bátyám, de azt is tudtam, hogy nem szabad elárulnom magamat a nagyok előtt, mert ők azért mondják, hogy a Jézuska hozza, hogy a gyerekek jobban örüljenek. Hát én úgy is tettem, mintha elhinnék mindent még akkor is. Így ment egészen tizenkét éves koromig. Akkor már minden testvérem régen ki s he járt a karácsonyfás szobában, csak engem zártak ki és gyertyagyujtáskor miattam csengettek a Jézuska nevében. Azon az estén is ott vártuk a Jézuska csengetését a szomszéd szobában és kisebbik bátyámmal még össze is kacsintottunk, hogy engem ugyan be nem csapnak, tudok mindent, csak hallgatok. És egyszercsak kinyílik az ajtó és megjelenik anyám és az ő kezében van a csengő és mosolyogva rázza. Nem csinálta végig a szokott játékot, hogy eldugja a csengőt, mire mi gyerekek beszaladunk a fához, és riadt boldogsággal nézünk körül a szobában, hátha ott van még a Jézuska...

Most is beszaladt mindenki. De én nem. Reám rettenetesen hatott ez a jelenet. Tele lett a szemem könnyel és síró szemrehányással néztem anyámra:

- Miért te csöngettél!? Miért nem a Jézuska!

Anyám elbámult:

- Hát te nem tudtad...?

- De, tudtam...

- Hát akkor mi bajod?

Nem tudtam megmondani. Tulajdonképpen máig sem értem egészen, miért bőgtem akkor. Minden más esetben boldogan fogadtam, ha nagynak nyilvánítottak. Csak az az egy eset esett olyan rosszul...»

Juliska sóhajtva felelt akkor:

- Ja, fiam, az ember titokban több dologgal tisztában van, mint a felnőttek hiszik, de legalább azok előtt úgy tesz, mintha lennének még úgynevezett gyerekes illuziói. S a végén az ember maga is elhiszi őket, amíg maguk a felnőttek nem olvassák rá, hogy hazudik és sajátmagát is becsapta, - és akkor - megette a fene ezt az egész életet fiam, én csak annyit mondok neked...

Olyan elkeseredetten mondta az utolsó szavakat, hogy nem mertem megszólalni. Kisideig csendben voltunk, aztán megint ő kezdte:

- Tudod, az a fő, hogy az ember el tudja hinni magáról, hogy csakugyan olyan ártatlan kis leányka, amilyennek hiszik. Akkor igazán az lesz a végén... Én erre már régen rájöttem...

Nem egészen értettem, de mégis abban a percben, a Juliska szavai keltette hatás alatt érlelődött valami homályos tudattá bennem, hogy nekem is így kellene gondolkoznom magamról.

Mondom, csak félig világosan gondoltam ezt végig, de a hatása mégis megjött, nem szégyeltem már annyira, hogy mik szoktak eszembe jutni. Valószínűleg az elfoglaltság is hasznomra volt, de a hátralévő intézeti évekre úgyszólván teljesen megszabadultam azoktól a problémáktól, amelyek ha fel-felbukkantak is olykor, már el tudtam hessegetni őket azzal a nevetéssel, amelyet szintén Juliskától tanultam. Majd később, - gondoltam ilyenkor, nekem még semmi közöm ehhez! És lassan csakugyan elhittem, hogy igazán olyan ártatlan leányka vagyok, mint amilyennek hisznek...

Így lettem tizennyolc esztendős és akkor vittek el abba a tátrai szanatóriumba, ahol először voltam egyedül idegen felnőttek között, önállóan, családtagok, barátnők, intézeti felügyelő kisasszonyok nélkül... Itt fértek hozzám először olyanok, akik nem tudhatták, mit lehet velem megbeszélni és mit nem.

Anyám vitt el oda. Ott volt velem vagy két hétig, aztán haza kellett utaznia. Nekem az orvos szigorú hízókurát rendelt, mert vézna és vérszegény voltam, növésben, fejlődésben alaposan elmaradt teremtés, akiről senki sem hitte el, hogy tizennyolcéves nagylány lenne igazság szerint. A szanatórium főorvosa régi barátja volt apámnak, ott lakott a családjával együtt és rájuk voltam bízva. Mikor még anyám is ott volt, a főorvosék mindenkivel megismertettek bennünket, akik bejártak a társalgóba. Ez ugyan csak arra volt elég, hogy ezután mindenkinek nyugodtan fogadhattam a köszönését és magam is nyugodtan köszönthettem az idősebbnek látszó hölgyeket. Olyan ember egy sem volt a betegeknek nevezett vendégek között, akinek első pillanatra megjegyeztem volna az arcát. Lassankint mégis megismertem mindenkit.

Voltak bridgezők, ezek másokkal alig álltak szóba. Voltak zenélők, ezek is összetartottak. Akik erősebben sportoltak, azok korán mentek aludni. Klikkek alakultak, jó barátságban voltak, vagy veszekedtek, mikor hogyan hozta unalmuk, vagy jókedvük.

Fiatal leány rajtam kívül csak egy volt. Feketehajú, feketeszemű, feketebőrű, sovány, madárcsontú kis teremtés, Bellának hívták. Szokatlanul kicsi feje volt, furcsa kis ravasz arccal. Nem lehetett éppen csunyának mondani, de szép sem volt. Ha több leány is lett volna ottan, észre sem veszi senki, de így arról volt nevezetes, hogy ő az egyedüli leány. Mikor megismertem, mindjárt azzal kezdte:

- Na, hálaistennek, csakhogy már nem én leszek itt a célpont! Folyton csak velem törődnek, mert nincsen más, akin koptassák a nyelvüket. Most legalább majd megosztjuk ketten!

Valaki elmesélte, hogy azért van ott, mert menyasszony volt, egy hónap mulva lett volna az esküvője, de a vőlegénye hirtelen meghalt tüdőgyulladásban. Ez a szerencsétlenség viselte meg annyira, hogy ide kellett hozni. Nem látszott ugyan, hogy nagyon búsulna, állandóan körül volt véve férfiakkal, akikkel túlhangosan viselkedett. Valószínűleg azért «koptatták rajta a nyelvüket». Szobája az enyém mellett volt, onnan is gyakran hallottam lármás sikongatást és kacarászást. Az étkezéseknél egymás mellé ültettek bennünket, mint összevaló fiatal lányokat.

A többiekre már alig emlékszem. Senki sem tett reám említésre méltó benyomást. De ez a Bella nagyon belevéste magát az emlékezetembe.

Egy este berontott hozzám és lelkendezve mesélte:

- Képzelje! Walter éppen az előbb ment be Nusihoz! Nekem már régen gyanús ez a kettő! Vártam egy kicsit, aztán bekopogtattam, de nem engedtek be és be volt zárva az ajtó! Hallott ilyet?

Walter az egyik doktor volt, Nusi meg az ápolónő a mi folyosónkon. Ott volt a szobája nem messze tőlünk.

Kérdőn néztem Bellára, aki annyira tele volt izgalommal, hogy velem alig törődött. Hadarva folytatta:

- Én már régen sejtem, hogy van köztük valami. Az én szemem remek az ilyesmihez! Engem nem lehet becsapni! És itt van! Látja. Tudtam, hogy igazam van! Megéreztem én ezt, mint macska az esőt!

Hallgattam. Mit mondhattam volna? Olyan hirtelen ért ez a lehetőség, hogy ilyenfajta dologban önálló véleményt nyilváníthatok, hogy furcsa izgalom fogott el. Zavarban is voltam, szégyeltem magam. De Bella nem várt válaszra, tovább dühöngött:

- És ez, ez a disznó fráter, még ez mert engem főzni! Engem! Hát hallott ilyet? Még ma délután is mennyit járt a szája! Persze! Most már tisztában vagyok őkelmével! Kellenék neki én is, erre! De abból ugyan nem eszik! Majd ellátom én a baját! De úgy, hogy megpukkad! Holnap első dolgom lesz, hogy beadom a professzornak és akkor Nusika is repül innen!

Nem értettem a dühét, amely gyűlölettel vegyesen áradt belőle. Reám nem így hatott ez a dolog, mint őrá. Megkérdeztem:

- Dehát mi baja velük? Biztosan dolguk van, hát bement Nusihoz. Mi van abban? Magához is be szokott menni Walter...

Bella rámbámult:

- Maga viccel?

- Dehogy.

- Hát akkor ne haragudjon, de maga egy nagy csacsi, ha így fogja fel. Ha csak «dolguk» lenne, nem csuknák be kulccsal az ajtót. Ha hozzám bejön én sohase zárom be. De ezeknek viszonyuk van. Érti? Viszonyuk! Én csak tudom, ismerem én Waltert nagyon jól.

Nem könnyű most elmondanom azokat az érzéseket, amelyek ekkor feltámadtak bennem. A Bella szavai nyomán világosságszerűen gyúlt ki az agyamban, hogy: hiszen én tudom, mi az, amiről beszél!

Viszonyuk van!

Másról is hallottam már ilyesmit. De soha nem ilyen közelről és nem ilyen otromba hangon. Nem volt közöm hozzá, nem tartozott reám, legfeljebb a titokzatossága érdekelt, de mivel nem volt szabad tudomást vennem róla már csak illendőségből sem, tehát lefojtódtak bennem azok a gondolatok, amelyek most - ilyen körülmények között, szabadon előtörhettek. Megéreztem, hogy ha belemegyek ebbe a tárgyalásba, abból a mocskosságból, amit Bellán éreztem, reám is ragad valami. S ez kellemetlenül érintett. Féltettem magamat, körülbelül úgy, mintha tudnám, hogy piszkos a víz, amelybe belépek. Türelmetlen lettem és rászóltam Bellára:

- Ugyan, mit érdekli ez magát? Azt csinálnak, amit akarnak, nekünk igazán semmi közünk hozzájuk!

- De nekem igenis van, - rikoltotta Bella és levágta magát a diványra, - nem olyan egyszerű az eset! Nekem igenis van közöm, mert ez az aljas Walter nekem is udvarol! És most már elmondom magának azt is, hogy már régen csókolódzó viszonyban vagyok vele! Ma délután is bent volt nálam és majd megvesztünk, annyit csókolództunk...

Csókolództak...

A viszony szónak talán kisebb jelentősége volt előttem, mint ennek. Ennek a lehetősége mégis közelebb volt hozzám...

Nem ültem még le, csak álltam Bella előtt, megzavarodva, szégyenkezve. Zúgott a fejem, nem volt ép mondat benne, csak foszlányok szállingóztak, régen elraktározódott, szinte már elfelejtett foszlányok, amelyek most életre keltek.

Csókolódzni...

Szájakat láttam égni, behúnyt szemekkel, összeboruló fejekkel. Váratlan élénkséggel törtek elő olyan képek az emlékezetemből, ahol szerelmesek csókolództak.

Furcsa, zavart kis nevetés szaladt ki a számon, amelynek az volt a homályos célja, hogy enyhítse a helyzet kínosságát.

Csókolódzni...

Ez a szó újból és újból felvisszhangzott bennem.

Hirtelen az iskolai történelemtanár arca villant elém, akinek erősen duzzadt, nagy, vörös szája volt. Egyszer az egyik lány azt mondta súgva az órája alatt:

- Te, nézd a száját! Hogy tudhat ez csókolni!

Én akkoriban nevetni akartam minden ilyenen. Nevettem:

- Hát abban is van különbség?

A leány megbotránkozva nézett rám:

- Na, te is jó pipa lehetsz, mondhatom!

Éreztem akkor, hogy sértő rámnézve, amit gondol. De zavaromban nem válaszoltam és annyiban maradt az egész ügy. Most elpirultam erre az emlékre. Átvillant a fejemen, hogy írni kellene annak a lánynak, megmagyarázni... De már tovább ugrott a gondolatom. Láttam magamat, milyen ostoba helyzetbe kerültem egy régi jelenetnél. Az is az iskolában történt. Az egyik tanár megházasodott, egy segédtanárnőt vett el és erről tárgyaltunk az órája előtt. Valamelyik leány azt mondta nagy titokzatosan:

- Ó, én már régen tudom az egészet. Ezek már régen szerelmesek egymásba. Már tavaly láttam őket, hogy megcsókolták egymást.

- Hol? - kérdeztem én.

- Hát a szájukon, te szamár!

Akkor is elhallgattam, pedig nem azt kérdeztem, amire ő felelt. Én a helyet kérdeztem, hogy hol látta őket. Amire ő felelt, azt szégyeltem volna megkérdezni és tulajdonképpen jobban is izgatott a szituáció tiltott és titokzatos volta, mint az erotikája.

Bellának fogalma sem volt, mi megy végbe bennem. Ült a diványon és a kis szünet után, - hiszen alig tartott néhány másodpercig, amíg az elmondottak végigszaladtak a fejemen, - sürgetve szólalt meg:

- Na? Hát ehhez mit szól? Így már mégis csak más, mi?

- Igen, persze, - dadogtam bután. Bella elkacagta magát rajtam:

- Azért ne ijedjen úgy meg! Ne féltsen maga engem! Engem aztán igazán nem kell félteni! Inkább Walterkát féltse, meg Nusikát, az istenüket a disznóknak!

- Mit akar csinálni?

- Mit? Kirúgom! Ezek után kirúgom! De előbb felhúzom, úgy, hogy enni fogja a fene!

Az volt a borzasztó, hogy ezt is megértettem. Elcsodálkozva kérdeztem magamban: honnan tudom én, mi az a felhúzni? Nem is gondoltam, hogy ilyen jól tudom ezeket a dolgokat...

Bella vihogva folytatta:

- Tudja, van egy remek módszerem. Ajánlom magának is, tudja, mindig beválik, különösen az ilyen disznóknál, mint ez a Walter. Nézze. Először is így teszem a lábamat, erre minden férfi felfigyel, amilyen dögök. Aztán úgy teszek, mintha nem érdekelne a pasi. Aztán...

Érdesen beleszóltam:

- Ne mondja tovább Bella, nem vagyok rá kiváncsi.

Bella eltátotta a száját, úgy bámult:

- Mi a csuda! Hát maga ilyen gőgös?

- Ugyan, dehogy. Csak engem nem érdekelnek ezek a dolgok, azért kértem, hogy ne mondja tovább, - próbáltam békíteni.

- Hát maga ilyen frigid nő?

Ezt már oly bután kérdezte, hogy elnevettem magam:

- Ne csacsiskodjék Bella. Mondom, annyi az egész, hogy nem érdekel.

- Nahát, - ámuldozott Bella, - ilyet még nem is hallottam. Hát hány éves maga?

- Tizenkilencedikben vagyok.

- És nem érdekli a szerelem? Csak nem akarja ezt beadni nekem?

- Körülbelül úgy van pedig.

- Még kisüti, hogy nem szeret csókolódzni!

- Bella! Hagyja már abba!

- Nahát! Tudja, maga a világ csudája. Tudja, hogy én már tizennégyéves koromban tudtam, hogy mi a férfi? Szegény vőlegényemmel is úgy csókolództunk mindig, hogy majd beleőrültünk. Különösen ő szegény. És tudja, azért vagyok én úgy oda, mert a tüdőgyulladást, ami elvitte szegényt, azt is azért kapta, mert nagyon felhúzva ment ki az utcára, mikor egyszer egész este csókolództunk. Ezt én még senkinek sem mondtam el, maga az első, aki hallja, de higgye el, mindig arra kell gondolnom, hogy én vagyok az oka, mert nem figyelmeztettem, hogy vigyázzon, hogy meg ne hüljön szegénykém. És az bánt, hogy miattam halt meg szegény...

Sírni kezdett. Dühbe hozott, hogy most vigasztalnom illik. Mégis kimondtam:

- Ne sírjon. Maga biztosan nem oka.

- Milyen jó maga hozzám, - nyöszörögte és azonnal abbahagyta a sírást. Rögtön visszakapta előbbi hangját, azon folytatta, de tudja, én nem térek magamhoz. Hát hol élt maga, hogy sohasem jutott fiúkhoz?

Kidobom innen! Ki kellene dobnom, - hajtogattam magamban, de hangosan egészen mást mondtam:

- Nem azon fordult meg a dolog.

- Dehát hogyan bírta ki? Hát fából van maga? Látja, én azért vagyok olyan ideges, mert amikor a vőlegényem meghalt, elkeseredésemben megfogadtam, hogy soha az életben nem nézek más férfira. És később beláttam, hogy nem tudom betartani a fogadalmamat. Igaz, hogy volt valaki, aki elcsábított minden ellenkezésem dacára. Direkt erőszakkal. De én mégis ellenkezésbe kerültem önmagammal. Mit csinálna maga az én helyemben?

Megragadtam az alkalmat és kínos nevetéssel mondtam:

- Bemennék a szobámba és lefeküdnék aludni. És a szomszédomat is békében hagynám.

- Jól van na, megyek, magával nem lehet semmit kezdeni. Csak azt mondja még meg, - állott fel Bella, - nem hiányzik magának? Éjjel se?

- Jó éjszakát, Bella, Isten vele, - kituszkoltam és hamar becsuktam utána az ajtót. Kulccsal, mint Walter és Nusi.

Aztán nem tudtam továbblépni onnan. Az ajtónak dűltem és ott maradtam egy darabig.

Mi volt ez? Miért vagyok ennyire izgatott? Mit csinált velem ez a liba? Ez a közönséges, ostoba cseléd! Kellett ez nekem? Miért nem dobtam ki azonnal? Alávaló bestia!

Összerázkódtam az undortól:

- Pfuj, milyen utálatos mindez...

Egy perc alatt ledobáltam magamról a ruhát és olyan sietve bujtam a paplan alá, mintha menekülnék valami elől. Összehúztam magamat és remegtem. Kisidő mulva felgyujtottam a villanyt. Úgy könyököltem fel, mint az, aki tudja, hogy még el kell intéznie valamit. Sokáig feküdtem úgy mozdulatlanul, csak a remegés rázott meg közben-közben.

Megfájdult a könyököm és a megmozdulás szüksége világosabbá tette gondolkozásomat. Hangosan mondtam magamnak:

- Tisztáznom kell ezt a dolgot. Butaság, hogy ennyire megzavar. Megláttam az éjjeli szekrényen lévő kis kézitükröt. Felvettem és belenéztem. Az arcom dúlt volt és sápadt. Szemem kerekre tágultan csillogott és csodálkozva bámulta a számat.

Csókolódzni...

Olyan nagy hatása volt ennek az egy szónak, hogy Bella, Walter, Nusi, a viszony, - mind eltüntek mellette...

Milyen különös. Idestova tizenkilenc esztendős vagyok és még sohasem csókolt meg senki. Otthon nem volt divat csókolgatni egymást. Anyám szigorúan ügyelt, nehogy idegenek, cselédek megcsókolgassanak bennünket gyerekkorunkban. Szüleimmel és testvéreimmel mindig arcon csókoltuk egymást. Még véletlenül sem ért az ajkamhoz senkinek az ajka...

Fiúkkal csókolódzni...

Ki lehetett volna az a fiú? Soha nem is próbált senki ilyen módon közeledni hozzám. Pedig bátyáimnál sokszor volt vendégül egyik-másik barátjuk.

Talán csunya vagyok?

Nem. A tükörben egészen csinos kis arcot látok, ha így jobban megnézem. És a szájam, az sem csúnya. Most nyitva van az ajkam. Nem is tudtam, hogy így is szoktam tartani...

Piros az ajkam és remeg.

Mit éreznék vajjon, ha szájon csókolna valaki.

Megremegtem és roppant szégyenkezés fogott el. Nem úgy, mint régen, ha «olyasmi» jutott eszembe. Most borzongás futott át rajtam, kellemes, elzsibbasztó borzongás és ez az érzés világosabb, tisztább, koncentráltabb volt, mint a régi, zavaros izgalmak.

Elmult volna a gyerekkor rólam csakugyan? Nő vagyok hát már, nagylány? Aki megérett a csókolódzásra? Eddig még sohasem éreztem ezt ilyen világosan...

Miért útálkoztam hát az előbb annyira a Bella meséi alatt? Csak azért, mert olyan égbekiáltó közönségességgel beszélt? Ha mástól, például Juliskától hallok először ilyesmit, biztosan másképpen hat reám.

Juliska vajjon csókolódzott-e már? Lehetetlen! Biztosan elmondta volna. Ámbár nem volt nekünk hangunk ezekre a témákra. Vagy pedig egyszerre kellett volna hasonlót átélnünk, hogy ki ne nevesse egyik a másikát, ha «szerelmes». Most látom, hogy sportot csináltunk a nevetésből. Tulajdonképpen nagy gyerekek voltunk eddig, semmi egyebek. És túlságosan tisztán éltünk.

Dehát miért lenne mindez nem tiszta dolog? Kinek természetesebb az élete, a Belláé vagy az enyém? Bella már «tizennégy éves korában tudta, mi az a férfi». Hiszen én is tudtam. Tulajdonképpen mindig tudtam, mert nem emlékszem, hogy mióta. Hol bujkált bennem ez a tudás, ha most egyszerre ilyen természetesen, ilyen magától értetődően más féle megvilágításban jöhet felszínre? Éppen ez a komisz kis bestia, ez a Bella kellett hozzá, hogy felébredjek?

- Úgy látszik, hiábavaló volt az igyekezet, hogy ártatlan leányka akartam lenni. Miért is akartam tulajdonképpen? Mert úgy éreztem, hogy az a helyes, úgy illik hozzám. Mert útáltam a gyereklányi mivoltomat megzavaró buja képzelgéseket. Mert úgy hallattam, hogy bűn, ha egy kislány olyasmikre gondol...

«Hát hol élt maga, hogy sohasem jutott fiúkhoz?»...

Hát én is élhettem volna úgy, mint Bella?...

Borzasztó!

Borzasztó lenne, ha én már...

Pedig ha régebben élek, már gyerekem is lehetne, hiszen azelőtt tizenhat éves korukban mentek férjhez a lányok. Akár két gyerekem is lehetne már...

Elmosolyodtam, és újra benéztem a tükörbe. De ettől a mosolytól megijedtem. Nem láttam még ilyennek az arcomat soha: idegen, érett női arc, egészen más, mint amilyennek ismertem. Más a szeme, más a szája.

Hogyan lehetséges, hogy eddig nem vettem észre a változást, amely bizonyosan nem ebben az órában következett be?

Bámultam a tükörbe és nem tudtam letenni. Nevetséges, amit csinálok, - villant át az agyamon és mintegy parancsszóra elnevettem magam. De ez a nevető arc is idegen volt.

Így fogok a férfiakra nevetni, - gondoltam hirtelen, - akikkel csókolódzni fogok...

Mert most már biztosan fogok.

Fantasztikus ez az egész. Más lány is így van vajjon? Másnak is ilyen nagy eset? Ezért beszélnek annyit a híres első csókról?

Vajjon ki lesz az a férfi? Most már mindenkiben azt fogom lesni, mit akar tőlem? Abban is, aki rám sem néz. És ez megalázó. Ő, roppant megalázó lenne, ha beleszeretnék valakibe, aki nem akar engem...

Nem, nem szép ez így! Jobb volt, amíg elhihettem, hogy gyerek vagyok egészen...

Bellának mindez semmi. Nekem meg mekkora nagy eset!

Dehát miért csinálok magamnak ekkora dolgot belőle? Tulajdonképpen semmi sem történt velem! A világon semmi. Legalább rájöttem, hogy itt az ideje más szemmel nézni a világot, mint eddig néztem. Hát rendben van. Szervusz tükör, most már aludni akarok...

Még láttam a tükörben hogy megfényesedik a szemem, de a könny csak akkor csordult ki belőle, amikor már eloltottam a villanyt.

Sokáig sírtam.