Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Divatos író a szalónokban a literary gentlemanek és ladyk körében. Divatos, mint mindenki, aki alkalmas arra, hogy elmés kiszólásokat, fanyar és mulattató megjegyzéseket idézzenek belőle. Divatos, mint aki korszerű és a társadalom típusait kifigurázza. Hangja szeretetreméltóan csúfondáros. Semmi sem szent előtte. Csak azért nem nihilista, mert a nihilizmushoz mégis valamilyen határozott állásfoglalásra van szükség. Miért legyen nihilista? A rombolás ugyanolyan, vagy talán még erősebb meggyőződés eredménye, mint akár a konzervatív idealizmus, vagy más valamilyen világmegváltó eszmeiség. Az ilyesmi Huxley szkepszisének fokán naivitásnak tetszik. Elég, ha az alakokat eltorzítja, a gondolatokat kiforgatja és az eszméket kineveti. Huxley szofista. Rendkívüli módon művelt. Ragyogóan írja az angolt és pszichológiájának biztos stílusa van.
Ami France rokonságát illeti, szintén csaknem találó. Csakhogy Huxley par excellenece angol. A «causerie» nála «opinion». Fecseg, de jogot formál arra, hogy amit mond, véleménynek tartsák. Ő maga nem is tud arról, hogy France hatott rá. Egy tanulmánykötetében
*
Több kötet short story és kisebb regény között
Meséről természetesen szó sincs. A modern muzsika, illetve a modern regény nagyon szegény melódiában, illetve mesében. A munka folytonosságának fenntartására, a figyelem lekötésére nem a melódiát, hanem a gondolatmenetet használja fel. A mű elméleti strukturán épül, - a művész filozófussá válik. A művészet és bölcselet egybefolyik. Az irodalom világnézeti irodalom.
Huxley strukturája negatív. Ellenpontozza az életet. Levegője elvont, emberalakjai csak egymással vannak viszonyban, az élettel nincsenek. Környezetrajza zárt és hiányzik belőle a valóság sokszínű, meleg bonyolultságainak atmoszférája. Sohasem kelti a természetesség benyomását. Vannak, akik azt mondják, hogy fáradt. A valóság inkább az, hogy véleményei és rajzai tisztán kritikusak és ironikusak. Humor, különösen a dickensi értelemben, alig van benne. Távol áll, olyan távol, hogy kezében minden absztrakcióvá válik. Annyira felülemelkedett, hogy amit gondol, már idegen.
A hűvös és teoretikus magasságokból rajzolt művészet az elbeszélésben és novellában enyhül, két regényében azonban nagyon is érezhető. Ha nem volna olyan elmés és nem kötne le egyéniségének szeretetreméltóságával, mesétlen, melódiátlan rajzait, kritikáit, theoriáit hamar otthagynánk. És még így sem tartozik a könnyű olvasmányok közé.
*
«Az irodalom - ez Huxley alapvéleménye -, akkor valódi, ha kémiailag hamisítatlan, mint a desztillált víz. Ha az igazság semmi más, mint igazság, természetellenes, absztrakció, amihez a való világból semmi sem hasonlít. A természetben rengeteg idegennemű dolog vegyül a lényeges igazsággal. Ez az oka annak, hogy a művészet annyira megfogja az embert - az, hogy hamisítatlan és távol áll a valóságos élet lényegtelenségeitől. A valóságos orgia sohasem olyan izgató, mint a pornográfia. Pierre Louys regényeiben minden leány fiatal s mindegyiknek termete tökéletes; itt az emberek nem böfögnek, lélekzetük nem rosszszagú, nem fáradtak, nem unatkoznak, nem jut eszükbe hirtelen egy kifizetetlen számla, vagy válasz nélkül hagyott üzleti levél, amely az extázis varázsát megtöri. A művészet az érzéki benyomásokat, gondolatokat, érzéseket tisztán szállítja - vegyileg tisztán, nem morálisan.»
Ez eddig rendben van. Becsületes művészi felfogás. Az esztétikai vélemény egy faja s az ilyen vélemény nem is ritka. De az író tovább megy. Kérdi, hogy melyik a legmagasabbfokú művészet? Válasz: a mitosz. A mitológia alakjai a legmagasabb absztrakciók: Zeus, Medea, Dionysos, Falstaff, Pickwick. Semmi sem valószerű bennük. Vegyileg teljesen tiszták.
A modern kor embere sajátságosan áll ezekkel a mitológiai alakokkal: - másolja őket. Kiszemel egy-egy mitoszt, amelybe kinevezi önmagát hősnek. A mitosz illúziójának atmoszférájában él, hősi szerepekben tündöklik, örökérvényű igazságokat exclamál. Romantikus, «Vegyileg tiszta» életet akar élni. Elliteralizálja magát. Furcsa és hamis viszonyba kerül a valósággal.
A művészetet ez a veszély nem fenyegeti, hiszen a művészetnek az a hivatása, hogy tisztán adjon mindent. De amikor az ember elirodalmiasodik, önmagát egy önmaga által elképzelt mű hősének képzeli, akkor visszás módon szemben áll a világgal, sőt önmagával is. Mert az embernek, természetesen, nem az a feladata, hogy absztrahálja magát, hanem az, hogy éljen.
Elmondhatatlanul komikus, amikor ez a sok mitológiai szerepét játszó hős a valóságban állva és élve, mint megannyi miniatür elpolgáriasult mániákus Don Quijote elméleti bonyodalmakba keverődik, s ábrándozva, képzelődve, rögeszméken nyargalva abszurd és nevetséges helyzetekbe kerül; persze nem értve a helyzet jelentőségét, ami a szituációt még furcsábbá és mulatságosabbá teszi. Ebben a környezetben minden irodalom. Minden hamis. Álházzásagok, álrajongások, álszerelmek. Snobok, dilettánsok, sarlatánok, akik nagyképűen és fontoskodva játszanak olyan szerepeket, amiket rajtuk kivül senki sem vesz komolyan. Ebben a sivár, hazug és burleszk, farsangban sehol sincs egyetlen meleg érzés, őszinte hang, valóságos vonzalom. a természet le van győzve. Omnia vincit litteratura. «A nyelv ügyessége megcsalja az agyvelőt.» - A legeklatánsabb példa erre a világra Shakespeare, akiben nincs is más, csak «szó, szó, szó.» - «Gondolatai elképzelhetetlenül zavarosak és egyedüli szándéka a szórakoztatás.» Shakespeareről szóló véleménye igen erős: üres fecsegő ez a felkapott színpadi szélhámos, aki nagynehezen csak három mitológiai alakot tudott teremteni, azt sem valami sikerült módon: Falstaffot, Macbethet és Poloniust.
*
A
Az ingyenélő a műgyüjtőt rendkívül respektálja. Sajnálkozik afölött, ő már túl idős ahhoz, hogy ilyesminek felcsaphasson. A regény folyamán még egyszer kinálkozik alkalom arra, hogy megcsinálhassa szerencséjét. Elcsábít egy jómódú, de gyengeelméjü leányt. Nyiltan bevallja, hogy öregkorára akarja magát biztosítani. A leány azonban meghal és az ingyenélő visszatér Mrs. Aldwinkle-hez.
*
Huxley művészetének vannak az íróniától független szépségei is. Különösen ott, ahol elkeseredik a körötte folyó végeláthatatlan hazugságokon, őszintétlenségen, hamisításokon. Szeretné mindezt nem látni és szeretne hallgatni. «A bölcsesség és vidámság úgy nyugszik a hallgatásban, mint a nagy szobor a kidolgozatlan nyers márványtömbben.» - «A boldog embernek nincs irodalma.» Megvan benne a vágy az egyszerübb, kevésbé bonyolult, derűsebb és emberibb életre. Ehhez azonban már túlromlott. És pedig nem morálisan romlott, hanem intellektuálisan az. Ez a nagyobbik baj. A morális elzüllés jóvátehető, mert megbánható. Erkölcsben meg lehet javulni. Értelemben nem. Az intellektuális romlottság visszavonhatatlan. - És ahogy minden angol írónikus, szatirikus és humorista el tud lágyulni, Huxley is tud írni fájdalmas részeket és ezek a fájdalmas részek mélyek. Ha nem is hasonlítható Cervantes mélységeihez, akivel szeretik párhuzamba állítani, nagyon is elég ahhoz, hogy sokat várjanak tőle (1894-ben született!) és az angol regényirodalom egyik reménységének tartsák.