Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám

MISSIK ENDRE: ZÖLD VÉR

Ez nem mese, színes átok,
én bizony csak fákat látok,
fákat látok csak s gyepen
szuszogó harcokat, álmot
driádok-hamadriádok
nem zavarnak erre, nem -
ha a lombok édes-állott
csöndjén néha fölkiáltok
már echómat sem lelem,
csermely csörög csendesen.

vén fanyövő, én vagyok csak
mese, átok, oldott holnap
bősz varázslatok alól,
itt csak halk füvek ragyognak,
itt csak csermelyek gagyognak,
cinkék csipke hangja szól -
mohával bélelt faodvak
csöndje száll, szivemre rothad
s valahol lent, valahol
mélyen a gyökér dalol.

Mélyen a gyökér dalolgat
nyers ajakkal, lábam olvad
és gyökér lesz, ami vitt:
ez a mese, oldott holnap,
tört varázs, - az izgatott mag
megfogant s ágba szökik,
megfogant s égbe szökik!
Lábaim a földbe szopnak,
zöld lombbal tartom a holdat,
vad békében állok itt
s elérek az álmokig.

*

Részegen dülöngök a földön és minden olyan, mintha álmodok,
Az árnyak, a fények - mindenig elérek, mindent kezembe fogok,
felhők röggé mentve hullnak tenyerembe s bennük is vérem buzog.

Névtelen virágok tömjénje szivárog, imádkoznak halk zugok,
lombok zöld talárja bóbiskolva várja a szüz vendég harmatot
és hull az ég nedve, jön reggel, jön este, éj követi a napot.

Most ez következik, most az következik, mindent előre tudok,
intő karom nézik a lombok, ha késik, a holdnak is jól sugok,
ismerem a sötét csillagok szerepét s rám vigyáznak hajnalok.

Sötét csillagokban, földben, füben, lombban, mindenütt jelen vagyok
engem fut a patak, fák velem állanak, az ízek és illatok
engedelmes járma hurcol fübe-fába, mindenben vérem buzog.

Részegen dülöngök a földön és minden olyan, mintha álmodok.
Olyan nagyon vagyok, minden csöpp harmatot meginnék, úgy szomjazok,
ha lánynak csak nyomát érzem a fákon át, rögtön rosszra gondolok.

Ó élet, ó élet, milyen jó, hogy élek, milyen könnyü e dolog:
színi a levegőt, élni, a sír előtt, élni, mily édes robot,
ízek és illatok jármában ballagok s napok kereke forog.

Éjről-éjre hágok, az egész világot átölelem, mint halott
rothadó tetemje, úgy áradok szerte a földben, mohó karok,
egy ölelés lettem s ámuló ölemben csipognak a csillagok.

*

Esőkön át, napfényen át
bátran repülnek karjaim,
semmibe se ütközhetem
semmi más nincs a tág magányban.

Emberek közt oda folytam
ahol hely volt, mint a patak
gyáva vize, nem lehettem
se kő, se fa, se hús, magam se.

Csak az üresség volt enyém,
csak úgy körülnyalogattam
a világot - itt én vagyok
egyedül én, a levegőben.

Nappal nappal, éjjel éjjel,
földnek gyökér, égnek lombok,
világ fája, világ fája
örök idő leheletében.

*

Túrjátok csak hajam szelek,
csönd is tekeredj nyakamra,
ha vagyok, hát nektek vagyok
szelek öröme, csönd öröme.

Föld is fogjad, amit tudok,
gyökereim. Ég is fogjad
mit álmodok, a lombjaim,
nesztek, nesztek. Ily gazdag vagyok.

Mindeneknek van valamim
mindennek vagyok valami,
földnek gyökér, égnek lombok,
szelek öröme, csönd öröme.

Embereknek idegenség.

*

Egy ember nyoma a sárban.
A földben egy ember nyoma.
Rég lehetett. Feledékeny
lombok napirendje suttog
rajt az álmok mostoha
bájával - de őt didergi
ámuló emlékein
a sár fagyott mosolya.
Egy ember nyoma a sárban.
Úgy remegek. Szórakozott
álom-lombjaim ijedten
elrebbennek, gyökér lazul,
mi vagyunk csak itt, mi ketten!
ingó ágaim vadul
kalimpálnak s recsegő
bánatom tarthatatlanul
az öt csámpás ujjra hull.

*

Ó hagyjatok meg engem álmaimnak.
Szüreti kedvvel ne gyertek felém.
Nappalok kapzsi, gyümölcskutató
kezének meddő kóró vagyok én.

Nem emberi tájakra hull e termés!
Halott arany, már bimbóban rohadt,
szó-garasokra föl nem váltható
néma vadvíz, zablátlan gondolat.

Tétova, mint az éjszakai ég,
nem lát keritést, kéményt, búzaföldet,
miteszünk holnapot. Szabad. Erős. Száll,
nem a gondok bús ekéire görnyed.

Alattomos, maró tövis a húsnak,
a szélnek! öröm, a csöndnek! öröm.
Ne gyertek felém kiváncsi szavakkal,
engemet más, idegen álmok húznak.

Nem tudok én teremni, jónak lenni,
más életet trágyázni életemmel.
Minden rokonom, ami vad, mihaszna
Minden idegen tőlem, ami ember.

*

Ujjaim a homály felé
csíráznak, az éj zavaros
fénye után, holdraforgó
arcomon sáppad a szomjuság.

Nappal elveszek a fűben,
az éjszaka hüvös ujja
bírja csak már hervadt állam
s szűzi csókjaival megitat.

Már alig-alig mozdulok,
csak babonás arcom forog
még utánna s szemeimben
a penész zöld parazsa izzik.

Ó édes gyöngeség! Érzem,
mint rothadok egyre szétebb
s mérges karmaimmal végre
elomlok halálos ölében.

Sár kikelti dudva magját,
szél csiklandja felhők arcát.
hang leszek dudvák dalában,
csönd a fellegek mosolyában.

(Rácalmás)