Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · GELLÉRI ANDOR ENDRE: VÁNDORLÁS

GELLÉRI ANDOR ENDRE: VÁNDORLÁS
2. ÜRES NAPOKON ÁT

Hat óra felé kibujtam a téglaszárítóból. Körülnyaltam szikkadt számat, ujjaimmal kifésültem hosszú hajamból a téglaport... s elindultam ingyenes éjjeli szállásomról a Bécsi-útra nyíló gyárkapu felé. A mázsálóházikónál egy vízvezeték csöve kunkorodott ki: derékig meztelenül alágörnyedtem s nevetnem kellett, mikor a didergő víz lecsurgott a nadrágomba.

Kívül voltam a gyáron, s fölfrissülve leültem az úton végighúzódó árok partjára. Olajosnak nézett ki a fenekén lassan tovaömlő szennyes víz.

A Nap egyre gömbölyűbben állt fölébe a kivájt agyag-bányának s a dróton lógó csilléket teleöntötte fénnyel. Gondoltam, később lemehetek a Dunához, de egyelőre jó az árokpart, mert hátha lesz fölvétel bányamunkára. Addig is unaloműzőnek van egy öreg szerencsefillérem. Előkotortam, megforgattam, megnéztem az éleit, gurítgattam mutatóujjam csúcsáról tenyerem völgyébe... oldalt tőlem egy cipősarokkal megtaposott Az Est hevert; idehúztam lomhán s félszemmel olvasni kezdtem: A román... király... visszament... aztán barátin birtokba vettem néhány züllött, kormosfejű gyufaszálat, s máris rásandítottam a kutyatej sárga virágaira.

Kis féreghalak úsztak alattam; csöpp ormányukkal fínom redőket verve; s mintha ez lenne ébredése a fűnek: lepkék lebbentek.

Játszva hajtogatni kezdtem kivénült ujjakkal a megtiport ujságlapból a papírhajót. Sokszor megakadtam, mint az öreg hajóácsok: hogy is kell? aztán ide-oda dűtögetve az ólombetűs oldalakat, kész fregattomat letettem a fűszálak közé.

- Fillérkém, kincsecském - mondtam a pénznek -, kapsz két gyufaszállábat, egy gyufaszálfejet kormos hajjal, a kabátomból kitépek egy kis cérnát s azzal odakötlek a kutyatejvitorlához, mint egy Odysseust!

- Fillérkém - búcsúztam tőle -, menj... hess!

Ott állt a fillér úr a vizen; a sárga vitorlába belefujt a szél, s a fregatt lassan cammogott... ó, legjobb lenne utánavetnem magam a kusza hajónak s elmerülnöm utolsó kincsemmel a pocsolya fenekén.

Hirtelen rámrivallt a gyár első dudálása. Fejem fölött megmozdultak a csillék: az üresek napfénnyel a bányába indultak; a teltek meg agyaggal jöttek a téglaprésekhez. Tompa dörrenés szállt: dinamittal robbantottak s óriási darabokba törve alázúgott egy-egy magas agyagfal.

Átugrottam az árkon s lefutottam az irodáig. Tudtam, mi lesz kiírva, mégis egész közel mentem az üvegablakhoz és úgy bámultam: «MA MUNKÁSFÖLVÉTEL NINCS».

Két karom azonnal zsebredugtam: minek fáradjanak a lóbálásba. És szívesen bedugtam volna elgyöngült lábaimat egy óriás zsebébe, csüggedt életemmel együtt. Ó, szívesen fölnyaltam volna nyelvemmel egy konyhát, a nyelvemmel, csak már munkát kapjak.

Gondoltam, erőszakkal bemegyek egy műhelybe, odaállok a satuhoz, veszem a reszelőt s elkezdek dolgozni. Ha valaki rámszól bámulva, ha el akar küldeni, oda se neki, csak reszelek, reszelek, késő éjjelig. Majd csak adnak érte valamit.

Mentem, sovány árnyékomat nézve: úgy tűnt néha, hogy jobbra és balra rengeteg ilyen árnyék van velem, s azok közül néha a szél fölfujt egyet-egyet a sötétes felhőkbe: - Azok meghaltak - gondoltam könnyedén.

A Friss Ujság hirdetései felé vettem az útam. A híd mögöttem volt már, s a fénylő királyi vár is. Milyen jó lenne, gondoltam, egy lámpának lenni a királyi várban! egy trónszéknek! vagy... hisz ez lehetetlen... egy szakácsnak!

S eszembe jutva a reggeli étkezés, önkénytelen tépdesni kezdtem a kávéházi terraszok zöld leveleit. Volt amelyik nyálasan morzsolódott össze, volt amelyik száraz s kissé keserű volt; néha-néha édesebb fűszál is akadt. Nem sokat törődtem velük: téptem s kiköptem, átbámulva a homályos tükrökbe. Túlságosan nyulánk voltam bennük, öklömnyi fejű és rágcsáló.

S bekukkantva a dologban álló kereskedősegédekre, összefacsarodott a szívem. Csak a sok zagyva gondolat jön munka helyett, s ez már így megy az ötödik hónapja! Milyen szívesen nyögnék bármilyen nehéz súly alatt... ebben a tétlenségben még megőrülök! Talán nekidülők egy fának, s ha kérdik, miért áll itt hónapokon át: odasúgom: - Várom, míg gyökeret eresztek!

Milyen utálatos így ötletet-ötletre zavarni. De mit tegyek: ha becsukom ezt a lelki cirkuszt, ha leoltom benne a különös sárga lámpákat: előttem a Duna, vagy egy fa száraz ága a Hűvösvölgyben.

...Már tikkadtan dűlök a falnak, s vizsgálom a Friss Ujság hirdetéseit. Néha-néha belémböknek: kicsit visszalökök s megtartom kényelmes poziciómat. Végül is lemondóan, legyintve a kezemmel elfordulok a hirdetéstől és keservesen köpök egyet. Aztán még kettőt.

S befejezve ezt, megállok, magam elé bámulva, hogy most már mit csináljak?

Összerezzenve lepislantok, mert nálamnál tökmagabb alakocska, feketére sült képpel rángatja az ingem: - Köpjön csak - mondja komolyan.

Isten neki.

- Miért köp zöldet? - kérdi s összehunyorítja macskaszemeit.

- Zöldet? Jaj - s a fejemre ütök - mert füvet rágtam a terraszokról.

- Nézzen csak ide, kolléga - mondja a tökmag -, hókusz-pókusz - s varázslón gomolyog a kezével és köp.

- Hát maga miért köp sárgát? - kérdem fölvihogva.

Fölhúzza a vállát: - Hókusz-pókusz, mert én meg fát rágok.

- Aj, haj - sóhajtom -, magának sincs állása?

- Régen. És maga mióta luftol?

- Régen.

- Csak már a kormány bukna meg - mondom.

- Csak legalább hosszabb stimpfliket találnék az utcán - dörmögi.

- De azért nem utolsó dolog betörni egy bankba, mi? - kérdem.

- Hiába, elkapják rögtön az embert.

- Persze, több a detektív, mint a légy.

- Hopp - mondom tegezőn -, a füleden is ül egy.

- Hopp - mondja -, a te orrodon is ül egy.

- Szervusz!... Szervusz!...

Kettesben ballagunk tovább. Ő néha lehajol, fölkapni egy-egy cigarettacsutkát; én meg szeretnék egy jó vilamosjegyet találni, bedőlni egy kocsiba s kicsit kiutazni látogatóba a sörgyárakhoz Kőbányára.

- Nincs valami pénzed? - kérdi hirtelen.

- Volt egy fillérem.

- Hol van? - kiáltja izgatottan.

- Csináltam neki egy hajót, s ő lett a kapitánya. Adtam neki két gyufalábat, egy gyufafejet, meg kutyatejvitorlát.

- De hol van? - kérdi makacsul -, azt mondd meg... mert nékem is van egy fillérem... s kettőért már egy egész Drámát kapok!

- A Bécsi-úton - mondom mesélőn -, messze... egy árokban úszik, ha már le nem merült.

- A Bécsi-úton? - faggat - a téglagyári ároknál?

- Igen... igen - s lebiggyesztem az ajkam - de miért izgulsz?

- Te ló - kiáltja mérgesen -, mert kimegyek érte... ha megtalálom, egy egész Drámát szíhatok...

S egyedül kószálok már. A kis Misi (mert így hívták) elindult Óbudára a fillérért: «hátha találok útközben is egyet» - mondogatta és elment... Nem nagyon bánom. Amit a köpésről mondott: az jó vicc, de máskülönben egy kis paraszt aki leenné a fejemről a szőrt.

S dél van. Újra kezdem a kávéházi terraszok fosztogatását. De most már megfigyelem a nyál-lövedékemet. Zöld, zöld... s az Isten felé elbámulva, sóhajtva kérdem: - Uram, mikor köpök én már sonkásat, halasat, krémeset?

Egy poros padra ereszkedek. Itt pihenek át egy harangszóközt, aztán gyufaszálakkal ráírom a padra: Itt járt: G. A. E. 1930 júl. 4.

Mi lenne, ha ilyen padra írnám a búcsúlevelem?... elfujná a szél? vagy ráülne valaki?