Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · GELLÉRI ANDOR ENDRE: VÁNDORLÁS

GELLÉRI ANDOR ENDRE: VÁNDORLÁS
1. CSÖND

Abban az álomszerű időben sokat tünődtem égő szemeimen. Egy új világ napjaként vagy holdjaként idéztem őket titkokat feszítő verseimben. Tekintetemmel mezőket emeltem fénybe, pilláimmal éjszakákat zártam le.

Csak megkésve kapott fátyolt e tűz: midőn már csendesebb bátorsággal jártam-keltem világváltó sejtelmeimben s a feneket kutattam minden alatt, a mélyet! és gondolatom néha úgy lehullt való életemből, hogy míg alant járt, fölötte én támolygó ájulttá váltam.

Ez volt azon időm, mikor a szavak életet fedeztek, s mögéjük fért az ember, a víz, a hegy képe s az Isten varázsa. Néha két szó megállott bennem, mint a meredek part, ami között elömlik egy tovasuttogó víz, s én makacs gondolatnapokon át kovácsoltam e két szó fölé szivárványként csillanó s tűnő hídjaimat. Munkámban legfőbb testvérem a csönd volt: azon terültem el pihenni, mint vizirózsa a tón. S nyugodtam a nagy azúr íve alatt: a tompa csend nyomása alatt, mely lassan zizzenni s káprázni kezdett.

Tudom: akkoriban nem hittem a túlvilágban; itt e földön akartam magamnak álmot, mennyei létet és éhezve, lustának csúfolva csak tűrtem érte és tünödtem rajta.

Ifjú évek múltak, kezdtem már nem hinni titkomban, mert ha lenne: elérném. Köröttem pedig a dolgozók is annyira éheztek, hogy az álmodóknak semmise jutott. Így fuvallt át egy apróhirdetés kürtje elborult lelkemen:

Tüzes és égő tekintetű urak fölvétetnek

s bár eddig visszatoltam minden munkaalkalmat, gondoltam, a szemeimmel munkát vállalok. Csüggedten, mint az elítélt, mentem a hirdetett címre a fújó reggeli szélben.

Egy fáradt lépcsőház fogadott, falépcsők ívén emelve az irodáig, mely szűk volt mint a papirdoboz és fehér. Némán léptem be: az íróasztalon elnyúlva dőlt végig egy vakító szemű, őszhajú úr: a Főnök. Félkörben más, ugyancsak lángoló szemű, csüggedt urakat vettem észre, letaposott cipősarkakon állva, egyik oldalon jobban lelógó vállakkal s e mozdulat fenekén tömött bőrtáskákkal. Mintha utazni indultak volna, s a szomorú búcsú végett hallgatnának. Csak egyikük lötyögtette bő gallérját, mutatva a másiknak, hogy mennyit fogyott e forró nyáron. S mikor kiváncsi szemük tüze körüllobogott: mintha holt harangok kezdtek volna mellemben borzongani. Fáradtak voltak, mint az alvók, csak a szemük sugárzott éberen. Próbáltam egy halaványabb nézésűre akadni, de tűzkútról vulkánba jutottam, üstökösre a tág szemhéjak között. Ez volt hát a «Szem hercegnője» nevű bűvös hatású szemcseppek árusító bürója. Ez csalt ki magányomból meglepő hirdetésével. Nem kért többet az uraktól, mint égő, lázas tekintetet!

Így hát fölvették szemeimet, bejárni a nagy várost: alkalmazták mint két élő plakátot; fölvették vele: rajtuk fénylő álmaimat, heti 20 pengős fixre és 15%-os jutalékra.

Röpke kioktató két óra multán ott álltam egy utcaflaszter torkánál ügynöki táskával a kezemben jogom volt bárhova benyitni és nézni ragyogón. Csak egy pillantást akartam bemutatni a hervadt mádámoknak...

Mire dél lett, már tudtam, hogy csupán néhány meghajló kisztihand mesterségem, néhány előre... s... hátra arc... Vagy lelketlenül élénk fölkiáltások: - De nagyságos asszony, csupán két pengő egy gyémántos tekintet! Ha három pengőt reszkiroz nagysád, csillagok, szférák gyulladnak ki hamvas arcában! Óh!

Az első ügynöki estén könnyektől aludt ki szemeim tüze...

Aztán... hát ottmaradtam a tüzes szeműeknél, kolléga lettem s csak árulgattam velük társam a lángot (s bevallom) többet kerestem vele mint álmaimmal. De ha hitetlen utamon elkerültem egy-egy folyómenti parkba, félvakon dőltem a padtámlának; pillám máris hullt, mint függöny az előadás végén s ilyenkor mormoltam félszenderben: - Te is eladtad a Napod, a Holdad...

Minden recsegő handlé-szavam visszajött és verekednem kellett velük; a szüntelen kisztihand! a vigyori arc... istenem... s úgy égett ügynöki lábam, míg ujjaim bujkálva forgolódtak lyukadt harisnyámban. Olykor régi verseket akartam fölmondani, de elszégyeltem magam. S nem engedtek egészen elbódulni a többi, nesztelen járkáló tüzes szemek lógó vállaik rémképével, csoszogó lábuk csámpás zajával. Mindig fölálltam és újra neki, újra...

De ma, gondoltam, csak járjatok, járjatok ti szomorúak, én leülök ebbe a legcsendesebb parkba. Elülök itt végre a zajos, forró hónapok után egy régi estére. Üzlet úgy sincs; az ég már szürkül, a levél besötétül. S olyan magányosan kerek ez a park, mintha bűvös kör lenne, amin belül a lombok se beszélnek. A néhány padon nem pihen más a tompa színeken kívül.

Enyém ez a park (s elnyújtózom) engem csitít a nyugalma; levegő kapui lecsukódtak mögöttem, s nem bocsájtanak be senkit. Ujjá születek itt; izzadt homlokom megtisztul a levegő sötét zuhatagaiban. A legnagyobb zaj egy-egy sóhaj táguló mellemből. S talán kiemel fáradt testemből az esti szél, visz és ellenget a lombok között. Belep a csönd, ez a félálom, amiben fehér angyali kar lépdel el előttem; most kellene varázslónak lenni: a sötét fákat halál nézegeti; most kellene a szomjassal megitatni egy folyót; a lábnélkülinek hegyet adni talpnak; mesélni.... a halottat felkelteni egy topáz színével. Látni a szívet, amibe csillagok futnak az ür erein át, tüzüket csorgatva dobogtató vérnek. Roppant szívnek sejteni az Istent: ver és lüktet; vért kap és vért oszt talpától a hajáig: földektől a felhőkig. Egyszer majd lankadtabban fog verni ez a szív is: a csillagok öregen ömlenek feléje: egyszer riadtan utolsót fog ütni. De még olyan nesztelen a világ, mint az óriás harang, amiben rejtve csüng a Nap, hogy a hajnal bronzához ütődve imára s munkára hívja az embert!

Két karom boldogan szétnyujtva a padtámlán, fejem álmodva a mellemre csüngött. Gyöngéden hajnalodott már, s nyugtalan lélekzetemben megéreztem a friss harmatot. Ittam a kert sugárral keveredő illatát, hallattam amint az éjjeli szag elzizzent a fűről az új széllel. Halványan figyeltem, ahogy az égi sejtelmek színt és fényt váltottak fölöttem. Szembe csüngtem a felhőket színező Nappal, mint egy Krisztus; alattam már tárulni kezdtek a virágbarlangok s egyenesedett a fűszál. Olyan némán csillogott és nőtt a Nap, s mellette olyan hangtalanul süllyedtek alá az óriás csillagok! Úgy jött és ment életünk csodája lábhegyen, hogy az égbe nézve fájón láttam: a nagy csodák a földtől messze járnak, némán, és isten világuk elé vonják titoknak: a csöndet. Úgy tünt a kelő Nap s a merülő csillagok még nagyobb csöndre intettek. s még távolabbi életre hívtak a földtől.

S lábhegyen akarom elhagyni ezt a parkot; vigyázva, mert az utak még üveggel bevontak és síkos kristályukon bús részegek tántorognak. De most megrecsen az első kerék, kenetlen tengelyén körbe fordul, mint a föld éjből a nappalba és csöndből a zajba. És mindenfelé nyiladoznak az ablakok, amin át a rossz álmok levegőjével, a szerelmek szagával kiszáll az ember rekedtes köhögése, az első riasztó szavak a bódult alvás után. A vad lópaták már mindenfelé csörömpölve törik az utak ezüstjét... s ó, micsoda zajjal ébredt az ember: az égen Nap született s nem hallotta senki...

Fölemelem a táskám s mint az engem ébresztő csengők, összecsörögnek benne a szemcserepes üvegek. S mintha kivilágítana hirtelen belőle a sok kurtizán szem, amely tőlük kap ma új fényt... Megyek feléjük, s köröttem a ködös légben a villamos is megy, egyetlen vörös szemével előre, s a rudak mellől lomhán nagy lószemek kísérnek...