Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám

DÉRY TIBOR: HAJNAL

Felemeli botját a vándor és vastag lábakkal
kifut az éjből. Sipkáját magas ivben
felhajitja a sötéten derengő mezőre.
A csucsokon
már sárgán forog a hajnali fény

s éled és sustorog a felmerülő fü
s a föld örvendve melegszik. Oszlanak a felhők.
S ahol a sapka lassan forogva lehullt
egy felriadt bokrocska
zsémbesen leguggol, izgatottan

zörög egy levél, ijedten ásit a fürj és felszáll
s duzzogva pusmog a szélben billenő lomb.
Világosodik már! S a szeliden zajongó táj mögött
felszáll a madárarcu
nap és hosszu szárnyai közé

fogja a csipogó világot. No ballagj, kis vándor!
Csendesek még az utak. Borzong a meleg sziv.
A könnyü köd varázstavában uszik a vidék
lágyan himbálva
a zsibongó szürke habok között,

melyeket tünődve figyel a képzelet.
Nohát előre! Suhannak az árnyak:
Vastag lábakkal csoszog el köztük a vándor
sipkátlan feje fölött
a madarak forgó koszoruival

és kiált és ugrik a ködbe és bucsuzik
a régi világtól. Isten veled kis családom!
Isten veled, szerelmem! Isten veled esendő táj!
Dudol s kenyeret rágcsál
s elszáll a csirrenő fürj után.