Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Farkas Zoltán: AZ ERNSTMÚZEUM KIÁLLÍTÁSA

Cserepes István egy év előtt tünt fel festőink között fínom pasztelljeivel, melyek legtöbbnyire szürkés tónusba ágyazott fehér és fekete színellentéteket adtak lágyan rajzos ábrázolásban. Ez a kiállítása pedig arról tanuskodik, hogy látása némileg megszínesedett s hogy újabban az aquarellel és olajfestéssel is próbálkozik, anélkül azonban, hogy a pasztelltől eltérően azok sajátos kifejezési lehetőségeit felhasználná, mert mindegyik technikával készült képe egyforma, csak egészen közelből lehet rajtuk a festőanyag különbségét megállapítani. Cserepes eleven, fürge, sőt kissé hetyke ábrázoló, sok fiatalos frisseség van benne. Meglepő készséggel és biztossággal fejezi ki egyelőre kissé korlátolt terjedelmű mondanivalóit, sőt veszélyes hajlandóságot mutat a virtuózkodásra. Nem valami széles regiszterének tágulásától és megnemesedésétől függ jövője. Erre a gazdagodásra okvetlenül szüksége van, nehogy mostani fínomkodó könnyedségének modorosságaiba végleg begubózzék.

Márffy Ödön ma már jóval nyugodtabban nézi a világot, jóval egyszerűbben is ábrázolja, mint még néhány éve. Még világossabbá és levegősebbé vált szinei szebben hangolódnak össze, rajza higgadtabb lett: egész alkotásmódja menekülni kezd egykori idegesen intellektuális izgatottságától. Ma már nem habzsol és nem pazarol, hanem nyugodtan vesz és ád, valamiképpen feléje került a jelenségeknek, nem áll már vélük és őnőnmagával is harcban. Megfinomodott, de mégsem finomult el, közvetlenebbül és természetesebben mondja el azt a gyönyörködést, melyet benne az élet színes jelenségei ébresztenek: alkalmasint legjava erejében áll, melynek még további kialakulása is várható.

Bernáth Aurél új képei még szenzációsabbak, mint másfél év előtti nagy feltünést keltő kiállításának festményei. Azóta művészete nagyszerű fejlődésen esett át, mely legelső festőink sorába állítja. Abban az irányban bontakozott ki, amelyet első kiállítása jósolt: még spirituálisabbá vált, még bensőségesebbé. Minden képe átszellemülten látományszerű. Mindig egy kissé ünnepélyes, sőt nem ritkán magasztos is. A legegyszerűbb tárgyakba is felsíró lelket önt, nincs a mai magyar festészetben még egy művész, aki a sunt lacrimae rerum világát ilyen erővel tudná elénk állítani. A hétköznapi valóság talaja mintha teljesen elveszne lába alól, szellemek áttetsző atmoszférájába vezet, ahol testetlenné és súlytalanná válva lebeg minden dolog, csak burok, de nem mag. Egykori erős térérzékének végső konzekvenciáit vonja le, a tér beléhatol a testekbe és legfeljebb csak színüket hagyja meg, de ezt is gyakran valami folyékonyan lebegő médiummá csurrantja szét.

Sok megdöbbenés, sok idegesség van Bernáth Aurél művészetében és sok szomorúság is. Valami riadt félelem a végtelenségtől, mely mély magábaszállásban oldódik fel. Egy kissé elburkolódzóan, mert ábrázolásmódja legtöbbnyire csak jelző és sejttető, gyakran csak könnyedén megérintett hangokat kapunk készre kialakított dallamok helyett. Erős harsogás nem fakadt belőle, festményei egy mély alázatosságba roskadt, fölötte érzékeny lélek halkan zúgó zsolozsmái.