Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM

Vernon Duesworth Barker: A HIGH WIND IN JAMAICA
Richard Hughes könyve

1920-ban három oxfordi diák jött Budapestre a Dunán. Nyilván csak kalandot kerestek. Az oxfordi vizsgák lerázva; s most volt egy szabad hónapjuk a «viva» előtt. Bécstől a saját csónakukon jöttek, formális úti-igazolványokkal: «Hajó neve - nincs. Utazás célja - semmi. Rendeltetési hely - ismeretlen. Rakomány - egy görögdinnye.» Mr. Richard Hughes, aki a kirándulók egyike volt, maga mesélte el nekem kalandjaikat; hogyan vitték a kis járművet folyton egyik partról a másikra, majd a cseh, majd a magyar megafonok állandó fenyegetőzése elől. Richard Hughes éjjel jött Budapestre, ahogy nekünk idegeneknek, azt ajánlani szokták. A görögdinnye elfogyott, s hármuk közül egyiknek sem volt pénze. Bizonnyal a hagyományos magyar vendégszeretetnek tulajdonítható, hogy éhen nem halt. Ő maga «ismert egyéniségének» tulajdonítja; irodalmi hírnevének magasságából beszélve, ahogy ma már beszélhet is. Mert mikor Richard Hughes megmenekült az éhhaláltól, a fiatal angol regényíró nemzedék egyik tagja menekült meg. Angliában ma figyelemreméltó új írónemzedék van, melynek a 36 éves Aldons Huxley a típusa, s melynek némi bizalommal jósolhatunk a mappán ki sem mérhető jövőt. Mögöttük még sötétebb lovagok, a nagyígéretű újonjöttek, Richard Hughes például, és Peter Querrel, a két-három könyves emberek, az irodalmi újszülöttek. A High Wind in Jamaica, Mr. Hughes első regénye, mellyel az 1929-iki könyvpiacot gazdagította, oly különös szépséget áraszt, hogy a kritika nem habozott azonnal mesterműnek nevezni. Pedig alig regény, s éppenséggel nem tündérmese, noha sohse volt még «kalandromán», mely fölérne evvel. Egy többgyermekes angol család él Jamaicában. Ezer ilyen család akad a trópusok körül (teaültetvényesek Ceylonban, tiszti familiák Indiában, s Nyugat-India cukortermelői) - előbb-utóbb mindegyikre elkövetkezik egy nap, mikor a gyerekeket Angliába kell küldeni iskoláztatásra. Nem ez a legnagyobb kaland, ami a Bas-Thornton-gyerekekkel megesett. Zengő madárfészkekre bukkantak a lomb közt. Sőt egy földrengést is átéltünk velük: «Az öböl vize hirtelen elkezdett apadni, mintha valaki fölrántotta volna a zsilipet; homok és koráll vagy egylábnyi mélyben megcsillant pillanatra a levegőn; majd visszacsapott a tenger, miniatür hullámkákban melyek fölfeccsentek a pálmák lábáig. Falatokban tépődött a pázsit s az öböl távolabbi részén egy kisebb szikladarab a vízbe zuhant; homokkal s tört gallyal telt meg a levegő, s a harmat gyémántként záporozott a fákról; a madarak és állatok, mintha végre megoldódott volna a nyelvük, visítottak és üvöltöttek; a lovak bár minden különösebb ijedtség nélkül, nyerítve emelték föl a fejüket. Ennyi volt az egész: pár pillanat. Aztán a Csönd, gyors ellentámadással, visszavette lázadó birodalmát.» A hajót, mely a gyermekeket Angliába viszi, kalózok támadják meg (az író 1840 tájára helyezi történetét). A gyerekek foglyul kerülnek a kalózbárkára. Egy csöppet sincsenek megijedve. A felnőttek hajója eltűnik, s a regény, vagy annak kétharmada, azokkal a játékokkal és mulatságokkal szórakozik, amikkel a gyerekek űzik az időt a kalózok közt. Jobbfajta kalózok ezek, akik ravaszsággal s nem lövöldözéssel kerítik foglyaikat. A gyerekeknek majdnem korlátlan szabadságot adnak. Mr. Hughes mesterien festi a kis foglyok lelkiállapotát, melyben nyoma sincs félelemnek vagy hevesebb megrökönyödésnek. Pompásan rajzolja játékos öncsalásukat, azt a fanatikus hitet az érzéki adatok minden evidenciája ellenében, melynek erejével a bárka egy részéből «tenger» lesz, amin csak úszva lehet átkelni.

«A matrózok gondtalan léptek a legmélyebb óceánba s még csak a kezükkel sem akartak tempózni. De még rájuk is átterjedt az izgalom, mikor a gyerekek, valami biztos szigetről, vagy saját készítményű kis hajóikról a teljes meggyőződés hangján rivalltak rájuk: «Megfulladnak! Meg fognak fulladni! Vigyázzanak! Már nyakig ér a víz! Már jönnek a cápák!... Miguel már süllyed! Már összecsap a tenger a fején!»

Ily rokon a gyermek és az őrült ember pszichológiája. Másrészről a kalózok nagy respektussal vannak a gyerekek iránt, s nemsokára mélyebben befészkelik magukat vonzalmukba, mint Mr. és Mrs. Bas-Thornton valaha. A kapitányt egészen megzavarja a gondolat, hogy a hajón gyerekek vannak, akiket mindig jobban szeret. Át is adja őket, valami lehetetlen magyarázattal az első kereskedő-hajónak, mely útjába akad. Így kerülnek a gyerekek bugyoláló és becéző asszonyi kezekbe, s a női képzelet majd elájul a gondolatra, hogy milyen szörnyűségeken mentek keresztül a kis ártatlanok. Akkor még egy kaland jön; sokkal szenzációsabb számukra, mint a kalózhajó: vonatra szállnak és a vonat egyenesen Londonba viszi őket. «Mért megyünk ebbe a skatulyába?» - kérdezte Harry. - «Esni fog az eső?»

Az angól nem szegény tengerészregényekben. Ott van Defoe, Meiville, R. L. Stevenson, s korunkban a nemrég elhúnyt Joseph Conrad. És ott van a közkedvelt «Peter Pan», Sir James Barrie könyve, félig tündérmese, félig kalózhistória. Mr. Hughes könyvét azért fogja számontartani a kritika, mert tengerészregény és mégis más. Szerzője meg van győződve, hogy «az akarat és képzelet megfeszítésével fölfoghatjuk a gyermeki lelket, legalább egyes momentumaiban». Eredményei olyanok, hogy néhány ismert kritikus nem habozott őt lángésznek nevezni. Ez a lángész természetszerűleg hajlamos a Gyermeknek arra a tiszteletére, mely korunknak jellemző vonása. S szerencsés ötlet vitte őt Nyugat-Indiába, oly vidékre, mely a britt birodalom szent gyermekszobája volt. Ha kiszáradna a tenger, mely fölött gyermekhősei eljátsszák komédiájukat, ősi hajóroncsok kerülnének elő és spanyol doubloon-ok, és a nagy Drake simára mosott koponyája: az angol nép gyermekkorának ereklyéi.