Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM
Rég fogadtak Goncourt-díjas művet oly hűvös, oly fanyalgó, sőt ellenséges magatartással, mint Marcel Arland nagy regényét, a 3-kötetes L'Ordre-ot. Egyrészt az író személye és eddigi munkássága miatt: Arland a Nouvelle Revue Française ama puritánjai közül való, akik, mint Paulhan, Schlumberger, vagy régebben Riviére, az irodalmat elsősorban erkölcsi tevékenységnek tartják s éppoly szigorú bírálói önmaguknak, mint embertársaiknak. Amikor Arland, ezelőtt hat évvel, egy azóta híressé vált s ma már irodalomtörténeti tanulmányban (Sur un nouveau mal du siécle) hadat izent a hazugul játékos, vagy pózolva prófétáskodó irodalomnak, magyarázta és mentette a dadaizmus lényegét s mintegy fogadalmat tett a könyörtelen őszinteség, az alkotás etikus volta, a rend és az anarchia egyformán vonzó kettősége s «az ember örök fájdalma: Isten» mellett, - nemcsak túlzó tudatosságát s a velejáró szárazságot, hanem - gőgből, vagy öszszeférhetetlenségből - magányérzetét is leleplezte. Azóta minden könyve és kis cikke csak fokozta elszigeteltségét: regényeivel elsősorban ismerni s kísérletezni akar, kopár nyelve mintegy dacol a mai díszelgő stílusokkal, bírálataiban pedig hol népszerű írókat támad, hol pedig félreismert műveket fedez fel, - ami nemcsak etikai merevségre, hanem bizonyos ellentmondó-kedvre is mutat. A tartózkodás másik okát magában a regényben kereshetjük. A két Villars-testvérnek, Justin-nek és Gilbert-nek sorsát mintha inkább az írói szándék, mintsem az élet irányítaná: az idősebb orvos, férj, képviselő, majd polgármester, a rendnek, a hol fojtogató, hol mélyen emberi rendnek, Gilbert viszont, az író és forradalmár, az ifjúi s öngyilkoló anarchiának a jelképe, s párhuzamos pályájuk, amely ugyanazon egy nő, az elsőnek felesége s a kisebbnek kedvese körül forog, néha inkább mértani, mint eleven szépségként hat. Amellett állandóan érezhető az író nagyot-akarása, egy íróé, aki inkább moralista, mint elbeszélő, aki buzgón tanulmányozta a «korrajz», a «nagy regény» elemeit s ezeket nagy mintái, a
Szerencsére más is akad ebben a három kötetben, s Renée-n, az új francia regényirodalom e talán legmeghatóbb és legrokonszenvesebb nőalakján kívül, főképp Gilbert pályája köti le a figyelmet. Ez az örök lázadó, az abszolútum szomjazója aki félig az író maga, félig talán a fiatalság kortól és fajtól független megtestesülése, nem méltatlan utóda a romantikus héroszoknak s bizonnyal közeli rokona Martin Du Gard Jacques Thibault-jának. Nagyravágyása s hevessége; gőgös begubózkodása és vérző érzékenysége; roppant őszinteségvágya, amely hamis helyzetekbe s álszerepekbe sodorja s örökös önelemzései, amelyek csak megbénítják a maga s mások felülmúlásában; bizalmatlansága épp azokkal szemben, akik tán szeretik, de meg nem értik, s szabadságvágya, amelynek, talán csak dacból, szerelmét, «a világ édességét» is feláldozza; örök éhe, amely megveti a közönségest, az elérhetőt, a könnyűt, s különösen Istenkeresése, amely hol önmaga istenítése, hol az «Ismeretlen Isten» felé fordul: megannyi hű arcvonása akárhány mai fiatalnak, akikben mint Gilbertban is, csak a «belső rend» hiányzik, A regény legszebb részében, Renée és Gilbert szerelmében, mintha minden könyvtárillat, elmélet és szándékosság egyszerre lefoszlana az íróról: két szerető lelket látunk, akik, túl a testi közelségen, gyöngédséget, bizalmat, magánytalanságot keresnek, hogy aztán a boldog órák múló káprázata után, a dac, a gőg, az elhallgatás, a kétely, a csúf féltés, a rabságérzet és az értetlenség gyászos stációin át, egyszerre mint két ellenfél álljanak egymással szemben, egy megváltó szóra várva, amelyet egyikük sem tud megtalálni...