Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Török Sophie: ÚJ NIPPON
Imaoka Dzsuicsiro könyve - Athenaeum-kiadás

Elemezhetetlen műfaj ez a könyv: testvérszózat, japán statisztika, kultúrtörténet dicsekvés, naiv ábrándok, bonyolult szertartások leírása és megint statisztika; fényképek, rajzok, vers és levélbetét, japán pszihé és magyar statisztika, Japán dicsérete és Magyarország dicsérete, hangos frázisok Magyarország tündöklő glóriájáról és csúf ellenséges és rosszhiszemű kis jellemzések a magyar társadalmi életről; vallások, filozófiák, népművészet és összehasonlító kultúrák vissza háromezer évvel - utóljára apokaliptikus rémnapok jóslata Európa és Amerika számára, mely szerint ez az egész rohadt, erkölcstelen és beteg unalom meg fog szűnni, s egyedül Japán, a szerénységet, tisztaságot és egyszerűséget kedvelő derék Japán marad meg örökké. Igen komolyan vitába száll Spenglerrel, aki azt állítja, hogy minden állam és nép elpusztul idővel, - mert hiszen semmi ok sincs kételkedni abban, hogy az életerős Japán örökké fog élni.

Ez Imaoka könyve dióhéjban, s a kritikus, ha valami lényegeset szeretne mondani erről a komoly-komolytalan, szép-csúf, megható és ellenszenves íráshalmazról, nehezen tud választani, melyik szempontból s melyik hangra reagálva ítéljen s ismertessen?

Tagadhatatlanul érdekes könyv, tanulságos, szórakoztató és izgató. Elbűvöl és föllázít, sajátságos erővel tudja még a leghűvösebb, leghiggadtabb olvasót is kényszeríteni, hogy egész nemzete, fajtája és történelme nevében álljon szembe vele, noha türelmetlen vak, hatalomszomjas és szenvedélyes sovinizmusa gyakran gyerekes túlzásokba ragadja és sokszor nem érdemli, hogy komolyan vegyék.

Ez érzelmi hatáson túl e könyv gyakorlati értelmét nem tudom átlátni. Hogy Japán csodás szépségű virágzó tündértáj, ezt úgyis tudja mindenki. S hogy valami homályos fajtaközösség ellenállhatatlan rokonérzést és barátságot éleszt a japán-magyar nép közt, - ezt Imaoka könyve után végleg megcáfoltnak kell látnunk: alig képzelhető el minden szokásában, hajlamában, temperamentumában valami viszolygóbban idegen, mint e két nép egymás számára, s mi, félbalkán magyarok az Uj Nippont olvasva világosan érezzük, mily menthetetlenül európaiak vagyunk!

Hogy a japán-magyar politikai barátságnak van-e gyakorlati jelentősége, ehhez nem tudok szólni. Velünk szegény magyarokkal sok minden lehetséges, s jó, hogy Imaoka atyailag biztosítja nekünk nagyhatalma pártfogását a népszövetségnél. S noha «elszakított területeinket visszaszerezni nem Japán hivatása», azért mégis «maga a tudat, hogy Japán van, elég arra, hogy az elnyomott népek erőt merítsenek a további küzdelemhez.»

Az Uj Nippont olvasva, általában az a benyomás támad, hogy sajátságosan jellemző a japán népre s minden más emberfajtól megkülönbözteti, hogy a japáni tiszteli a becsületest, dicsőíti a hőst, megveti az aljast, azonfelül szereti a hegyet, mert magas, a völgyet, mert mély, a virágot, mert jószágú, a napot, mert fölkel és nota bene! éppen nekik japánoknak kel föl! és szeretik önmagukat, mert tiszták, egyszerűek és szerények, mert övék a legszebb ország, legjobb vasút, legdicsőbb császár, legjobb anya, legtöbb könyv legszorgalmasabb munkás, legilledelmesebb gyermek, legtöbb orvos, legjobb mérnök; náluk még a Josihara megvetett nőit is szerénység, tisztaság, magas etikai érzés és a gyengék tisztelete jellemzi.

Hangsúlyoznom kell, hogy legcsekélyebb szándékom sincs a japán kultúra nagyságát vagy a japán lélek csodálatos heroikusságát és nagyszerű építő erejét lekicsinyelni. De ez a könyv úgy hat, önkénytelen humorral, mintha pl. valaki a magyar életet a vendégszerető és «lovas» nép tósztszólamai vagy mondjuk a tulipán-mozgalom jelszavai szerint s Jókai-regékből akarná naivul megrajzolni. E rajzok naivságáról csak idézetek adhatnak fogalmat.

«A férfi öngyilkosságát harakirinek nevezik a nőét dzsigainak. A nő nem metszi fel a hasát, hanem a torkába szúr.»

«A Kiyomato Busi (zeneiskola) élet elve hogy ne legyen kicsinyes, hanem önfeláldozó és nemeslelkű.»

«A cseresznyefavirág a japán nép ideálja, mely a nemzet jövőjét sziklaszilárdan biztosítja.»

«A japán virágelrendezés művészete bonyolult szabályoknak, filozófiai alapelveknek és esztétikai szabályoknak van alávetve. E tanból iskolanövendékek kiállítást is rendeznek, s gyakran megtörténik, hogy az illetők a nézők közé vegyülnek, hogy hallhassák annak őszinte véleményét.»

«Szobák diszítésénél bizonyos képekhez csak meghatározott virágot választhatunk. Pl. tigris vagy verébképhez a bambusz, pillangóképhez a bazsarózsa illik. Őszibarackot cseresznyével kombinálni nem szabad, ellenben a jávort krizantémummal lehet.»

«Európában a teát csak mint egyszerű italt ismerik. Ellenben a cseresznyevirág hazájában teaceremónia alatt a teafilozófiát értik, míg a teát, mint italt csak mellékesen gondolják hozzá. A teaizmus az embert higiénikussá és illedelmessé teszi, mert edényben, szobában öltözetben abszolút tisztaságot követel. Érzésünket finomítja, Istenhez való viszonyunkat szabályozza. A vendégek a teaszobába való bevonulás előtt kötelesek kezet mosni, szájukat kiöblíteni, cipőjüket levetni. Kötelesek a falon függő képek felé fordulva azokat hozzáértően megdicsérni. A ház úrnője által kinált édes csemegéből csak egy darabot szabad elvenni, ezt nem szabad egyszerre megenni mert az roppant nevetséges volna. A teát három és fél hajtásra kell kiinni, utána a teakészlet szépségét keld dicsérni, pl. így: mily szép a formája! mily ízléses porcellán! Ezért a teaisták jó régiségbúvárok. Ezenfelül az irodalomban is jártasnak kell lenniök, mert rendes szokás a teánál verseket írni és versben felelgetni.»

«Az európaiak ízlésének legjobb tükörképe, hogy regényeik és verseik 80 százaléka szerelemmel foglalkozik. A japán alkotások 80 százaléka a természet szépségét megéneklő, a szülők iránt való engedelmességet, hazafiasságot, a férfias bátorságot dicsérő művek.»

«A japán harcos oly gyengédlelkű, hogy páncéljába illatszert tesz, nehogy elhulltával bűzt terjesszen.»

«A japáni nem fél a levegőtől, különösen nyáron az ablakot nyitva tartják, és az ume nevű szilvafavirágban gyönyörködnek.»

«A világ minden női közül a japáni nő lába a legszebb. A japáni nő bőre sokkal finomabb mint az európai nőké, akik érdesek, mint a liba bőre.»

«A japán sárga? A germánfajú ember bőre nem fehér, hanem inkább romlott húsra emlékeztet.»

«Oly mulandó okból házasságot kötni mint a szerelem ez oly emberi gyengeségnek számít Japánban, mint pl. Európában a kleptománia.»

«A japán igen szereti a tisztaságot. A rómaiak is szerettek fürödni, de ők csak fényűzésből tették, ellenben a japánoknál ez évezredeken át kifejlett hagyomány.»

Rólunk magyarokról is sokat beszél. Elmondja, hogy az úgynevezett társaságbeli emberek milyen izléstelen és ripők kérdésekkel zaklatják, folyton bélyeget kérnek tőle, és «ezekből a kérdésekből megtudhatjuk hogy mi a fejükben az uralkodó gondolat? Pénz, pénz, pénz!» Megtudjuk, hogy lakásunk tisztátalan, nőink léhák, gyerekeink illetlenek, férfiaink, pénzsóvárak és főztünk ehetetlen. Rosszindulattal publikált párbeszédei alig titkolt ellenszenvet árulnak el s egyben igaza is van, amikor felületességgel vádol bennünket: mert ime könyvét a kritika többnyire úgy értelmezte és üdvözölte, mint Magyarország barátjának jóltevő ajándékát, - ez mindenesetre nagy felületességre vall.

E barátságtalan és bántó fejezet után minden átmenet nélkül következik egy könnyektől, meghatottságtól ékes fejezet, búcsú Magyarországtól melynek gyönyörű tájától nemes büszke népétől, második hazájától válnia kell! Kevés ebben a logika, sok érthetetlen e különös vad ázsiai lélekben. Nyolc év óta nem látott hazáját tündöklő tökélyben látja, de ha hazatér, Japán reálisabb színt kap, s talán az elhagyott Magyarország merül föl a másik oldalon rejtett és felejthetetlen varázsával - ki tudja? talán tényleg szeretettel fog írni rólunk hazája számára!

Nem utolsó érdekessége e könyvnek, hogy japán ember írta magyarul, szép, jó kész magyar nyelven, melynek stílusa csak ritkán árulja el, hagy Imaoka Magyarországból a pesti kávéházak világát ismeri legjobban. E körülményt inkább rólunk való információi derítik ki, nyilván sokat forgott ujságírók társaságában, akik nem mindig tapintatosak és hívatásukkal jár, hagy kiváncsiak és indiszkrétek legyenek. Dehát magyar sajátság ez?

Igazságtalanság volna e könyvnek sok hibája mellett is nagy érdekességét, mindennek dacára derék akaratát nem észrevenni. Különös zamat az, ahogy a számunkra érthetetlen japán szokásokat magyar szemszögből próbálja érthetővé tenni. Megismerjük a régi Japán sok kis bűbájos furcsa szokását, szertartásait, megtudjuk, milyen ma Japán, az amerikai méretű építkezések korában, ezernyi folyóíratával, egyetemeivel, számtalan művészi, tudományos és szociális társulataival, roppant iparával és felvilágosult, feminista asszonyaival. A japáninak elég meglátni a legújabbat, leglehetetlenebbet, lelkétől és tradicióitól a legidegenebbet: már felszívja, már éli, már jobban tudja; ami tegnap még Párizsban botrányos szenzáció, vagy világváltoztató újdonság volt, holnap az már gyökeresen és megszokottan japán tulajdon.

Imaoka szerénytelenül és gyöngédtelenül dicsekedett a mi szegénységünk előtt, s az ember nem szivesen dícsér együtt a dicsekvővel. Mégsem tudjuk elfojtani irígy sóhajtásunkat és csodálatunkat: boldog, szabad, dicső ország Japán! Ha nem is testvérünk, nem is barátunk: adja Isten, hogy sok ilyen egészséges, életrevaló nép lakja e földet!