Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM

TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM
XVI.

Hazaindult Bálint a mezőről. Lefelé állott már a nap, de áldott jó melege még tüzes folyamként terült el mindeneken. Egész nap az aratók mellett állott, eltikkadt a fáradtságtól, szomjúságól. Idegenből kellett aratókat hoznia, meg már elébb is minden más munkára embert, mert nem akadt egyetlen kéz a faluban, amelyik akár pénzért, akár magért segítségére ment volna. Az idegen munkásnak meg mellette kell állni, mert minden lépésével megkárosíthatja.

Minden élő kint volt a földeken, vállak feszültek neki a munkának, asszonykezek sodorták a kéve kötését. Ki a maga földjén, ki a másikén. A kutyák meg lihegő mellel, kilógó nyelvvel hűsöltek a kész keresztek tövében. Élt minden és mozgott az egész határ.

Bálint megszaporította lépését, mert a vacsorára gondolt, amellyel az anyja várja. Kifáradt teste vágyta az étel hűsítő hűvösségét. Jó lett volna tán még kinn maradnia a munka miatt, de már semmi kedve se volt hozzá, meg aztán Vácsynak is rövidesen ki kellett már jönni.

A kövesúthoz vezető gyalogösvényre tért, és a szeme szándék nélkül is az erdő felé tévedt. Amikor erre járt, mindig az erdő felé nézett.

Fent magasan a hegyeknél kicsi szürke gomolyag tört be az ég fakuló nagy kékségébe. Semmiség, csak annyi, mint pici pamutgombolyag a játszó gyermek kezében. Megnézte Bálint, aztán keveset ügyelt rá. A Tóth János földje mellett haladt, a tábla tulsó végén dolgoztak, itt még vágatlan volt a kalász. De az álló búzatenger felett is elért hozzá a tekintet, amely nem engesztelődött és a kezet is látta, kicsinek, messzivalónak, amely megfeszült a kasza nyelén és nem engedett fel köszönésre.

Azután úgy érezte, mintha gyenge szellő jönne a hegyek irányából. Még jól esett neki a nagy eltikkadtságban. Kigombolta reverendája felső gombjait, kitárta az ingét kitárta meztelen mellét a hűsnek. Az ég meg egyszerre mindenütt, a horizont minden sarkán fakulni kezdett. Mint a tükör, amelyre rálehelnek. Amikor a kövesútra ért, nagy kövér csepp esett a keze fejére. Felnézett az égre, letörölte. Sietni kellett.

Nem ért még be a faluba, amikor a földekről messziről a felfakadt izgalom hangja ért el hozzá. Hátranézett. Az eddigi mozgás hirtelen másfajta mozgássá tágult, embereket látott futkosni, kiáltások gyenge foszlánya ért el hozzá.

Az ég irtózatos szürke tekenő lett. Mintha nehéz ólommal bélelték volna, fénytelen, egyszínű és mintha befelé szakadna. Mikor a háza tornácára ért, a ruhát már nem érezte magán ruhának, csak mindenüvé elérő nagy nedvességnek.

Az irtózat fékevesztetten szaladt rá a falura, szél nélkül, vihar nélkül, mint a harapós kutya, amelyik nem ugat, Úgy jött. Bakos a fedett tornácon állt meg, oda nem ért a víz. A hegyek mind, szűk körben a falu körül, csupa egy leszakadó vízben álltak és a hegyek fájdalmas nyögéssel sírtak alatta. Kis vízfolyások támadtak minden vágásban és a víz elindult a falu felé.

Kint az utcán emberek szaladtak, a földekről szaladtak, hogy mentsék a gyermeket, meg egyebet, ami otthon maradt.

Csapódott a kapu, fejére borított szoknyával, ázottan, támolyogva kapaszkodott az udvarra Kosánné. A tornácon állt meg és ahogy felért, a falnak támaszkodott.

- Jajj, Istenem, csakhogy idáig értem...

Bakosné mellette állt, ő úgy hitte, hogy ez is eső, mint a többi: jön és elmegy.

- Jajjistenem, jajjistenem...

Kosánné nem volt a parókián azóta, hogy a gombája nem akadt vevőre.

- Majd letört a lábam, úgy szaladtam, hogy ideérjek... bent vótam a házba, magam vótam... még szerencse, hogy én mán láttam ilyent, nem is egyet... nem is kettőt... azért szaladtam ide mingyán... jajjistenem, teremtőm...

Az ég öntötte a vizet szakadatlan és a kicsi folyók is nőttek a hegyek oldalán és kint az út két árkában duzzadtan, sárgán, piszkosan futott a víz. Kosánné hirtelen gondolt valamit, mert kihajolt a tornácon és minden erejéből kiáltozni kezdett az istálló felé:

- Andris!... Andris te!...

Nagysokára nézett ki Andris a lécajtó felett.

- Andris, te!... nyisd ki a kaput, hadd legyen nyitva.

Andris értett a szóról, még nem élt meg ilyet, de hallotta az apjától, hogy szokott lenni. Fejére kapott egy lópokrócot, a kapuhoz szaladt és szélesre tárta ki. Bálint is, az anyja is csodálkozva néztek Kosánnéra. Az öregasszony megértette a szemüket, nem várt a beszéddel.

- Mert hogy ez a biztos hely csak a faluban, a többit mind éri a vízfolyás... tessék csak várni, majd meg teccik látni.

Kint az utcán magasra nőtt az árok vize, lejjebb már át is csapott a partján, be az udvarokba. Szaladó asszonyok értek a kapuhoz, felkaptak az udvarra, kézenfogott gyerekkel, hátra a csűr felé, hogy szárazon legyenek. Azután meg férfiak, pokrócba tett ölbeli gyerekkel.

És a víz hatalmába vett mindent mindenütt, az eső már engedett az erejéből, de a hegyekből zuduló folyamok túlnőttek mindeneken. Zúgó áradással borították el az utakat, az udvarokat, kerteket, egy tenger lett minden és a víz csak jött, csak jött, szakított fákat sodort, szennyet, mindent. Megbomlott minden és sárga rohanás lett minden. A nap is lemenőben volt, a szürke ég, meg az alkonyodó ég estét csinált, az eső szünt, de az áradat nőtt és nőtt az emberek áradata is a parókia udvarán. Kétségbeesett szemek tágultak egymásba és az emberek riadt nyájba verődtek.

Bálint a tornácon állt, szótalan, mozdulatlan. Szeme az irtózatra révedt. Anyák szólították a gyermeküket, apa, anya, gyermek húzódott össze a család vigasztaló együttségébe. A tágas nagy udvar eltelt emberrel és lent az úton dübörögve rohant a víz.

És az emberek a félig megszerzett biztonságban már körülnéztek, már látták Bálintot és kezdtek ráérezni, hogy ők most mind a parókia udvarán vannak. Ott vannak, na jó, hát ott vannak.

Egyszerre mintha hang kélt volna valahonnét. Megmozdultak a fejek és hallgatásra feszültek a szürke estében.

- Segítség!... emberek!...

Zúgott a víz mindenfelől, elkapta a hangot, csak foszlányok jutottak el a fülekhez és már este volt az este, opálos szürkeség borított el mindent. Tanakodó emberek figyeltek, de mozdulás nem lett, mert a víz piszkos áradattal folyt minden oldalon.

- Segítség!... Andris!...

A hang most tisztábban ért el, csendes zúgás kélt a nyomán. Hiszen ez a Tóth Erzsi hangja, a kecskés Tóth Erzsijé. Persze, hiszen már hazavetődött, egyhete már, hogy visszakerült a gyermekkel, az szorong az özvegy Szidiné házában. Szentséges Isten, ha összedül a ház...

Minden szem egyirányba meredt. Túl az úton, túl a házakon magányos ház állott és előtte mély folyammal rohant a tenger. Andris is odanézett, megfakultan, szélütötten. És állt mozdulatlan és a férfinép is állt mozdulatlan.

Izgatott, rémült szóváltások lettek.

- Igen... láttam, mult héten jött... este.

- Láttam én is... gyerekkel jött... Szidiné adott néki helyet, mer' az annyához nem mert menni.

- Énistenem, segíts, Szidiné merre van?

- Kint láttam a fődön...

- Jajj, jajj...

Bálint megmozdult és mint az alvajáró előremeredt fejjel indult le a tornác lépcsőjén. Emberek álltak az útjában, félretolta őket, a testek utat engedtek néki. Lement az útra, a rohanó víz elkapta a reverenda szegélyét és az emberek elnémultak.

Csend lett, mint mikor temetnek.

És a csendbe ujra belesikoltott a hang, most már erősen, tisztán. - Segítség!... Andris!... a gyermeked mentsd meg!

Összenéztek az arcok.

Az Andrisé.

Végtelen döbbenés szállta meg a lelkeket. Hát nem a papé? Istenünk, bocsáss meg.

Elernyedtek egy pillanatra a gondolatok, néma lett a tömeg.

Azután éles asszonykörmök estek Andris testének.

- Eriggy te!... mencsd meg te, ha a tijéd!...

Andris állt ott egy darabig a rángatásban, azután hirtelen kitépte magát a kezekből és elrohant az istálló felé.

Bálint hatalmas teste eluralkodott a vizeken, ment, haladt, mint a végzet, megállás nélkül. Mélyült a föld alatta, már derékig ért a víz, mellét szorította, lába minden lépésnél nekifeszült a víz sodrának. Ment.

Az asszonyok reszkettek, üveges szemükben a hideg rázása tompán, értelmetlen lánggal. Asszonykarok lendültek áldón, védőn és asszonykarok óvták a léptit. Az árkon áthaladt, a teste lassan emelkedett, mint a föld alatta, feketeség lett a teste a sárga víz felett, a szürke estében.

Elérte a házat, kitárta az ajtaját, bent aléltan feküdt Erzsi a padlón és a bölcsőben a gyermek. Ölbekapta a gyermeket is, az anyját is.

Indult vissza.

Már kezében voltak az életek, már nyugodtabb lett. Már megfontolta, hogy kicsit lejjebb, talán öt lépéssel odébb sánc húzódik az útig, ha annak a dombját megleli, akkor nem kell a két testtel a vízbe merülnie.

A parókia udvarán halálos volt a csend.

Ha nem bírná, ha megcsúszna, ha elkapná az áradat: szentséges uram, segítsd! Már indul vissza, már jön. Pattanásig dülledtek bele a leomló szürke levegőbe, amely csak nagy mozgó fekete árnyat mutatott nekik. Árnyat, ami jött, jött, lassan, a víz felett. Könnyen, biztosan, mint a végezet.

Kosánné öreg szeme messzire révült. Azután úgy szakadt fel a szó a testéből, mintha a húsa, vére is vele szakadt volna.

- Irgalmazz Uram!... a vizen jön!...

Gyenge morajlás terjedt, gyenge zsivaj.

- A vizen jön...

- Igen...

- Látom...

- Én is...

- Én is...

- Én is...

- Én is...

Kigyulladt az ég az emberek szemében, nagy fényességgel telt el minden a tágra nyilt látó szemekben. Minden feleszmélt: az ég minden sugára hullt rá, a fák feléje mozdultak, a vizek zúgó piszkos hulláma megállt, tiszta lett és átlátszó és a nagy tükör alázattal terült a lába alá. Körül a hegyek megmozdultak és őtet nézték, zene jött mindenfelől az emberek szívébe. És a felmagasztosult mindenség közepén Bálint jött, jött...

Már elérte a másik kert végit, kezében ernyedten nyult el a két test. Jött szilárdan, lassan és a jegenyék a ház előtt mind csak őtet nézték.

Már az útra ért, már itt volt, már az udvarba jött.

Isten!... Isten!...

Út térült előtte az udvaron és ahogy némán haladt a tornác felé, alázatra tört emberlelkek, térdrehullott embertestek közt vitt el az útja.