Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM

TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM
X.

Megmaradt Erzsi, mert csendes lány volt, szorgalmas, Bakosné meg volt véle elégedve. Reggel korán kelt, délelőtt ügyesen mozgott a konyhán, délután pedig csengő énekszó mellett, mint akinek öröm a munka, jókedvvel mosta el a déli edényt. Voltak ugyan rossz órái is, amikor néhanapján kiszabadult a faluba és nagyon egyértelmű szókat kellett hallania a helyzetéről és a szolgálatáról. De fiatal volt és egészséges és a tisztaságáról lehullott az emberek szava.

Bakosné is jó volt hozzá és ez volt a fő, a többire keveset adott. Amikor egyszer bementek együtt a városba, ruhára valót vett neki, kéket, fehér pettyekkel, meg cipőt is, magasszárút, jó puha bőrből valót.

A városból hazatérve elvégezték a ház körül való dolgokat, azután este, mikor minden csendesült, beültek az egyik szobába és Bakosné kiszabta néki a ruhát. Varrógép is volt, azon más este megvarrták. Szombatra lett készen a ruha és vasárnap már abban mehetett a templomba.

Mise után kint a templom előtt szemek futottak fel rá. A ruhát nézték, meg a cipőt. A szemek nézéséből szavak úsztak át felette, mellette.

- Lehet neki... hogyne... miért ne?... telik, Filep Julcsának is így tellett.

Megérezte Erzsi a ki nem mondott szókat, most először fájdult belé a falu, mert érezte, hogy tiszta és tudta, hogy jók azok, akiket véle együtt bántanak.

Beszaladt a parókia udvarára, nem is ment ki többet, pedig Bakosné küldte, hogy menjen egy kicsit sétálni, mutatni magát: Még kérdezte is, hogy miért nem megy. Nem válaszolt, csak még buzgóbban piszkálta a tűzhely parazsát.

Estére, amikor elcsendesült a ház, kiült az udvarra. Lent a tornác előtt kis fapad volt, arra ült és az eget nézte. A csillagokat nézte, amelyek most ezen a nyárutói estén nagyon csillogók lettek. És nagyon este lett az este is, mély és élő, mint a lélek.

Arra gondolt, hogy minek is ül ő most itt, minek van ő itt, mikor otthon is lehetne és nappal kihajthatná a kecskéket, mint azelőtt és fürödhetne a patak vizében, ahol csak a fák voltak a társai. Istenem, milyen jó a fa és milyen szent az erdő. Azok nem bántották, csak takarták és a beszédjük hűs mese volt, nem nyíl és nem méreg.

Azután arra gondolt, hogy itt is jó, az anyja jó, mint a kenyér, néha kárál, de azt úgy veszi, mintha az édesanyja beszéde lenne. A tisztelendő úr, azt meg templomnak érzi, ha bent van vele a szobában. Szelid és lágy a beszéde hozzá, csak az nem jó, hogy mindig elfordítja róla a szemét. Minek?... tán haragszik?... hiszen olyan minden akar néki lenni, a tenyerét tenné a lába alá hogy puhább legyen a lépte és elhessegetné útjából a levegőt, hogy könnyebb legyen a járása. Este a párnáját mindig kétszer igazítja meg, mert elsőre mindig fél, hogy nem jól vetette.

Andris jött közelebb az istálló felől. Hozzá. Leült mellé a lócára. Máskor is megtette, máskor is hozzáült, ha így esténkint dolga végeztével pihenhetett. Andris fütyörészett, ő meg dudolta hozzá a szókat.

- Szép ruhát kaptál, Erzsi.

- Ühm.

- Hadd ném csak...

Közelebb hajolt, hogy jobban lássa.

- Finom.

- A'.

Csendes volt az este, jó hűs, mint a májusi ájtatosság. Miért van az úgy hogy egy ember és egy asszony és az este: a három együtt mindent elvarázsol: magasabbak lesznek a fák, mélyebb lesz a csend, könnyebb lesz a test és a gondolat játszik, repül, mint a lepke a virágos réten:

Andris szemében pajkos tűz villant. Felnézett az égre.

- Né... hogy fut az a csillag...

Erzsi kereste a csillagot.

- Hol?

- Ott la.

Erzsi kereste, a feje hátrafeszült, Andris pedig hirtelen orozva csókolta meg az arcát.

Összerázkódott a lány, ellökte magától a fiút.

- Menj mán, te disznó...

Andris elhuzódott tőle, sunyin vihogott.

- Jól van, na... csak jáccottam.

Nem állt fel egyik sem, ültek tovább. Most már csendben. Telítődött a sötét és a jegenyék nagy meredt tömege lassan-lassan egybeolvadt az estével. A szívek is telítődtek, mert fiatalok voltak és az este jóbarátja a fiatal éveknek. A kezük összeért, most már nem rebbent széjjel, csak az Erzsi foga vacogott néha a jótól.

Amikor Andris felállt és magával emelte Erzsit a lány nem szólt, nem kiáltott, csak ellenkezett. Ellenkezett, kellett, hogy a fiú nagyon szorítsa a kezét, hogy nagyon húzza magához.

Azután ment, gyengülő ellenzéssel, mint sokmillió asszonyőse ő előtte: elől a férfi, nyomában az asszony, letaglózott szándékkal, engedelmes jósággal. Az idők mindenségének örök karavánja: elől a férfi, nyomában az asszony. És körülöttük, mellettük, felettük az este és minden élő és élettelen ujjongó vidámsága.

A kert felé indultak, a fák közé, ahol puha volt a gyep pázsitja és estébb volt az este.