Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Illés Endre: ÁLMODÓK, LÁZADÓK
Barabás Gyula regénye - Népszava

Váratlan, kellemes meglepetés éri, aki ezt a regényt olvasni kezdi. A meglepetés - már a második-harmadik oldalon -: az író hangja. Szinte lehetetlen, hogy hatása alól bárki kivonhatná magát, aki csak kis ideig is figyel rá, oly megejtő.

Ahogy a gyaluból frissen és fenyőillatúan sivítanak ki a göndör, fehér forgácsok, - ahogy egy fiatal lány málnalétől kárminpiros újjakkal, a konyhából elszabadulva, szökelve s nyaka körül valami világosmintájú kendő vidám lobogásával siet egy gondozatlan kerten át a szerelmese felé - ahogy halkan szemelő, őszi esőben a fenyők olajos tűlevelein meg-megduzzad egy vízcsöpp s ezüstösen, súlyosan csillog azután, - ahogy késő éjszaka hazaérve, a szerelmes fiú meglátja alvó, kitakart lánytestvérét, beledobban a látványba a szíve, s meleg, szégyenkező, elpirult szeretettel rögtön le is takarja, - ezt mind látni, hallani, érezni itt, ízekkel, hangokkal, forrósággal, szavak halkan zendülő kótafejeiben. Meglepetés ez a könyv, mert az emberek s a tárgyak élete oly hamvasan üde benne, mint a szárán felkínálkozó virág, vagy ágon a gyümölcs, a dolgok szinte rálehelnek a lapokról az olvasóra s érezni a szívdobogásukat; és mindez annyira minden manír nélküli írásművészet, - sokszor bizony túlnaiv és kritikátlan is, - fiatal sziv túlcsorduló, első cseppje: kegyetlenség s igazságtalanság lenne nem szívesen fogadni.

Ez a rokonszenves, minden benyomásra érzékenyen reagáló s minden élményt érzékletesen visszaadó, öntudatlanul üde s természetes hang az álmodó s lázadó fiatalság nagy regényét szeretné elmondani, ezer apró részlet dúsfürtű gazdagságában. Az ezer apró részlet azonban sehogyan sem akar szerves, magasabb igazság felé mutató egésszé összeállni, s a mollakkordok is csak az álmodozás és lázadozás lírai képekben szétfolyó, parttalanul kiáradó, anyagtalanul szétfoszló világát érzékítik meg.

Aki itt kezdte volna, e műfaj, a felépítés, az egység feszegetésével, ugyancsak hamar zavarba jöhetett volna: annyi a torlódó, jogos kifogás. Plaszticitást nélkülöző, tagolatlan mese, gyakorlatlan kísérletezés az események többszálú felbontására, túlméretezett epizódok, elejtett figurák, a miljő változásával (Erdély - Budapest) járó szinte teljes széthasadás. S igen sokhelyt az autodidakszis bőbeszédűsége s kritikátlansága, főleg a közhelyekkel szemben.

Mindennek a kiemelése s előtérbehelyezése azonban a túlzott szigorúság kegyetlen pereatja lenne s teljesen hamis képet is adna erről az igen-igen lelkes s becsületes munkáról. Eleve bele kell nyugodni abba: a regénnyel Barabás Gyula önmaga s olvasói adósa maradt. A hang ritka frisseségét, a tárgyak harmatos érzékletességét adta helyébe.

S abból, amit még ezenfelül adott, az eleven, színes epizódok sorából kiemelkedik egy kocsmai jelenet: elzüllött, öreg irnok, álmodó, fiatal fantaszta, két, savanyúvizet szállító, fillértelen székely véletlen összetalálkozása az éjszakában, a sebzett, megtaposott szívek elfelejtkezése az olcsó fenyőpálinkában, az életben oly ritkán felragyogó mámor, holbeini komorságú, szinte vallásos férfitánc a kocsmáros rikoltó furulyaszavára, s a hajnali szürkülettel belopakodó halálos fáradtság és kielégülés, - felejthetetlenül szép. Megírásában is: hibátlan s tökéletes.

Hiányos lenne a beszámolóm, ha elhallgatnám Barabás Gyula szocializmusát.

Naiv, kamaszos, legforróbb lázadozásaiban s keserűségeiben is súlytalan s közhelyes szocializmus ez; ne vegye zokon Barabás Gyula, egy kifejező jelzőm volna rá: sárgacsőrű. Kifakadásainak tónusa, mélysége ilyesféle: «Milyen jó, hogy a gazdagok is meghalnak!» Az első részben, Erdély hegyeinek tiszta, havasi levegőjében ritka mazsolaszemek még ezek a kitérések. A könyv második felében azonban már túlteng a sok osztályigazság, amelyeknek legnagyobb, közös hibája az, hogy nem tudnak a művész anyagává átnemesülni. Vezércikkek maradnak, s még hozzá naiv, súlytalan vezércikkek, az önéletrajzszerű regénykísérletben is.