Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Turóczi József: G. HAUPTMANN: A SZENVEDÉLY KÖNYVE

G. Hauptmann paradox termékenységével és sokoldalúságával szemben tehetetlennek bizonyul minden irodalomtörténeti fogalom. Valahányszor azt hisszük, hogy sikerült megállapítani a költő helyét, valamilyen formulával áthidalni, kiegyenlíteni belső ellentmondásait, eredendő impresszionizmusa tüstént rácáfol meghatározásunkra. Leginkább talán még első heroikus korszakát (1889-1896) lehetne egységes nézőpontból átfogni, amikor a pozitivista elmélet és gyakorlat történetfilozófiai időpontja a szocializmus diadalmas ideológiája közös alkotó munkában találkozik Hauptmann tehetségével és formájával, amikor valóban tett-értéke van minden drámai dialógusának s időszerűséggel telített szava egy pillanatra világokat emel ki a sarkaikból. Innen kezdve azonban vége minden egységnek, s nincs az a valószínűségi számítás, amely meg tudná jósolni, milyen törvényszerűséghez igazodik majd további fejlődése vagy - visszafejlődése. Dráma, regény, novella, följegyzés, klasszicisztikus idill, eposz, német középkor, antik világ, reformáció, XX. század, a valóságtól való legkisebb s legnagyobb távolság pátosza, naturalizmus és romantika - mindez ellenőrizhetetlen, irracionális sorrendben követi egymást. Ez a kiszámíthatlanság azonban inkább csak Hauptmann impresszionizmusának alakváltozásaira vonatkozik. De nem vonatkozik motivumaira, helyzeteire, figuráira, akik állandóan vissza-visszatérnek, megismétlődnek, úgyhogy ezen a ponton Hauptmann minden későbbi munkája elő van készítve az előbbiekben s csak a költő lírai, epikai, drámai állásfoglalásának szerkezetében különbözik tőlük. (Igaz, hogy ez az ismétlés teremtő ismétlés: minden, ami visszatér, rendszerint gazdagabban, magasabb fokon tér vissza.) Ilyen értelemben a «Szenvedély könyve» (Buch der Leidensehaft I-II. Berlin, S. Fischer) is elő van készítve már egy sereg drámában, sőt közvetlenebbül is a Phantom-ban, a Wandá-ban; azonkívül lépten-nyomon megérezni rajta Hauptmann évek óta készülő Hamlet-legényének atmoszferikus közelségét. Külső formája szerint álcázott önéletrajz, de a napló távlatával, belső szerkezetében egyetlen, felelőtlenül áradó lirai monológ. Háttere nagyjában az a tíz esztendő (1894-1904), amikor Hauptmann végrehajtja a naturalizmus és romantika funkciócseréjét. Színhelye Németország, néhány epizód időtartamára: Párizs, Amerika, Olaszország, de főkép és mindenek előtt az a beláthatatlan világ, amelynek csak néhány tartományát hódította meg a pszichoanalízis. Hőse Hauptmann időtlenebb alakmása, Titus, aki két nő között áll; az egyik a felesége, a másik egy tizenhétéves fiatal lány. (Ennek a helyzetnek s problematikájának külön mondai s költői hagyománya van a német irodalomban, egyfelől a Graf von Gleichen történetében, másfelől Goethe Stellája óta.) Egyfelől a levezetett, törvényesített, veszélytelen emlékké, családi érzéssé degradált, másfelől a törvényen kívül álló, elemi, fenyegető, veszedelmes szenvedély. Térben nem hosszú az út az egyik sarktól a másikhoz. Annál hosszabb időben. Tíz évig tart, mire Titus megteszi. Addig harcol és küszködik az amorf szenvedély. Mint minden szenvedélynek, megvan a maga külön ritmusa. Mindent a maga képére formál, csak annak kegyelmez meg, ami táplálja erősíti, akár emberről, akár vidékről van szó. Elértékteleníti az egész polgári életet és normáit. Hősét kiemeli vonatkozásai közül: azt sem tudjuk, mi a foglalkozása. Nincs más megfogható valóság, csak a környezet, a háttér, a mellékalakok: a szenvedély visszhangja és visszfénye. Mint minden szenvedély, ez is arra törekszik, hogy elérje hőfokát s törvényesítse magát. (A két kötet elejétől végig ennek a végzetes törekvésnek kínosan elemző leleplezése.) A családi érzés, az asszony védekezik, néhányszor kisajátítja a szenvedély nyelvét s ezen a réven pillanatnyilag visszahódítja Titust. De végül mégis. csak az elemi erosz győz: Titus feleségül veszi kedvesét. A szenvedély könyve valóban szenvedélyes könyv. Csakhogy Hauptmann ezúttal sem tagadja meg magát: sohasem volt még ilyen megrázó, ilyen bölcs - és ilyen lapos. Nyelvi képzelete kifogyhatatlan másodrendű megrázkódtatások közvetítésében, de valahányszor magasabbrendű remegésekre kerül a sor, közhelyekhez folyamodik, vagy a bibliával, Danteval, Goethevel igazolja magát.