Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Sárközi György: AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL
Babits Mihály uj versei - Athenaeum

Babits Mihálynál ma bizonyára nincs nagyobb presztizsű magyar író: szellemének és tehetségének európai méretét, költői aktusainak mindenkor legbelülről származását, egyéniségének pártokfeletti tisztaságát jóformán mindenki elismeri. Különös jelenség, hogy evvel a presztizzsel sehogysem áll arányban a költő népszerűsége: ha napról-napra nő is - amit legjobban az bizonyít, hogy egyre többen kötnek belé, - s ha az ifjúság, amelynek a nagyság megszimatolására legérzékenyebb belső szervei vannak, egyre sűrűbb csapatokban áll is mellé, a nagyközönségből mégis hiányzik egy tiszta, egyértelmű Babits-kép, az a kép, amilyent nagy íróiról előbb-utóbb szükségszerüen kialakít, mert a sokaság szereti az egy szóba foglalható nagyságot, az egy vonallal lerajzolható mintaképeket.

Nem is lesz könnyű ennek a populáris Babits-képnek a kialakulása, mert Babits minden, csak nem egyszerű; egy szóba tán sohasem lesz foglalható. egy vonallal sohasem lerajzolható. Aki elindul az ő nyomán, mintha török szőnyeg betűi és mintái közé jutna: csak a gazdagság és színesség kábító szépségét érzi, anélkül, hogy egyhamar tisztába tudna jönni a vonalak rendszerével. Minden verse elmélyedést kíván, anyagának gondos újraélését, gyakran tudományos tájékozottságot, gyakran intellektusunk fáradságos munkáját. - nemcsak írójuk van benne e versekben egészen, szívvel-aggyal, hanem ugyanezt kívánja az olvasótól is.

Az egyvonalú Babitsot leírni tehát lehetetlen, de ez ismertetés szűk keretein belül csak sejtethetjük a sokvonalút is. Minthogy a kötetet, amely Babits verseinek teljes gyüjteményében mint befejező rész szerepelt. a Nyugatban Illyés Gyula szép cikke annak idején már ismertette, csupán a kötetke önálló kiadásába felvett új versek recenziójára szorítkozunk. Ez a kilenc vers, - amelyek közt vannak remekei a költőnek és vannak a második sorból valók is, - szám szerint elenyésző része a gazdag Babits-lírának, de különöskép mégis oly pontokon feküsznek költészete térképén, hogy összekötve e pontokat, erőszak nélkül kirajzolódik egy - legalább vázlatos - költői arckép.

Miben áll hát Babits komplikáltsága, sokrétűsége? Ahogy nem tud megelégedni önmagával s lázasan von magába jelent, multat és jövőt, távolságot és közelséget, természetet és kulturát? Vagy ahogy nem tud elférni önmagában és még égetőbb lázzal objektiválja érzéseit jelenbe, multba és jövőbe, távolba és közelbe, természetbe és kulturába?

Babits nem szimbolista költő és így nem a szimbolum kondenzátorában halmozza föl a mindenség foghatatlan áramait. Realista, pedánsan realista, alázatosan realista, mint egy miniátor: néha megborzongunk képei valóságosságán, mely mintha már a fantasztikumot súrolná. De a valóság képe nyomban költői képpé is lesz a versben, horgot akaszt a végtelenségbe, levonva valamit ama foghatatlan áramokból s így még egy valóságot kap, egy valóságontúli valóságot. Ebben a kettős láncban, a perc és az időtlenség összefonódásában, zsongnak és csörögnek tova a babitsi sorok, mert e kettős életű képek nem szórványos díszei a versnek, hanem maga a vers.

Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek;
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Csakhogy Babits perce nem egy idősíkot jelent. Amikor vallomást tesz e jelen mellett:

...De én mégis szeretem ezt a barbár iramot is, akárhová visz!

akkor is visszafut a multba, hogy az időből s amit az idő magába gyüjtött, elmult valóságokból, egy csepp el ne vesszen:

...A fürge néger
combokat Senecák szeme is itta...
s előrefut a jövőbe, hogy a beláthatatlan messzeségek vízióit elkapja:
...s a vad ma ádáz árnyakat vetít a holnap üres falára...

Igen, e versek mint fároszok állnak a jelen csapkodásában, mindenfelé egy-egy szabad ablakkal: kilátással a multba s kilátással a jövőbe. És azért tudta Babits annyira mély élményévé tenni a könyvet, a kulturát, mert teljesen beleépítette ebbe a sokszemű toronyba. Nem holt tudás, mikor a kereplőről dalol, melyet a középkor a poklosok nyakába kötött, mikor a talpig aranyba vont eleven szobrot siratja, aki egy reneszánsz ünnepségen megfúlt az arany alatt, mikor a bibliai vak Tóbiást említi, akit Ráfael vezet a mélység szélén. Mert a másik ablakon kíváncsian s borzongva néz Utópiára, és ez is élmény, véres valóság.

Ez az ablaktalan ház!
Jövendő ház! Álomház!
Építik Amerikában.
Húsz emelet! Harminc emelet!
Háztömb, házváros, házsziget!
S nem süt be soha a nap.

A tér éppígy kitágul a költő körül. A tárgyak, a kéznyujtásnyi közelség életét senki jobban át nem élte Babitsnál a Sunt lacrimae rerum... óta, de mégis:

... a szomszéd falu semmivel se messzibb,
mint a szomszéd csillag.

A legközelebbit éppoly titokzatos utak kötik össze a legtávolabbival, mint a percet az örökkévalósággal.

...és elönti rádiónkból
a Jazzband a világürt...

S ez a világür nem puszta szó, bombaszt, mert pontosan érzékelhető:

(Messze szférák
lakói, ti, ha volna lég az Ürben,
edzhetnéd csillagok kíváncsi népe
füled a méltó muzsikára, melyet
földünk repít a mindenségbe!)

Ami pedig az itt és ott között van, az fantasztikusan komor, sötét színekkel mossa össze a világokat:

Négerek ülnek a folyóparton
boszorkányok susogásától nehéz az éjszaka
nem hallod a dobokat a dobokat
Afrika, Afrika...

Micsoda nyugtalanság űzi hát ki e versek költőjét önmagából, hogy rész voltából egésszé teljesüljön? S micsoda gőg parancsolja, hogy önmagában építse újra a széttöredezett mindenséget?

Érzései is kettősen futnak, mint a tenger vizében a mély áramok folyása. A meleg áram valami borús, csüggedt szomorúság, majdnem keserűség, a világ minden gazdagságában is csak magát érző meztelen lélek ijedős, menekülő borúja:

Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,

mert engem az ősz kezd aranyozni már,

hervadt fa rozsdája, halálos arany,

kit ez a fény von be, annak este van.

De a másik áram hűvös és fenséges és bátor: a mindnyájunkért helytálló, mindnyájunk bűneit megvalló, mindnyájunk szenvedéseit szenvedő költő hősisége zúg benne:

korbácsos üngös penitencia
szégyenkező és fájó hősisége.