Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám

ILLÉS ENDRE: A MADARAK ELREPÜLNEK

Annak a szobámnak, amelynek emléke most felkísért, két ablaka volt.

Az egyik, az igazi, kifelé nyílott: ki a hegyekbe.

S közelhozta ennek a szomszédságnak minden szépségét.

A nagy, szabad lélegzeteket. Amikre úgy pirosodik át a szív, különös szédületben s boldog nekiiramodásban, mintha a tavaszi szél csípné ki. Közel hozta a gondtalan bukfenceket, melyeket a nap vetett a márciusi olvadásban lucskos, meredekebb lejtőkön. Távoli erdők kékesbejátszó foltját. Mintha próbálgatta volna már a nagy hárfát ekkor valaki. Minden nap egyre joban megfeszültek a húrok. Néha elpattant egy. Furcsa, hosszú zengés támadt ilyenkor. De a többi mind erősebben zúgott már fel. S ezer rigó kezdett feleselni egymással.

És közel hozta ez a szomszédság főleg a levegőt.

A levegőt, amely olyan volt itt, dús áradásban, mint egy frissen mosdott lány. Tiszta és illatos.

De két ablaka volt ennek a szobának.

S a másik egészen másfelé nyílt. Sokkal kisebbre is vágták, homályosabb is volt. Egyetlen szárnnyal árválkodott csupán. Azt sem lehetett kinyitni soha: a tükör volt.

A fehérre festett vasmosdó felett a kopott, keskeny falitükör.

A hónaposszobák örök második ablaka.

Amely befelé nyílik: be a szobába.

S aki kiváncsi magára és belenéz, annak megmutatja kegyetlenül s tisztán a mezítelen életét.

Úgy jöttem azon a tavaszon ebbe a szobába, hogy a nap a hátamba sütött s az árnyékom előttem ment.

A villamosmegállók csupán az apróhirdetések különös délkörein s földrajzi hosszúságain szoktak közel feküdni a hónaposszobákhoz. A valóságban hosszú út vezet hozzájuk.

A felfelé kanyarodó ösvényen be-besüppedtem, bokáig is, az agyagos, marasztaló sárba.

S hogy ne lássam mindig azt az éles, fekete árnyékot: hátrafordultam.

Szürke háztetőivel, tornyain az elcsúszó, fényes napsugárral, szabályos kockákra vágott tömbjeivel, feketébe mosódó fehéren - a város utánam jött.

S én régi ízekkel sebeztem fel az ínyemet. Elmult dolgokra próbáltam gondolni.

És amikor beértem a szobámba, befordultam a fal felé.

Nem igen volt kedvem kinyitni az egyik ablakot sem.

Oly furcsák az első napok idegen helyen.

Mindig egyek ezek a kiadó szobák. Nem ér soha semmi meglepetés. Mindenütt ugyanaz a szekrény, ugyanaz az asztal, ugyanazok a székek várnak.

S mégis...

A levegőben van valami.

Valami megfoghatatlan titokzatosság.

Az ujonnan áthúzott ágy fehér és hűvös. De a tárgyak annak a valakinek a kezeérintését őrzik még, aki itt élt.

Ki lehetett?

Minduntalan az ő nyomára bukkanni...

Egy szög van a falban. Mire használhatta?

Az asztal lapja egyhelyt lekopott.

S a szekrény... a székek... a padló...

Mind meg kell nézni.

S mindegyik mond valamit.

Közben be is esteledik lassan.

Így múlik az első nap.

A második azután...

Tisztán emlékszem még erre a másodikra is.

Az ébredéses, első reggelre ebben a szobában.

Arra riadtam fel, éber, nyugtalan, könnyen feldobbanó szívvel: valaki kocog az ablakon.

Olvadó, napos március volt.

Szép, derült idő. Szokatlan meleg napok.

De még fagyosak azért az esték. S fűrészes még a reggel is.

Odakünn kocogtak.

Felkönyököltem.

Abban a furcsa félálomban, emlékező, félidegen, félismerős révületben: igen... otthon vagyok...

Itt az éjjeliszekrény... a pamlag... a mosdó... tegnap este is így állottak... igen... tegnap este is... otthon vagyok...

De ki jöhet hozzám? Ki ismer már itt?...

Hátrafordultam.

Ki az hát?

Néztem. Bosszankodva is, csodálkozva is, hosszú ideig.

Egy madár topogott a kinyúló, széles ablakpárkányon. Mellén valami sárga, kis pihe. Bizonyosan cinke lehetett.

Találkozott a tekintetünk.

S csak nem mozdult.

Mintha várná: nyissák már ezt az ablakot. Sürgetőn s türelmetlenül csak állt, állt. Egészen biztosan, nem először így.

Persze, ez nem hozzám jött. Honnan is tudta volna, hogy itt lakom. Azt a másikat költögette még, aki ideszoktatta.

De az már elment.

S csak én voltam itt.

Tehetetlenül keltem fal.

Mit csináljak most?

De akkor már odarepült a második madár is. Ez rigó volt. S csakhamar a harmadik. És a harmadik nyomában még több. Zsivajosan, egész kis sereg.

Kinyitottam az egyik szárnyat.

Becsipogtak a szobámba.

Ki tudja, mire várnak? Mit kellene most felelnem nekik?

Ez a csipogás... Nem, semmikép nem lehet félreérteni. Kérnek valamit, várnak valamire. De mit? Mire? Fáznak talán? Vagy éhesek?

Éhesek... igaz!

Enni, enni kérnek így!

Körülnéztem.

S mert fáztam már a nyitott ablakban, hamar magamra kaptam a ruhámat.

Mit is adjak most?

Keresgélni kezdtem a szobámban. Szerte a sok holmi közt. Felhánytam a bőröndöket, kihuzogattam a fiókokat. Megnéztem a szekrényt.

Semmi.

S már-már lemondtam mindenről.

Végre egy régi felöltőm zsebében mégis találtam száraz kenyérmorzsát. Hogy került oda? Már nem emlékszem rá. De nem is gondolkodtam rajta.

Sietve, örömmel szórtam ki a párkányra.

Gyors mozdulatomra ijedten rebbentek el.

Csakhamar azonban visszamerészkedtek. Egyenként. Növekvő bátorsággal. S kíváncsian meg is csipegették a morzsát. Kis csőrükkel felemelték. De azután újra csak leejtették.

Nem kellett.

Néztem őket.

- Hm... Finnyásak!

Azután mégis csak felemelték. Ettek is valamit. De oly kedvtelenül, immel-ámmal aprítgatták csak. Láthatóan valami másra vártak.

S követelőzve csipogtak tovább.

Aznap nem tudtam már nekik mást adni. Estére pedig elfeledkeztem mindenről.

És reggel, másnap reggel megint csak jelentkeztek. Kocogtak az ablakon. S most már mintha ingerültebben is tették volna, mint előző nap. Úgy látszik, nem ébredtem fel azonnal. Határozottan elégedetlenek voltak.

S nekem megint nem volt semmim.

Még a tegnapi, száraz kenyérmorzsa sem.

Mit tegyek?

Egy pillanatig az járt az eszemben: semmit.

Ki sem nyitom az ablakot, befordulok a fal felé.

Én... meg is tehettem volna ezt... De az a másik?... Tudják-e vajjon ezek a cinkék, s a többiek, fagyoskodó, alamizsnára szorult, szegény vándorok: ő elment már? Mit gondolnának róla,? S ha ismernek már: rólam?

Milyen ostobaság!

Mégis felkeltem. Átmentem a háziasszonyomhoz. Ott kértem egy darab friss kenyeret. S azt aprítottam ki.

És megint csak úgy jártam, mint tegnap.

A kenyér sem kellett.

Talán többet ettek belőle, mint a száraz morzsából. De ez sem volt az igazi. S csörögve, elégedetlenül repültek el.

Délután süteményt vettem.

Valami elégtételfélével vártam a reggelt. Az éjszaka nyugtalanul is aludtam. Gyerekes türelmetlenséggel toltam-toltam volna előre az óramutatókat. S az óramutatókkal a márciusi sárba és sötétbe ragadt időt. Majd megmutatom ma...

Meg akartam mutatni: ismeretlen elődöm sem volt különb vendéglátó nálam.

Mert most már ismernek, bizonyos, hogy ismernek. S ha nem, ebből a süteményből: megismernek.

Reggel kitettem a süteményt.

Mintha valamivel kevesebben jöttek volna... Nem baj!

Majd visszacsábulnak a többiek is, ha megtudják a süteményt. S szorongva lestem az eredményt.

Szorongva, mert éreztem, valami baj van. Még a süteménnyel is.

A sütemény cukros volt. Omlós, ízes. Vajastésztája már a gondolatra is foszlott, tölteléke vágykeltően kínálkozott.

S hiába...

Kellett, kellett.

Ettek is belőle.

De valami régi ízt mintha nem tudtak volna elfelejteni. S csak elrepültek. Csalódottan.

S tudtam: másnap megint nem fognak visszatérni néhányan.

Úgy is lett.

Valami szívós, makacs, kétségbeesett harc kezdődött ekkor. Megtartani ezt az egyre olvadozó, elégedetlen reggeli gárdát! Megtartani: akármivel is. Mert napról-napra egyre kevesebben lesznek.

Tiszta cukrot szórtam ki, apróra törve. Kockacukrot és karamelt. Mézzel harcoltam. S mindennel, ami volt. A csokoládét is megpróbáltam. Ekkor már május lett lassan. Gyümölcsöt vettem. Korai cseresznyét. Friss volt. Piros és édes. Nem kellett.

Talán még édesebbre vágynak?

Szmirnai fügét vettem. S annyi mindent még.

És mindhiába.

Ki ne ismerné ezeket az apróságokat?

Amik halálos fontosságúvá tudnak megnőni. S egyre többet jelentenek magányos napokon.

Oly szürkék és semmitmondók eleinte, mint a szürke és halott szappanlé. De amikor egy szalmaszállal belefújnak: szivárványos s ragyogó álmok elevenednek fel a piszkos szürkeségből. S nőnek ezek a gömbök. Az élet lehelete s elevensége bennük. A lehelve-teremtés titka és csodája. S egyre szinesebbek. Egyre szebbek.

Nőtt ez a kis titok is.

S valahogy egyre szebb lett. És fontos, oly fontos már: ez a reggeli csipogás.

Hogy eljöjjenek ezek a madarak. El ne maradjanak valahogy. Mert ekkor a szépséget hozták már magukkal. Álomtalan éjszakáknak s szürke napoknak minden szépségét.

De akármit is tettem, egyre kevesebben lettek mégis.

Egyre jobban közeledett a forró, ájult nyár. Lassan meg is érkezett. S én a különböző magkereskedéseket bújtam.

Hátha eltévesztem, már az elején eltévesztettem mindent? Süteményt, édességet, cukrot, gyümölcsöt adtam. S talán ételt kellett volna adni. Tápláló, egyszerű, komoly ételt. Magot.

Talán...

Mindenféle magot vettem.

És tisztán szórtam ki. És keverve tettem az ablakpárkányra.

De ez sem kellett.

Semmi sem kellett.

Mivel csalogatta elődöm össze ezeket a madarakat? Nem tudom. Mit adott nekik? Nem jöttem rá. Én bármit vettem: mindhiába. Nem tudtam rátalálni az igazira.

S már alig jött el egy-kettő.

Az öregek, a kényelmesek.

Akik lusták voltak új eleség után nézni.

S egy reggel ezek is elmaradtak.

Nem jött el a régi csapatból, amely márciusban először kopogott az ablakomon, senki.

Senki.

S ezzel véget is ért ennek a hegyekre néző ablaknak a rejtélye. Nem tudtam megfejteni. Örök titok maradt.

De ott volt még a másik ablak.

A tükör.

S odaálltam ekkor a másik ablak elé. Amely befelé nyílott. Be a szobába. S néztem, hosszan néztem: mi történik itt?

Miért van az, hogy másnak oly könnyen sikerül egy egész sereget odagyüjteni a párkányra? S én még megtartani sem tudom őket. Tőlem elmaradnak, akármit is csinálok. Minél jobban töröm magam utánuk, annál messzebb elkerülnek.

Miért?

Álltam.

S vártam a választ erre a kérdésre.

De a tükör már egészen kopott volt. Nem mutatta meg az arcom. Homályos is volt. És nem felelt.