Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM
Jean Mistler új regénye jellegzetes példája annak a mindig érdekes, választékos, sőt tanulságos olvasmánynak, aminővel, vagy száz év óta, főképp Párizs látja el az olvasókat és amely szerencsés találkozása egy bizonyos közízlés s egy bizonyos írótípus temperamentumának. Az ily regény a régit friss változatban, az újat meg csak tompítva alkalmazza; témáját vagy problémáját többnyire a kor érdeke, illetve érdekessége diktálja; s irodalmi légkörét semmi sem jellemzi jobban, mint az a félig hódoló, félig feszélyezett hangnem, amelyen nála felsőbbrendű írókat vagy műveket emleget. Így beszél a jómódú polgár a főúri szalónnak számára csak félig nyitott rejtelméről s így beszél Jean Mistler is, egy kis szerelmi játékkal kapcsolatban, Proust catleya-virágos Odette-jéről, - talán hogy mutassa tájékozottságát az átlagosnál igényesebb olvasónak, talán hogy éreztesse felsőbbségét a tulajdon irodalmával szemben, talán hogy így köszönje meg Proust-nak a belőle merített, de csak módjával követett útmutatást. Ethelka vagy Etelka, ez a szép és szerencsétlen magyar asszony, aki, miután kedvese lesz egy francia attasénak s felesége egy leszerelt, királyhű, majd szocialista katonatisztnek, végül férjét elveszítve, a Dunában keres menedéket, s akinek, legalább is Mistler szerint, az egész háború-után-való magyar sorsot kell jelképezni, - főképp talán két szempontból tarthat számot az érdeklődésre. Az első inkább műfaji: Charaud-ék és annyi sok francia utazó és publicista után, Mistler is a regénynek azzal a felemás formájával próbálkozik, amely, mint bizonyos útiképek vagy regényes életrajzok, a valóságot azon nyersen zúdítja az irodalmi formák közé s az olvasó kíváncsiságát hol a képzelet korlátlanságával, hol a «való» adatok krónikás hűségével csiklandozza. Mintha a szedő szeszélye valahogy egybetördelte volna a napilap híreit és tárcáját, Ethelka, Mistler hősnője és IV. Károly király, Pierre, a romantikus francia és Nagyatádi Szabó István, egy érzelgős haldokló-jelenet és a budaörsi napok, a Ritz-szálló terrasza s a hagyományos irodalmi legénylakás egymásután, sőt egymásmellett szerepelnek e regényben. Hogy vajjon az ily keveredés, amely már a kulcs-regények szépséges lehetőségeit is felülmúlja s amely a «riportregény» formájában újabban nálunk is kezd burjánozni, a regény lealjasulását, vagy pedig gazdagodását vonja-e maga után, - azt, a fejlődés mai pontján, kissé bajos volna megjósolni. Egyelőre csak az látszik, hogy ez a sajátságos műfaj nemcsak a belső egységet, hanem a puszta igazságot is veszélyezteti. A képzelet közei, akár erősebb lendület, akár komoly tanulmány híján, sokszor csalóka emlékképekkel s hírlapi és társasági mendemondákkal telitődnek, s az olvasó érzése, mint a műfaj, felemás...
A másik, a magyar szempont, talán nemcsak azt jelenti, hogy Mistler e regényében «barátja» vagy «árulója»-e a magyarságnak. Kivéve egy mondatát, amely a magyar «hiszékenységet» a magyar «hazudozással» vonja párhuzamba (aminek egyébként mind Etelka, mind férje jelleme is ellentmond), Ethelka témája, hangulata, a cselekvény menete s főképen a befejezése egy kissé tán sietős, de csöppöt sem érzéketlen tisztelgés a magyarság mai sorsa előtt. Csak az a kérdés - és itt a lényeg -, hogy szabad-e, vagy mily módon és milyen mértékben szabad, nem egy élő és ismert személy, hanem egy egész nemzet szenvedését irodalmi leletként kiaknázni? Akit sem mélyebb emberszeretet, sem mélyebb emberismeret nem inspirál, hanem csak egy színes téma minél színesebb feltálalása, azt ugyan mi segíti át a riporterromantika útvesztőin? Minden egyéb távlat híjján, nem marad más eszköze, mint a fölény, a nagyvilági biztosságnak írói hajlékonysággal való keveréke, amelynek révén egy vonagló város népe tűrhetően mulatságos bábjáték-csoporttá merevülhet...