Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: KEZDŐDIK ÚJRA MINDEN
Földi Mihály új regénye. Franklin-kiadás

Egy lélek elvész a háborúban. Nem a harctéren, roham vagy pergőtűz közben, hanem attól a gigantikus gránátnyomástól, amely a háború alatt rásúlyosodott az egész emberiségre, a háború atmoszféra-nyomásától. Olyan lélek volt, mely alatt már békében sem volt biztos a talaj, a háború alatt észrevétlenül kicsúszott alóla. Egy darabig ezután még lengett a levegőben, lebegett talaj nélkül, aztán szétomlott a semmibe. Ez Magyari Miklósnak, Földi Mihály új regénye hősének a története.

Háborús regény, mely nem az emberi testek szenvedéséről és pusztulásáról szól, hanem a lelkek szenvedéséről és pusztulásáról. Orvosoktól hallottam, hogy a háborúban, akinek valami nagyjában kigyógyult vagy lappangó betegség volt a testében, az kiújult és fokozott virulenciával rohanta meg. Földi ezt a lelkekre vonatkozólag akarja demonstrálni. Lelki betegségek is vannak, melyek normális körülmények között csak tulajdonságok, esetleg hibák, de a háború abnormis viszonyai között szétterebélyesednek, uralkodóvá válnak a lelki szervezeten és felbomlasztják.

A regény érdekessége abban van, ezt az élettapasztalatot az író organikusan, fordulóról fordulóra, összes tényezőiben megmutatja az olvasónak. Nem anatómiailag, részről részre haladva, hanem genetikusan, az első csirán kezdve s aztán figyelve lépéstől lépésre való kifejlődését, hogy a végén magától értetődő következménykép álljon be a katasztrófa. Rámutat a dolog szervi eredetére, a körülményekre, melyek a csirát elkerülhetetlenül kifejlesztik, figyelmünkbe idéz minden tényezőt, amely ezt a fejlesztést sietteti-hátráltatja s közben azt az érzést kelti, mintha nem is demonstrálást hallgatnánk, hanem benne lennénk magunk is az előttünk lebonyolódó történésben.

A csira, amely a végén Magyari Miklóst előbb lelkileg, aztán testileg is megöli, az, hogy nincs benne hit. Nem tud hinni, szilárdan, magától értetődően sem az orvosi hivatásban, melyre készül, sem a leányban, akit szeret, - semmiben. Különösen a leányban nem, Szakács Ilona orvostanhallgatónőben, akinek egészséges, erőteljes, reális lénye egyszerre ellenállhatatlanul vonzza és taszitja őt, az örökké nyugtalant, irrealitásra és képzelődésre hajlót. Ilona keményen áll a maga kis talaján, nyitott szemmel, ambiciói felé nézve, felhasználva ezek elérésére minden eszközt, nőiségének a férfiakra való hatását is, világosan, érthetően áll előtte a világ. Minden izében nő és mégis férfiasabb teremtés, mint Miklós, aki nem tud megnyugodni semmiben, nem lát határozott életprogrammot maga előtt, tanulmányaival is csak Ilona szuggesztiója alatt, szinte az ő kedvéért foglalkozik, a világról csak zavart, határozatlan képet tud alkotni magának, nem tud hinni. Az ilyen ember szerelme mértéktelen szenvedélyre képes, úgy rágódik szivében, mint egy seb, de nincs megnyugvó biztonsága. Mint mindene, szerelme is irreális. Ahányszor együtt van a lánnyal, minden újra meg újra szerelmes lesz bele, de amint eltávolodik tőle, megrohanja a kétség, a hitetlenség, oktalan képzelődésekkel, csúf gyanusításokkal szennyezi be a lányt, jeleneteket csinál, melyekből mindig megalázkodva kerül ki, szerelmesebben, mint valaha, menekülni akar tőle egy más asszonyhoz, akivel viszonyba bonyolódik szerelem nélkül, vágy nélkül, hogy aztán az első találkozáskor újra visszatérjen Ilonához és újra szenvedjen kétségei miatt. Némi megnyugvásra jutna egy németországi közös utazáson, a folytonos együttlét, a leány odaadása csillapítja kétségeit, de aztán jön a háború és kezdődik újra minden, sokszorosított mértékben. Miklós beáll katonának és elkezdődik a nagy talajcsuszamlás.

Ettől fogva egyre jobban csupa olyan dolgokat csinál, melyeknek maga se tudná, ha kérdeznék, józan, érthető okát adni. Beállt a háborús gépezet sodrába és sodortatja magát, igazi eszmélés nélkül, anélkül, hogy csak hozzávetőleges képet is akarna alkotni magának arról a szervezetről, melynek tagja s azokról az eseményekről, melyekbe belekerül. A háború kitörésekor magával sodorja a közhangulat, a háborus város levegője, a katonaságnál a kaszárnyában, a budafoki osztagnál, a kórházban csak úgy ődöng, tudattalanul. «Magával mindenki azt tesz, amit akar,» - mondja neki, kétségbeesve tehetetlenségén Ilona, aki a veleszületett ügyességgel igyekszik számára megteremteni a körülmények közt legkedvezőbb helyzetet. Csak egy értelmes képzete van: az, hogy el van választva Ilonától, csak lopva, percekre találkozhatik vele s féltékeny gyanusításai rettentő erővel újra megrohanják. Körülötte bizonytalanná válik, megzavarodik az egész világ s ő úgy jár benne, semmit valójában meg nem látva, semmit meg nem értve, semmit nem akarva, mint az alvajáró.

A harctérre kerül s itt már elszakad jóformán minden szál, ami a reális élethez köti. Ami körülötte történik, abból semmit se ért, nem is gondolkodik rajta, megy, ahova vezetik, csinálja, amit parancsolnak neki, de mindez, mintha nem is őt illetné. Senkinek sem ír, Ilonának sem, úgy él, mintha semmi köze sem volna az élethez, csak akkor eszmél egy pillanatra önmagára, mikor megöl egy szerb katonát. Aztán hermetikusan elzáródik eddigi világától, sebesülten szerb fogságba kerül, felgyógyulva betegeket ápol a szerb kórházban, - itt mintha új élet számára nyílna neki kapu egy szerb medikuslány iránt támadt szerelemben, mely egy időre kimossa lelkéből Ilona képét, de ez is hamar végetér, a nagy szerb visszavonuláskor visszakerül a magyarokhoz s szabadságra hazajut Budapestre. Azt hiszi, kezdődhetik újra minden, de míg odavolt, megváltozott körülötte a világ, neki halála hírét költötték és Ilona férjhezment egy öregedő orvostanárhoz. Most végkép kicsuszott a talaj alóla, most már nemcsak hite nincs, hanem az élete értelmét sem érzi. Még egy kisérlet, hogy kezdődjék újra minden, ezt is Ilona teszi meg, mikor elhagyja férjét és visszatér hozzá. Egy darabig úgylátszik, mintha volna még számára élet, mintha újra talaj kerülne alája. Ilona a felesége lesz, lakása van, praxisa, dolgozik, kezd megnyugodni, beleilleszkedni a világba, de azért hirtelen szétbomlik ez is. A talaj kicsuszamlik az egész ország alól, a forradalom gyökértelensége ragad magával mindenkit s az ő új élete hazugságnak bizonyul. A most már menthetetlenül összeomlott lélek az anyjához kívánkozik, Erdélybe s útközben az új határon átjárja szívét egy őrtálló román katona golyója.

Földi Mihály érett komponáló és elbeszélő készsége abban győzedelmeskedik, ahogy ezt a belső történetet külső eseményekben elénk tárja. Amint Magyari Miklós alakja mindjárt a második lapon megjelenik, már jelezve van, hogy erre az emberre különleges sors vár, ez nem olyan orvostanhallgató, mint a többi, hanem nagy komplikációk láthatatlan jele van homlokán. S így tovább, mindig érezni, egyre intenzívebben a légkört, mely ezt a fiút körülveszi, a vonzást, mely öntudatlanul a szép kolleganő felé sodorja, azokat a környezeti hatásokat, melyek lényének természetét egyre jobban kitárják. Talán a legkitűnőbb a könyvben az a mód, ahogy a háborús levegőt éreztetni tudja, az első napok ideges mámorától végig, amint egyre jobban betakar mindenkit és mindent, hogy semmise maradjon független attól a ténytől, hogy háború van. S meg tudja mutatni, milyen semmi kis pont a háború rengetegében egy ember és mégis fentartani az érdeklődést ennek az egy embernek az élete és sorsa iránt. Amit elmond, azt mindig érzékelteti, alig van a könyvben elvontság, mindent embereken és eseményeken keresztül látunk. Kevés, de biztos vonallal rajzolja ki nemcsak a főalakot, hanem a többi alakokat is -, vonalvezetésében csak a vége felé van rés: azt a módot, ahogy Ilona megpróbál élni a Miklós és a Nyiri tanár közötti kettős élet hazugságában, nem érezzük összeegyeztethetőnek azzal a karakterképpel, melyet addig kaptunk Ilonáról, az anyjáról, a tanárról. Ezt leszámítva, a lélektani hitel kifogástalan, anélkül, hogy a szemlélet lélektani volta osztentatív módon előtérbe nyomulna. Földi Mihály ebben a regényében elérte a tiszta epikai formát.