Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · DISPUTA

FARKAS ZOLTÁN: A PROHÁSZKA-LEGENDA

Az elmult negyedszázad magyar katholicizmusának legnagyobb egyénisége, Prohászka Ottokár körül valóságos legenda van kialakulóban. Izzón sóvárgó, a legjobban talán önönmagával küzködő lelke megváltozott alakban tovább él a hívők táborában, emléke, mindjobban tisztul minden földi salaktól, valóságos transfiguráció játszódik le előttünk, melynek hőse minden fogyatékosságától szabadulva emelkedik a mennyek országába. A hívők lelkesedése nem áll meg, hanem szinte futótűzként terjed tovább és mámorít meg olyanokat is, akik nem a hit mindent alázattal befogadó készségével, hanem csupán az egyéniség-kultusz szeretetével nézik Prohászkát.

Földi Mihályt is magával ragadta ez a szuggesztív lélek. Annál könnyebben, mert megismerését ott kezdte, ahonnét legközvetlenebb és legvonzóbb képe alakítható ki, nemrégiben megjelent naplójának olvasásán. Erről Földi a Nyugat előző számában mély impressziókat mondott el, de a végleges ítéletmondástól tartózkodott, midőn így ír: Mialatt a szem nyugtalanul tekint, a kéz kutatva nyúl a többi kötet, a tanulmányok, a hátramaradt művek felé, amelyeknek tanulságot kell tenniök, egyenrangú, kevesebb, vagy talán több volt-e az alkotó, a vajudó, a kereső, a sokszor válságos, de mindig magasabbrendű embernél?»

E kérdésekre tesznek néhány megjegyzést a következő sorok, melyeknek eszébe sem jut, hogy teljes válasznak képzeljék magukat, de egyre-másra mégis figyelmeztetnek, amit mellőzni egyoldalú megfeledkezés volna. Prohászka a magyar katholicizmusnak olyan korában lép a cselekvés terére, amidőn valóban nagy szüksége volt apostolokra. Bármerre nézett is az új apostol, erkölcstelenséget, gonoszságot, közönyt, vagy hitetlenséget látott a katholikusok táborában. Éles szemével felismerte a magyar élet egyéb nagy bajait is és ezeket gyorsan egybekapcsolta egyháza állapotával. Alulról jött, egyszerű, felvidéki családból, látását nem korlátozták a társadalmi maradiság elfogultságai és bátran hirdette ezt a meggyőződését: «a magyar nép minden téren való hátramaradottsága egy sokszoros vészkiáltás, mely az uralkodó osztályoknak és elsősorban az egyháznak mulasztásait kiáltja világgá». Egyházfő részéről nálunk ilyen kijelentések a mi korunkban alig hangzottak el és csak egyházfő részéről nyilvánulhattak büntetlenül. Prohászka szívvel-lélekkel érezte viszonyaink szociális igazságtalanságait és ebben nagyon élesen különbözött a magyar katholicizmus többi vezetőitől. A krisztusi tanításban olyan, szinte korlátlan lehetőségeket, sőt parancsot látott a nehéz emberi sors enyhítésére, hogy minden erejével a szenvedők mellé állott. Páratlan népszerűségének egyik döntő oka volt ez, különösen, mert nemcsak prédikált, hanem cselekedett is, a lélek nemesítésének szentelt, egyszerű, igénytelen és jótékony életével példát is szolgáltatott.

Ám Prohászka nemcsak a társadalmat nézte és figyelte, hanem magát a mai embert is. Lelkében a hit vigasztaló ereje lobogott, mely erkölcsre kényszerít, a hitevesztett közönyös embert hívővé törekedett nevelni, hogy szenvedéseitől megszabadítsa. Az évezredek viharait diadalmasan túlélő katholikus hitet pedig, melyet az újkor embere olyan sok oldalról és annyiszor támadott, elméje és szíve minden erejével törekedett megvédeni. Nagy változás volt ez a háborút megelőző évek tespedt gazdagodásának ellanyhult katholicizmusával szemben. Prohászka egymásután vette elő a hit nagy problémáit és gondolkozása minden erejét megfeszítve védte a katholicizmus tanításait. Ez is új és váratlan dolog volt, mert véle az egyház kilépett passzivitásából és nálunk is harcosan fordult szembe a természettudományi világfelfogás, a materialista optimizmus hitromboló munkájával. A közönség elé vitte azt a védekezést és harcot, amely azelőtt legfeljebb csak tantárgy volt a theológiai fakultáson. Sikere óriási volt: a kételkedőknek a gondozatlanságukban közönyösöknek nagy tömegét tette ismét hívővé.

Két kősziklára támaszkodott. Gondolkodását a tomisztikus bölcselkedés és izzó hite irányította. Ez a hit azonnal megéreztette véle, hogy az európai lélek megnyilvánulásaiban mi az, ami a dogmával és a hit alázatosságával össze nem egyeztethető. De nagyon sokszor fölötte elfogulttá tette, felfogó képességében erősen korlátozta. Földi cikkének amaz idézete, mely Tolsztojban a képmutatót, Nietzschében a das Thier-t, mely hörög és horkol, Voltaireben pedig azt látja, hogy kétségbeesésében és szertelen vigyorgó dühében a serblit issza ki és mindhármukat szép kutlúrtársaságnak gúnyolja, nagyon jellemző arra, hogy ítéletei megalkotásából az európai kultúra döntő jelenségeivel szemben gyakran hiányzott a megértés, mert lényegtelen dolgokat tévesztett össze lényegesekkel. Ekképen hitvédelmi irataiban sokszor bukkanunk arra, hogy a védekezés és támadás álláspontját nem a szellemileg legmegfelelőbb, legelőkelőbb, vagy a támadottal egyenrangú síkra helyezi, hogy az egykori szenvedélyes hitvitázók ama módján érvel, amellyel a katholicizmus mai tudományos gondolkodói már szakitottak.

Az emberi lélek számos nagyszerű megnyilatkozása teljesen idegen volt tőle, csak felszínüket látta, de mélységeikbe behatolni nem tudott. Ekképen mondhatta azt, hogy «Ki nem mondhatom, mily émelyítő nekem ez az orosz pathológikus okoskodás, festés és nyávogás a regényeiben, az orosz psyche egy berúgott deliriumos béka...» ami mindenesetre megdöbbentő értetlenség az orosz regényirodalom csodálatos emberszeretete, vagy Dosztojevszkij ama mélységes kereszténységével szemben, amely a lélek autonómiájába helyezi a megváltás gondolatát. Ilyen, vagy ehhez hasonló ítéletek bőségesen akadnak Prohászka életművében, például Madách Imrére vonatkozók is, és nagyon nehézzé teszik az emberi kultúra megbecsülőjének azt, hogy gondolatmenetét kövessék. De nemcsak ez, hanem fejtegetéseinek gyakori lazasága és bizonytalansága is, mely abból fakad, hogy szenvedélyessége elragadja és nemcsak a megértésben, hanem a bizonyítás menetének felépítésében is sántikálóvá teszi.

Írásai telve vannak a logika dicsőitésével, pedig egyáltalában nem logikus gondolkozó. A cáfolni valókat elferdítve fogja fel és a hibás előzményekből hibásan bonyolít. Egyáltalában nem exact gondolkodó, bár mohón vágyik az exact bizonyításra is. Még a mathematikaitól sem riad vissza, holott ez a legtávolabb áll tőle. Hitvédelmi irataiban ezért szinte megható efféle kisiklások találhatók, elég, ha arra több ízben is előforduló gondolatmenetre utalok, melyben a mathematikai végtelen fogalmával operál, s amely bizonyításról műveinek kiadója azt kénytelen megemlíteni, hogy az a mathematika mai állásának nem felel meg, holott valóságban a mindenkori matematikával ellenkezik, mert a fogalom meg nem értésének következménye és így a hit nagy igazságait hamis képletekkel törekszik alátámasztani, amelyek végső konkluziója az, hogy «a végtelen szám nagyobb és egyúttal kisebb is magamagánál».

Prohászka a tomisztikus világnézet álláspontjáról indult el, amelyet az azóta elmúlt számos évszázad bölcseletének és tudományának hite szerint elfogadható eredményeivel akart kiegészíteni. Nem helyezkedett tehát az egyháznak mindig legjobban bevált orthodox álláspontjára, amely a hit végtelen nagyságának tudatában minden egyeztetést visszautasít, mert a hitet és dogmát mindennel szemben a végtelenség magaslatára emeli. Prohászka tudata alatt azonban nagy csodálat él a profán tudás iránt is, sőt racionalista módszerei is határozottan imponáltak neki. Ebből eredt aztán lényének egyik alapvető konfliktusa, mert legerősebb hajlandóságai a misztikum felé vonzották, de olyan rajongó volt, aki a racionalista módszerrel is megpróbálkozott, hogy hitét cáfolhatatlanná tegye. Tüzet és vízet azonban neki sem sikerült egy burokba szorítani, okfejtéseit bizonytalanokká, ingadozókká teszi miszticizmusa, ezt pedig szárnyaszegetté bizonyítgatásai. Megérteni és megközelíteni más gondolkozókat mindig csak érzelmi oldalról tudott. Azon a hosszú úton, mely aquinói Szent Tamástól végül Bergson erős hatása alá vezette, sohasem a sóvárgott logikai momentumok, hanem mindig az érzelmiek voltak irányadók, de sajnos teljesen uralkodni rajta és végtelen magasságokig emelni nem tudták, korszerű jelentőséget adtak ugyan neki, de az idők mulása fölé aligha emelik gondolkodását.

Az orthodox katholicizmusnak Prohászka törekvései sokszor kényelmetlenek voltak. Nem tetszett, hogy gyakran olyan új tartalmat törekszik önteni régi formákba, amely azokat repedésig feszíti, sokaknak az is fájt, hogy a profán tudással akarja egyeztetni és építeni az örök hitet és nem elégszik meg azzal, hogy a hitből alkossa meg a tudás épületét. Erősen kis-emberes szociális beállítottsága is szemet szúrt, így történhetett meg, hogy Rómában indexre tették néhány írását annak, aki egyházának rajongó és alázatos katonája volt. Ez az eset fordulópontot jelentett Prohászka életében, aki távol állott minden lázadástól. Ettől kezdve külső kiterjeszkedés helyett inkább befelé fordult, a misztikus kerekedett benne felül, aki nem gondolkodással, hanem rajongó érzelmek magasra ívelődő hídján át keresi az istenséggel való egyesülést. Ezekben az írásaiban közeledik leginkább a művészethez, bár nem jutott el annak kiemelkedőbb magaslataira. Alapjában sohasem is volt művészi lélek, majdnem minden megjegyzése, melyet a művészettel kapcsolatban tett, arról tanuskodik, hogy a művészi alakítás iránt nem volt érzéke. Az erkölcsi nagyság és elmélyedés fanatikusaként a végtelenség megközelítésének csak egy útját ismerte, az erkölcsi megtisztulást és felmagasztalódást. Semmitől sem borzadt úgy, mint az impasszibilitástól. Földi cikkének amaz idézete, mely zavaros fogalmazásban a meg nem értett Laokoon szoborról szól, szenvedélyes tiltakozás az impassibilitás ellen. Nem a forma érdekelte, hanem a tartalom, ez volt előtte minden művészetnek is kritériuma. Ha ez bárminémű ellentétben állott erkölcsi ideáljaival, vagy ha azt hitte, hogy a művész csak lát és ábrázol, de látszólag nem rajong, harcol, lelkesedik, akkor az alkotás neki semmit sem mondott, sőt undorította, könnyű és haszontalan játéknak tartotta, nem sejtette meg, hogy a formaadás szintén olyan nagy szenvedéssel járó teremtés, amely végül boldogít.

Művészileg is ellenállhatatlan formát nem igen tudott adni írásainak, vagy beszédeinek. Gondolatai gyakori bizonytalanságának a kifejezés bizonytalansága felelt meg. Nemcsak állandóan küzdött a magyar nyelvvel, ami különösen beszédjén volt nagyon érezhető, hanem írásaiban is gyakran formátlanul fejezte ki magát. Pályája elején meglehetősen szegényesen, később jóval gazdagabbá és színesebbé válva, de még akkor is gyakran pongyolán, terjengősen sőt hibásan is. Nem rendelkezett a nagy katholikus gondolkodók ama kifejezésbeli művészetével, amely felejthetetlenné teszi egy Szent Ágoston, egy Pascal, egy Chateaubriand, vagy hogy kisebbeket említsünk, Lammenais, Bossuet írásait.

Mindezekről bajos megfeledkezni annak, aki némi távlatból nézi Prohászka egyéniségét és nagy erkölcsi jelentőségének teljes elismerése mellett sem téveszti össze való alakját azzal az óriási árnyékkal, melyet a lelkesedésnek hozzá túlközel tartott lángja rajongói lelkébe vetíti.