Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

KÜRTI PÁL: OTHELLO
Impressziók a Nemzeti Szinház főpróbáján

Sokan azt állítják a színházi defaitizmusnak mai virágzó konjunkturájában, hogy számunkra azért élvezhetetlenek a Nemzeti Színház előadásai, mert egy pathetikus, a ma életével semmi kapcsolatot nem tartó szavaló-beszéd jegyzében állanak. Ez bizonyára téves megállapítás. A Nemzeti Színháznak sok sívár «klasszikus»-előadása után töprengtem már azon, hogy ugyan mi az, ami színészeinek beszédét valóban kiállhatatlanul fáddá, lélektelenné és - bizonyos jogos szempontból - csakugyan divatjátmulttá teszi. Hogy nem a pathetikus deklamálóstílus zavar, az bizonyos, mert hiszen a páthosz az igazi dráma lényegéből sugárzik s színpadi verseket csak szavalni lehet. A Nemzeti Színháznak mostani, egészen kiemelkedően unalmas és semmitmondó Othello-reprizén rájöttem, azt hiszem, a titok nyitjára.

Az a beszéd- és játékstílus, amelyet a Nemzeti Színház művel, éppenséggel nélkülözi a páthoszt s az igazi, tüzes deklamálóstílust. A Nemzeti Színház színészi konvencionális csevegőstílusban mondják Shakespeare, Schiller, Madách verseit. Mégpedig egy régmult, ma már erősen pusztulófélben lévő csevegőstílusban, amely valamikor a kiegyezéses évek «aranykorában» állhatott virágának teljében, mikor az elpolgáriasodásnak induló arisztokrácia s a feltörő nagypolgárság társadalmi összeolvadásának processzusa művelt társalgási nyelvet alkotott magának. Ez a kedveskedő, hangsúlyaiban kissé kokett, de csiszolt és kifogástalan manírokból fakadó beszédmodor s hanghordozás egészséges ösztönnel kirekesztette magából a nyelvújítás mesterkélt cifraságait, de azért csak szalón-nyelv maradt, csak korlátoltan kapcsolódott az életbe és amint szertefoszlott az atmoszféra, amelyből fakadt, maga is idejétmulttá vált. Helyét, Budapest kamaszos fejlődésével párhuzamosan, egy «életesebb», de romlott: svábos, zsidós, jasszos elemekkel szaturált habarék-nyelv foglalta el. A Nemzeti Színház ettől a nyelvtől jogosan féltette színészeit s talán így történt, hogy megrekedt egy ma már demodé nyelv-konvencióban, amely drámai kifejezésre sohasem volt alkalmas. Azok, akik azért nem járnak a Nemzeti Színházba, mert úgy vélik, hogy ott «üres páthosszal» beszélnek és kulisszahasogatóan «szavalnak», a kontrasztot érzik csupán a hatvanas évek csevegő-nyelve s a mai hétköznapi nyelvhasználat között és a mi szalopp, formátlan társalgási nyelvünkhöz képest ez az ápoltabb s szilárd konvenciókon nyugvó nyelv valóban már-már pathetikusnak tünhet.

Mi azonban a Nemzeti Színháznak egy-egy sivatag «klasszikus»-előadását elhagyván, éppen a széles, stílusalkotó páthosz hiányát érezzük s nem a pesti csúfolódzókkal mulatunk azon, hogy az Othello-ban «hírnök jő s pihegve szól» a török hajóhad pusztulásáról, komikusan túlzott szavalással, hanem hogy ez olyan hangnemben történik, mint mikor elfakult régi csevegő-vígjátékokban a szobalány bejelenti, hogy «a kocsi előállt» vagy «tálalva van.» Sohasem tudtunk volna elképzelni olyan szalóndáma-Desdemonát, olyan tekintetesurasan beszélő herceget, olyan «józan magyar észt» finom társalgási modorral összekötő Jagot, olyan lóversenyre gumirádleren járó aranyifjú-Cassiot, mint amilyet ezen az Othello-felújításon kaptunk. Szomorú! Mert magánszínházaink mértékével mérve persze még mindig a Nemzeti Színházban beszélnek a legszebben magyarul, de ez a beszéd vértelen és hervatag, ezen a beszéden nem törhetnek keresztül nagy szenvedélyek s izzó lendületek, ezzel a beszéddel nem lehet nagy drámát celebrálni. Ez nem hagyományok: ez értelmüket vesztett konvenciók őrzése!

Ebben az Othello-előadásban egyetlen vigasztaló mozzanatot sem leltünk. Shakespearenek ezt a grandiózus komédiáját sok színnel, sok mozgalmassággal, sok hangos és szilaj élettel kell a mai nézőnek hihetővé tenni. S Shakespeare ad is rá bő alkalmat. Az éjszakai Velence, a Signoria hevenyészett éjféli ülése, a cyprusi kikötő, egy vad dorbézolás, melynek páráiból száll fel Jago ördögi intrikája, tőr és kard és vér egy szűk sikátorban: mennyi szép lehetőség s mindez unalmas sablonokon döcög a Nemzeti Színház előadásában. Nem hallottunk egyetlen megmarkoló akcentust, nem láttunk egyetlen életteljes mozdulatot, csak kongó ürességgel beszélő, modorosan mozgó színészeket és mosolyognivaló merevséggel beállított statisztákat. Semmitmondók a díszletek is, ezek a «fontolva haladó» és a drámával semmi belső kapcsolatot nem tartó, immár megszokott nemzetiszinházi díszletek. Olyan «hajnalodást» pedig, amilyet az ország első színháza a kikötő-képben produkált, csak a Műszínkörben láttunk. Rossz a dramaturgiai beállítás is, hevenyészettek a szövegösszevonások és logikátlanul van több jelenet egy színhelyre dobva. És prominens színészek ajkán elsikkadó gyönyörű sorok, máskor értelmetlenül kiemelt mellékességek, hamis hangsúlyok és főképpen: unalom, unalom, unalom...

Vértelen és lélektelen itt minden: Egyetlen nyereség: a Harsányi Kálmán poszthumus fordítása, kemény, szép dikció, egységes s fékezetten szenvedélyes, - néhány egyenesen elragadó erejű sor.