Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Barta János: KOLUMBUS IGAZI ARCA
Jakob Wassermann: Cristoph Columbus, der Don Quichote des Ozeans.

Wassermann, az ismert regényíró, megírta Kolumbus életrajzát. Tévednénk azonban, ha művében csupán a ma divatos belletrista történeti életrajzregénynek egy újabb példáját látnánk. Ha elolvassuk, észre kell vennünk, hogy nem a regényes hatások miatt megy vissza a multba s eszközei közt a festői megjelenítés s az a bizonyos félig érzelmes, félig pszcihológus utánköltés úgyszólván alig szerepel. Szinte tudományos műnek érezzük inkább, amely meglehetős adatgyüjtést sejtet, bőséges kritikát alkalmaz s leginkább talán Gundolfnak két éve megjelent Paracelsusára emlékeztet, a két író egész mivoltának s a feldolgozás módjának minden különbözősége mellett is.

Wassermann megvallja, hogy Kolumbus alakja húsz év óta ad már neki gondot; időnkint fel-felbukkan előtte, magyarázatra készteti, - s amikor meg akarja alkotni ezt a magyarázatot, ismételten új nehézségek elől kell visszariadnia. Nemcsak a hitelesnek mondható tények csekély volta, nemcsak igen sok fontos kérdés teljes bizonytalansága az aggasztó; sokkal inkább valami érthetetlen ellentétesség, töredezettség a kétségtelen adatokból megismerhető jellemben: nagyságnak és gyöngeségnek, emberinek és embertelennek valami csodálatos keveréke. Ahogy ezt a torzképet szemléli, egyszerre csak az összefüggésnek, a magyarázatnak egy váratlan lehetősége villan föl előtte: Kolumbus nem más, mint Don Quichote, talán mintaképe, de mindenesetre testvére Cervantes hősének, - az első Don Quichote, - azaz helyesebben: az első számunkra megismerhető példánya ennek a nem költött, hanem a történelemben folyton újraéledő tragikus embertípusnak.

Amilyen meglepő ez a magyarázat első pillanatra, oly arányban válik hihetővé, amint az író a részletekbe megy. Észreveszi, hogy az eddigi jellemrajzok mind hamis úton jártak, mert egy pontból indultak ki, az egyetlen sikeres tényből, amely Kolumbus nevéhez tapad s ennek a ténynek s következményeinek megfelelően költöttek róla egy olyan jellemrajzot, amely nagyjából egybeesik hírnevével, - de igazi arcához igen kevés köze van. - Kolumbus nagy fölfedező, s nagy ember is, mert az örök emberinek egy súlyos típusát valósítja meg életében, - de ha meg akarjuk érteni, nem szabad Amerika fölfedezéséből kiindulnunk.

Röviden megmondva: kettő teszi őt Don Quichotévé. Kora ifjúságától fogva érzi elhivatottságát, valami hihetetlen küldetés tudatát hordja magában, - ez az elhivatottság-tudat azonban egyáltalán nem a valóságból táplálkozik, - alapja vízió, nem ismeret, - lényegében a kor fogalmain mérve is fantazmagória s a realitást még megvalósulásában is megveti. Kolumbus álomlovag, akinek sejtelme sincs a valóságról. Térképeket rajzolt ugyan s szegényebb éveiben abból is élt, de sem képzett geografus nem volt, sem olyan a maga korában modernnek mondható földrajzi látással nem birt, aminőt fölfedezése benne sejtetne.

Ami életét magát illeti, nagyrahivatottságának gőgös tudata évtizedeken keresztül csak belülről, visszafojtva gyötri; mérhetetlenül vágyik arra, hogy valami hallatlant vigyen végbe, - de ennek a vágynak még semmi határozott iránya nincs, - csak a magát Kolumbust űzi idestova a délnyugati országokban. Sorsát az a pillanat dönti el, amikor Wassermann föltevése szerint, kezébe akad a flórenci Toscanellinek, kora híres geografusának János portugál királyhoz címzett levele, melyből kivehető, hogy Indiába nyugati úton is el lehet jutni, lévén a föltehető távolság közte s Európa közt az óceánon át mindössze 130 szélességi fok. - E tévedés nélkül Kolumbus fölfedezése soha meg nem történt volna, - mondja Wassermann. Annyi bizonyos, hogy e perctől kezdi hivatását világosan látni. Don Quichote-i természetéhez híven azonban újonnan megfogalmazott célja sem lehet egyéb, mint ábránd, fantázia. Későbbi műveiből kiderül, hogy legfőbb földrajzi forrása Marco Polo, s amit ő ennek nyomán keres, az nem más, mint az Ezeregyéj Indiája, valami középkorias mesevilág. Zipangu, a csodás sziget, a nagy kán birodalma, ezekhez akar ő holta napjáig eljutni; San Salvador fölfedezése neki csak epizód, folyton kutat tovább, a megszállottak vakságával s halálos ágyán is azt hiszi, hogy az általa föltalált szigetekhez közel ott kell lenni a legendás aranyországnak.

Ehhez az álomvilághoz a valóságnak árnyéka sem tud férni. Jellemző, a szó igazi értelmében meglepő adatokon mutatja ki Wassermann, hogyan tagad le Kolumbus mindent, a legkézzelfoghatóbb tényeket is, ha azok hiedelmét nem támogatják, s hogyan lát minden jelentéktelen körülményben igazolást a maga számára. Mindjárt az első fölfedezés után: a bennszülöttekkel még beszélni nem tud, de azért úgy érti, hogy azok is Zipangut és a nagy kánt emlegetik, aki nem messze van tőlük; mikor Cubát fölfedezi, azt hiszi, hogy most végre az indiai-ázsiai kontinensre jutott el s megesketi jegyzőkönyvileg hajósnépét, hogy a föld, melyet találtak, nem sziget, hanem Ázsia testével azonos; mikor nemsokára először lép a délamerikai kontinensre, - mivel céljának e fölfedezés nem felel meg, - e földet most kikiáltja szigetnek. A földi paradicsom is foglalkoztatja; azt is kis távolságban véli már s misztikus írásművekkel bizonyítja hiedelme helyességét, míg a valóban feltalált földi paradicsom: a dús nyugatindiai szigetvilág koldussá züllik emberei keze alatt.

Valóban: teljesen tehetetlen ezzel az új világgal szemben. Emberismerete nincs, alantasainak parancsolni nem tud, semmi konkrét terv, amely az új föld valódi lehetőségeihez alkalmazkodva annak kiművelését célozná: ő maga csak álmaiba merül s emberei züllesztenek, rombolnak mindent: ezek a hűséges Sancho Pansák, akik nagyrahivatottságának tudatát táplálják benne, hogy titkon kinevessék és kihasználják.

Mi mindebből az örök emberi tanulság? Élni kettőt jelent: belső és külső életet, - azaz a teljes valóságban ennek a kettőnek egyetlen, azonos ritmusú tüneménnyé való összeolvasztását. És mégis lehetséges, hogy egy kiváló, nagyrahivatott ember életében ez a belső és az a külső ritmus a legvadabb összhangtalanságban folyjon egymás mellett. Lehetséges, hogy valakinél a belső élet órája sohase akkor üssön, amikor a külső életé befogadja és viszonozza a jelzést, s lehetséges, hogy valaki süket legyen a külső élet minden jelentős óraütésével szemben. Lehetséges, hogy valaki minden tehetsége, minden elhivatottsága dacára úgy megrekedjen a maga belső életének valamely bizarr ritmusában, hogy ez a belső világ mindvégig álomvilág marad a számára, puszta fantóm, testetlen kísértet.

Ez az, amit Wassermannál a sorok közül ki lehet olvasni. Kolumbusnál mármost azzal a hallatlan esettel állunk szemben, hogy ez a bizonyos fantóm-világ egyetlenegyszer, puszta véletlenségből, egy világraszóló ponton egybevág a valóság kerekeinek forgásával. Ez a véletlen végzetes lesz a hősre: olyan szerepet ró rá, amelynek egy a valóságban jártas, tettembere is alig tudna megfelelni, s hagyja ennek a lényétől idegen szerepnek súlya alatt lassankint tönkremenni, láncokig, börtönig, halálos elhagyatottságig süllyedni.

Wassermann a maga módszeréül nem a történelmi rekonstrukciót jelöli meg. Azt mondja, hogy elmult korokat, elmult embereket csak úgy érthetünk meg, csak úgy tehetjük magunkévá, ha víziónkkal újraalkotjuk őket. Munkája, amennyire meg lehet ítélni, ennek a valóság-alkotó víziónak meggyőző példája és megismerésreméltó sikere. A főalak életrekeltésén túl van benne igen sok korrajz, egy-két olyan jelenet, amelyre még sokáig gondolunk vissza, - s bár végső benyomása valami nyomasztó komorság s az emberi kultúrával szemben érzett meglehetős kételkedés, végeredményben mégis embernek, sorsnak, életnek mély ismeretével gazdagítja az olvasót.