Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (12)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (12)
Minden jog fenntartva
PULSZKY KÁROLY TRAGÉDIÁJA

Nemcsak családját és engem sujtott, hanem a képzőművészetnek okozott helyre nem hozható veszteséget. A millennium ünnepére a kormány jelentékeny összeget bocsátott az Országos Képtár igazgatójának, Pulszky Károlynak rendelkezésére, külföldi képek és szobrok bevásárlására. Károly ebben el is járt - ki ismerte volna nála jobban az olasz művészet legrejtettebb kincseit és mint utólag el kellett ismerni, igazi nagy értékekkel gazdagította gyüjteményünket. Mindjobban terjedt azonban annak híre, hogy a számadással baj van. Rákosi Jenő, ki erről hallott, mégsem akarta az ügyet lapjában szellőztetni, hanem megkérdezte véleményemet, ismervén baráti viszonyunkat. Azt mondtam neki, hogy Károly éppoly kevéssé képes idegen pénzt eltulajdonítani, mint ő, vagy én, de igenis képes arra, hogy költsön, abban a meggyőződésben, hogy mindent visszatérít. Így egy ideig szélcsend volt.

Elképzelhető, hogy mennyire izgatott engem ez az állapot. Várva vártam visszajövetelét. Október elején egy este felé a «bódéban» (Eggenberger könyvkereskedés) ültem, egy fiáker áll meg, Károly kiugrik, hozzám jő és mondja, jöjjek vele. Azt mondom, nekem is beszédem van veled, jövök, de gyalog. Kimegyünk a Dunaparthoz és egy órán át teljes részletességgel előadja minden egyes tárgy jelentőségét és megállapítja művészi értékét. Ez volt a legkülönb művészettörténeti előadás, melyet életemben hallottam. Rendben van, kiállok érted ha kell, de hogy vagy a pénzzel? «Húszezer lirával adós maradtam, de ezt teljesen igazolhatom.» Később hallottam, hogy Polyxéna nővére számtisztet kért, ki elkísérje, de ezt feleslegesnek tartották.

Új év után, hogy pihenjek, Rómába készültem. Akkor hirdette Apponyi a «treuga Dei»-t. Elutazásunk előtt Pulszky nálunk volt vacsorára Hampelékkal együtt. Igen vidám volt a hangulat, egyre az Isten békéjére ittunk. Tréfáltam is: ő előzetesen kérdezte, frakkban jöjjön-e? mire azt válaszoltam: ilyent a feleségemtől szoktam kérdezni: tegyen ő is úgy. (Még nem volt házas.) Rómában dolgoztam a vatikáni levéltárban, Fraknói, ki akkor alapította a magyar intézetet, igen szíves volt hozzánk, mindenfelé elvitt, sőt ott voltunk a Sixtinában is, hol XIII. Leó celebrált huszonnyolc kardinális jelenlétében. Eljött Léderer Béla is, kit igazi extázisba hozott a Forum Romanum. Egyáltalában lehető legvígabban voltunk. Legjobban annak örültem, hogy Mommsennel beszélhettem. Azt hiszem, meg bírtam emészteni Párist, Londont, Berlint, de Róma négy nagy kultúrájával agyonnyomott.

Károly mindig eszemben volt. Rossz sejtelmek kínoztak. Fraknóinál vacsorán sokat beszéltünk Károlyról és nejéről, különösen lakásuk szépségét és díszét dicsértük. Mikor kocsin ültünk, feleségemnek azt mondom: Károly nem ebben a lakásban fog meghalni.

A Minervában laktunk s mikor a nagytermen át reggelihez mentünk, Béla a «Tribuna» hírlapot veszi a kezébe, mely jelenti, hogy Pulszky Károly megőrült. Kirázott a hideg. Siettünk haza.

Polyxénát egészen megőszülve találtuk: igazi Niobé. Elmondta, hogy már évek előtt szervezett hadjárat folyt a sötétség részéről atyja, úgy mint bátyja ellen. Az országgyűlésen Ugron Gábor kezdte azzal, hogy az a híres férfiarckép még csak nem is Rafaeltől való. Apponyi is támadott, Wlassics engedett. Elmentem Székely Bertalanhoz, kire a rendezés volt bízva. A szerzemények körül nincs baj, azok aránylag igen olcsón jutottak hozzánk, de a pénz egy része hiányzik. Pulszky Ágost a magáéból fedezte a hiányt.

Wlassics miniszter urat kértem, nézze meg a gyüjteményt. Azt felelte: nem merem.

Károlyt a városmajori szanatóriumban találtam. A nagy idegrázkódás után teljes apátiában. Márkus Emma igen okosan és jól viselkedett. Többször is odamentem, nem vigasztaltam, hanem a jövőről beszélgettünk, mert őt január végén állásától felmentették. Ő itthon akart volna maradni, annál is inkább, mert a kir. tábla, «úgy tárgyi, mint alanyi tényálladék hiányában» beszüntette ellene az eljárást és mert a millenniumi kongresszusra ide gyült művészethistorikusok nagyon meleg nyilatkozatot adtak ki érdekében. Nekem jutott a szomorú feladat, Polyxéna kért rá, hogy távozásra beszéljem rá. Erre végre ráállott. Terve az volt, hogy Angliába megy, ott régi barátaitól ajánlóleveleket nyer és Európán kívül kezd új életet; Transvaalban, vagy Ausztráliában akart múzeumot alapítani. Transvaalról lebeszéltem, mert ott háború készül. Így Melbourneba utazott, hol fejedelmi fénnyel fogadták - de igazgatói álláshoz nem jutott. Onnan tovább ment Brianeba, Queensland gyorsan fejlődő fővárosába, de későn érkezett. Maga ellen fordította a fegyvert (1899 június 6). Meg kellett őt ölni, hogy aztán elismerjék értékét.

A képzőművészetek egy elsőrangú tudósa később azt mondta nekem, hogy az üldöztetés voltakép Bode Vilmostól, a berlini képtár igazgatójától indult ki. Ez a hírneves tudós ugyanis nagyon zokon vette, hogy Pulszky a legbecsesebb vételeket elhalászta előle.