Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY
X. A KRUZSLYAI UDVAR

Másnap reggel, mikor Simeon úr fölkelt, megmosakodott, felöltözött és kiült a tornácra, Hinkó vigyorogva vitte föl neki a früstököt, a gólyatejes butykost:

- Nagyuram, kialudta már a királyságot?

Simeon az egészséges lábával feléje rúgott:

- Beste gazfickó! Hogy mersz a szemem elé kerülni bocskorban? Aki bocskort visel, annak a küszöbön kívül a helye! Téged megtettelek kancelláriussá: többé a szemem elé ne kerülj másként, mint csizmában!

Ha Hinkónak kétségei lettek volna az iránt, hogy gazdája komolyan beszél-e vagy csak tréfál, - a rúgás, amit kapott, minden kétséget eloszlatott.

- Igenis, instállom, már rohanok is az ünneplőbe öltözni... Csak még azt szeretném tudni, hol lesz a kancelláriám?

- A gyümölcsaszalót kitakarítjátok és az ajtajára kiírjátok: Kancellária. Még ma bemégy Bártfára, ott megvéseted a pecsétet a Mikurszkyak címerével: fehér sólyom vörös mezőben. Az írás rajta ez lesz: Sigillum Cancellarii Cruzloensis. És varratsz hat libériát veres posztóból, fehér paszománttal; csináltatsz hozzá hat pár sárga csizmát, a posztójából hat kucsmát fehér bárányprémmel. És láss utána, ha valami udvarbavaló gézengúzt találsz, akinek nincs okosabb dolga, - meghozzad. Itt legalább lesz neki mit enni-inni, ha nem nagyon finnyás.

- Értem, felséges Nagyuram. De kire szabassam a hat libériát? - kérdezte Hinkó.

- Okosan szabasd mind a hatot, úgyhogy a nagy, testes embert is bele lehessen öltöztetni, meg a kis cingár embert is. Minden napra felrendelsz a faluból hat parasztot belső szolgálatra, hetenkint másokat, és úgy nézd, hogy mind a hatot bele lehessen bujtatni a libériába, ha netalán vendég jönne. Úgy rendeld a csizmát is, hogy a nagylábú embernek is legyen mit felhúznia, meg a kislábúnak is. Úrnak való égetett bort is hozhatsz egy fél akót, meg ami a konyhára kell - nádmézet, borsot, gyömbért, szegfűszeget, sáfrányt, lemónát, csináljatok jegyzéket a konyhában. Riskását mindokvetetlen. Szólj be a borbélynak is, Schmidt Konrád uramnak is, és ha szerét teheted, hozd magaddal, mert nem vagyok megelégedve az épülésemmel. Valami jóféle írt ha hozna a balkaromra, mert ha esős az idő, a fájdalom nagyon hasogatja. De mielőtt indulsz, doboltasd ki, hogy aki a méhsert meg nem hozta, a következést ám lássa.

Hinkó nem sietett az indulással, hanem azzal a bizalmaskodással, mely egy királyi kancellárnak bizonyára meg van engedve, szóbahozta, ami már régen fúrta az oldalát:

- Nagy jó uram, ha már bemegyek Bártfára, ne hozzak valami fehérnépet?

Mikurszky inkább szomorúan, mint bosszúsan válaszolt:

- Minek? Talán magadra gondolsz, te gézengúz?

- Dehogy, nagy jó uram! Valami éltesebb személyre gondoltam, aki a belsőházat jobban gondozná. Meg aztán, mi tagadás, jó volna valaki, aki sütni-főzni tud...

- A házat eléggé rendben tartja Dorka; mosnak, mángorolnak a faluból felrendelt cselédek. Ami pedig a konyhát illeti, azt bízzuk rá a majdan általunk kinevezendő étekfogómesterre.

- Hát azt honnan szerezzük? - kérdezte Hinkó álmélkodva.

- Majd lesz az is - válaszolt Simeon úr. - Amim van, azt halálom után úgysem vihetem magammal a sírba: felélünk, fiacskám, mindent! Vagy tizenöt zacskó már tele van jófajta fehérpénzzel, abból legalább tizet elkölthetünk és már ezután királyi módon élünk!

Hinkó negyednapra megjött Bártfáról. A szekér meg volt rakva italos palackokkal és fűszerszámokkal és borbélyon kívül két fiatal embert is hozott magával. Ezek egyelőre lenn maradtak az udvarban és a cselédházba mentek.

Schmidt Konrád uram, a bártfai borbély- és kirurgus céh érdemes atyamestere egyenesen fölment a tornácra. Hatalmas paróka volt a fején, a vállára leomló fürtökkel, melyek krétaporral tiszta fehérre voltak lisztezve. Az orrán nagy pápaszem, egyik kezében a szerszámtáska, másik kezében az ezüstgombos pálca.

- Szerencsés jó reggelt, domine spectabilis, hogy érzi magát?

- Nem jól, mester, nem jól - felelte Mikurszky nyögve. - Lassan haladunk, nagyon lassan, úgylátszik, hogy többé már sohasem lesz belőlem ember.

- De nem ám, - felelte a borbély - ha valahányszor idejövök, ezt az átkozott butykost mindig itt látom az asztalon. Domine, nem tud leszokni az égetettbor ivásáról?

- Hát mit igyak korán reggel, éhgyomorra? - nyafogott Mikurszky.

- Vizet, spectabilis! Friss vizet! Nincs annál üdítőbb ital!

- Nem lehet! Nem lehet! - sopánkodott Mikurszky.

- No még ilyet nem láttam! Már miért ne lehetne?

- A hideg vizet nem állják a fogaim...

- De ha a fogai annyira kívánják az égetettbort, akkor az én tudományomnak nem sok hasznát veszi a tekintetes úr! Jegyezze meg, hogy a guta veszedelmes és alattomos jószág: ha egyszer megtámadta az embert, a támadást előbb-utóbb megismétli. Tekintetes úr, a guta a balkezén-ballábán kezdte, de ha nekem nem fogad szót, az agyán fogja végezni!

- Hát mit csináljak, mester? - siránkozott Mikurszky. - Gólyatejet többé egyáltalában ne igyem?

- Ne! - válaszolt a borbély határozottan.

- Méhsört se?

- Azt se! - hangzott a rendelés, most már szinte parancsszerűen.

- Egy kis bort se?

- Azt se. Semmit, amiben spirituszféle van!

- Akkor fügyülök az egész életre! - válaszolt Mikurszky elkeseredetten. - Mester, itt van egy rhénusi forint a jó tanácsért, melynek, sajnos, nem vehetem semmi hasznát; és ha csak ennyiből áll az a tudománya, mellyel segíthet rajtam, akkor többé nem fárasztom ide.

A borbély elővette a zsebéből kötött erszényét, belecsúsztatta a nagy ezüstpénzt, meghajtotta magát, kalapját feltette a parókájára és távozott.

Utána Hinkónak a tisztelgésére került a sor.

- Kancellárom, mit végeztél? - kérdezte tőle Mikurszky.

- Mindent elvégeztem - felelte Hinkó. - A libériákat megrendeltem. Olyan szépek lesznek, hogy a császár gárdistái sem viselnek különbet. Ha meglátják a parasztok a veres posztón a sok sujtást, egyenesen belekívánkoznak a libériába! Minden készen lesz Szentháromság-vasárnapra, a sárga csizmák és a kucsmák is.

- Embert csak kettőt hoztál, amint láttam.

- Kettőt, de milyent! - folytatta a referádát Hinkó. - Egyik nagyszerűbb fickó, mint a másik. Mind a kettő olyan diákféle. Az egyiknek a fejében több a tudomány, mint az összes bártfai és eperjesi iskolamesterekében és papokéban együttvéve. Csak az a kár, hogy az italnak a gőze nem fér össze a tudománnyal, - kergeti az ember fejéből a tudományt az utolsó betűig. Hanem, amikor elpárolog az ember fejéből az italnak a gőze, akkor ismét visszatér a tudomány a maga helyére hiánytalanul.

- Hol találtad az ipsét? - kérdezte Mikurszky.

- A Vörös Ökörnél - felelte Hinkó. - Ott ült az ivóban már harmadik napja.

- Terringettét! - csodálkozott Mikurszky. - Három napig folyton ivott, és bírta?

- Dehogy ivott, szegény! - mentegette a pártfogoltját Hinkó. - Csak egy napig ivott, de akkor aztán annyit, hogy még a csizmáját is elitta. Lehúzták a lábáról a csizmát és a kapcát, úgy ült aztán a lócán. Az utcára mezitláb kimenni restelt... Még most is ott ülne, ha a csizmáját ki nem váltottam volna harminc dénárért.

- Hadd lássam azt a legényt!

Jótartású, de kissé zavaros nézésű, cigányképű fiatalember állott Mikurszky elé.

- Ki vagy, mi vagy, öcsém? - kérdezte Kruzslyó ura.

- Nagy jó uram, senki se vagyok és semmi se vagyok - felelt a legény.

- De valahogy csak hívnak? Mi a becsületes neved?

- A becsületes nevemet én már elvesztettem a becsületemmel együtt. Nem akarok szégyent hozni a familiámra, - inkább ne legyen nevem.

- És mi voltál utoljára, amikor még becsületes ember voltál?

- Iskolamester voltam a berzevicei kisgimnáziumban.

- Hol tanultál? - faggatta tovább Mikurszky.

- Krakkóban, Halleban. Franekeriában lettem magister.

- És mi okozta a vesztedet? Asszony? Kártya? Ital?

- Mind a három.

- Milyen nyelveket ismersz?

- Magyar vagyok; de tudok tótul, lengyelül, németül, deákul, görögül, zsidóul és hollandusul.

- Hát akkor te éppen alkalmas ember vagy arra, hogy kinevezzelek a kruzslyai királyi udvar hivatalos historiografusává. És ha az a bajod, hogy neved nincsen, királyi kegyelmünknek teljességéből adományozhatunk neked olyan nevet, amely illik hozzád. Neved ezentúl: Anonymus Simeonis Regis Notarius. Feladatod lészen összeírni, ami királyságunkban körülöttünk történik, hogy minden meg legyen örökítve az utókor számára. Tetszésed szerint írhatsz akár magyarul, akár deákul.

- És a sallárium, nagy jó uram?

- Mindent kérhetsz, csak pénzt ne kérj! Kapsz szállást, tisztességes ruházatot, mosást, élelmet amennyit akarsz, italt mindig annyit, amennyi van, pipázhatsz, amit akarsz és aludhatsz is, amennyit akarsz. De mindig itthon kell lenned a kastélyban vagy a faluban, mert ha egyszer elmégy, ide többé vissza nem jöhetsz. És figyelmeztetlek, hogy a csizma, ami a lábodon van, az enyém; mezitláb ültél Bártfán a Vörös Ökörnél, - innen csak mezitláb távozhatsz, hacsak a Szent Mihály lovát nem választod paripának.

- Hozhatom a másikat? - kérdezte Hinkó.

- Hát az mit tud?

- Ó, az ám csak a nagyszerű legény! Azt is a Vörös Ökörben találtam. Deák a szerencsétlen, - végigvándorolta már az összes iskolákat, de irtózik a tentámenektől. Őszintén megvallja, hogy sohasem tanult és nem is tud semmit. De egyformán pengeti a lantot és a gitárt, sőt még hegedülni is tud. Nincs az a nagyúri társaság, amelyet mulattatni ne tudna mindaddig, míg ő maga is le nem issza magát. Akkor aztán három napig nem lehet semmi hasznát venni.

- Állítsd ide azt a legényt!

Hórihorgas termetű, bozontos szőkehajú, himlőhelyes arcu, karvalyorrú, de gyermekded kék szemű ifjú állt a tornácon Mikurszky elé.

- Mi a neved? - kérdezte tőle Mikurszky.

- Stevkó - felelt a legény.

- Jól van, Stevkó, de micsoda Stevkó?

- Uram, én azt már rég elfelejtettem. Tulajdonképpen Stevkó sem vagyok, de mivel kell hogy valahogyan szólítsanak, rám ragasztották a Stevkó nevet.

- Hol a hazád?

- Abaújban volt.

- De hiszen furcsa a magyar kiejtésed. Tótul tudsz?

- Mint Sárosban mindenki.

- Mi az anyanyelved?

- Német vagyok. Becsületes apámuram magyar nemes. Hej, messze esett az alma a fájától!

- Ne búsúlj, fiam, attól még jó lehetsz Kruzslyó királyának udvarába hegedősnek! Még ma este bemutathatod a tudományodat.

- De ha keresnek, - szólt a hosszú legény - nem vagyok én senki más, csak Stevkó, a csavargó hegedős.

- Ah, ha keresnek?! Tehát valahol rossz fát tettél a tűzre?

- Valahol, valamikor, valakiért - felelte a legény.

- Ne félj, fiam, itt jó helyen vagy - nyugtatta meg Mikurszky. - Ide ugyan el nem ér a vármegye keze! Itt én vagyok az úr, senki más! Kancellárom majd kiállítja részedre a Protectionalis-t, - meglásd, mindenki leveszi a süvegét, akinek azt Kruzslyón felmutatod, mert ha le nem veszi a süvegét, a fejét vétetem le!

Miután az udvartartás személyzete immár három főre emelkedett s ezeket az embereket meg kellett különböztetni a cselédektől, Simeon úr elrendelte, hogy részükre a konyhából az udvar felé nyíló szobában marsall-táblát kell teríteni, amelynél mindenkor kancellárius uram fog prezideálni, távollétében a helye üresen hagyatván.

A vacsoránál Simeon úr, mint királyhoz illik, egyedül ült a tornácon. Szokása szerint nagyon egyszerűen étkezett: puhára abált szalonnát evett, jól megfoghagymázva és megborsozva. Az udvartartás szervezkedésének örömére ezen a napon nem a szokásos homonnai vinkó került az asztalára, hanem csapra ütöttek egy átalag helmeci pecsenyebort. A tornácra kihoztak három széket, az asztaltól tisztes távolban egymás mellé állitották és az udvari emberek engedelmet kaptak, hogy leülhessenek. Stevkó, ölében a gitárral, Simeon úr felszólítására elkezdett játszani és dalolni:

Amott kerekedik egy fekete felhő,
Abban tollászkodik egy fekete holló.
Várj meg, holló, várj meg, hadd izenjek tőled
Apámnak, anyámnak, jegybeli mátkámnak.
Könnyen megösmered ennek házatáját:
Piros rózsák lepik aranyalmafáját.
Gyémánt az ablakja, üveg az ajtaja;
Magának kék szeme, aranyszínű haja.

- Szép, szép, de szomorú - szólt Mikurszky. - Öcsém, nem tudsz valami vidámabbat? Valami huncut nótát?

- Parancsolatára, nagy jó uram - felelt Stevkó.

Egy kicsit cincogtatta a gitárját s azután megint elkezdett dalolni:

A szép asszony ugyan vigad, ha deákot láthat,
Annál inkább, ha ővéle kedvére mulathat,
Mert gyönyörű szép csókokat orcája ott kaphat,
És patyolathoz hasonló testet tapogathat.

Áldott bizony az a magzat, ki deákra talál:
Mert szerelem az deáknál ugyan parázson áll;
Ha szép nyelvet kíván: aztat csak deáknál talál,
Az hol bátor sziv kölletik: ott mindenkor megáll.

- No, ez jó - vélekedett Mikurszky. - Erre már ti is igyatok egyet!

Órákig hallgatták a muzsikát és a dalokat. Stevkónak hegedűje is volt, azt is megszólaltatta. Ritka hangszer volt az akkor még Sárosban!

Éjfél felé Mikurszky elálmosodott. Stevkó is elérzékenyedett s anélkül, hogy parancsolták volna neki, megint egy szomorú nótába kezdett:

Óh te szép termőfa, ki világra hoztál,
Sok búval, bánattal engem föltartottál,
Az fúvó széltől is engem oltalmaztál,
Néked mit fizessek, ki sok jóval voltál?

Egy könnycsepp rezgett a szempilláján, - Mikurszky észrevette.

- Gyerekek, menjetek aludni - dadogta. - Szép este volt... Kancellárom, holnap mégy Eperjesre, ha ott nem találsz, onnan mégy Kassára, de nékem meg ne jőjj egy főasztalnok és egy főpohárnok nélkül!

Egy hét mulva meg is hozta Hinkó mind a kettőt.

A főpohárnokmester, Matykó, ugyanolyan kis púpos ember volt, mint Mikurszky; a törvény elől bujdosott, de kiváló képességei voltak: tudta, hogy milyen pálinkának milyen ágyat kell cisnálni s az ágyáról az italt olyan szépen tudta leszűrni, hogy ragyogott, mint a harmat. Mikor először mutatta be a tudományát, Simeon úr rászólt:

- Matykó, te patikáriusnál tanultál... Ha te a törvény elől rejtőzködöl, akkor te valakit megétettél! De ha bántatlanul akarsz élni, a kruzslyai királyságnál jobb helyet e földön nem találhattál.

A főasztalnok, Mihály mester, szakács volt valami főembernél, de hol Rákóczit emlegette, hol Thökölyt, tehát egyik sem lehetett igaz. Szép tudománya volt, de már egy kicsit elöregedett, úgy ötven és hatvan között lehetett. Nagyralátó ember volt, maga nem igen nyult semmihez, hanem a legegyszerűbb étekhez is két-három kuktát kívánt, s azokat egy széken ülve dirigálta. De ha az ura parancsolta, megfogta a nyársat és maga állt a tűzhöz. Ilyenkor egészen más íze volt még a leghitványabb juh husának is. Istenes ember volt, s ebéd és vacsora készítése közt az erdőben sétálva zsoltárokat énekelt. Többet gondolt már a túlvilágra, mint az innensőre, melyet azért nem szeretett, mert az urak mind zsugoriak: nem adnak szerszámot, nem adnak hozzávalót és mégis mindig jót kívánnak. Ha már el nem kerülhette, a parázsba tett lapos kövön is kisütötte a palacsintát, de ilyenkor mindig nagyokat sóhajtott:

- Hej, másként van ez az igazi főembereknél!

Mikurszky azonban meg volt vele elégedve és az udvar nemkülönben.