Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY
IX. MIKURSZKY TRÓNRA LÉP

Milyen szép idők voltak azok! A bűn felett mindenben felülkerekedett az erény és legnagyobb becsben állott a legfőbb erény: a törvényes fejedelemhez és házához való hűségnek erénye. Új urak léptek a régiek helyére: megbízható emberek az állhatatlanok helyébe. Nem volt Európának olyan népe, mely a magyar úrirend felfrissítéséhez hozzá ne járult volna. De a régiek közül is sokan visszakerültek a császár kegyébe, multjuknak, elveiknek, egész jellemüknek ünnepélyes és tüntető megtagadásával, denunciálásokkal és rend szerint sok-sok pénzáldozattal.

Aki már a nagymajtényi fegyverlerakás előtt megtért a császár hűségére, az mind nagy gráciában volt, - úr az urak között, törvényeken felül. S az «utólag» megtértek közül senki sem tett nekik szemrehányást, mert, aki csak görbe szemmel nézett volna rájuk, már kiesett volna a Legszentségesebb Felség gráciájából. Hódolat és általános tisztelet vette körül azokat, akik idejében észrevették, hogy merről fúj a szél és ahhoz alkalmazkodtak. Azoknak pedig, akik bármi önkényeskedést követtek el, biztosítva volt a teljes büntetlenség, nem holmi amnesztia útján, hanem a dolgok rendjéből kifolyólag, - ők lettek az ország oszlopai és hozzájuk nyulni nemcsak merész, de egyenesen istentelen gondolat lett volna.

A vármegye nagyon összehúzta magát és igen igyekezett azon, hogy gyanúba ne essék. Kongregációkról szó sem lehetett. A régi urak közül ki elveszett, ki elszökött; ezek természetesen épenúgy nem szorgalmazták a kongregáció összehívását, mint azok, akik rebellisekből hűséges emberek lettek. Az új uraknak pedig elég volt egy megyei esküdt, aki két szomszéd közbejöttével beiktatta őket a rebellisektől elvett dominiumba.

Mikurszky Simeon gyakran mondogatta famulusának:

- Ej, ha ez a nyavalya nem ért volna! Ma főispán lehetnék Sárosban és azokat a hetvenkedő urakat, akik engem kinéztek maguk közül, most a vármegyéből egy szálig mind kiseperném!

De hát szó sem lehetett semmi hivatalról. Annyira ugyan erőre kapott Simeon úr, hogy magától is tudott járni és nem kellett már ölben cipelni, de nagyon hamar elfáradt, s a balkarjának sem tudta egyéb hasznát venni, minthogy rákönyökölhetett. Az egész háznépe suttogott róla, hogy «az ördög keze van a dologban.» Mert Simeon úrnak a ballábára új csizmát kellett csináltatni, - a régit sehogy sem tudta viselni: a lábafejét mindig kinyujtva tartotta és nem tudta behajtani.

- Lólába lett! - mondogatták a háta megett.

S a kruzslyai parasztok között voltak, akik készek voltak hitet tenni rá, hogy égő kénkőszagot éreznek a tornác alatt, ha Simeon úr fenn ül a tornácon.

Valami ördögi vonás volt is Mikurszky egyéniségében, - nevezetesen olyan találékony volt, mint maga a Sátán. Ha arról volt szó, hogy miből lehet még valami jövedelmet csinálni, leleményessége nem ismert határt. Mikor egyszer a falu sertéskondája elvonult a kastély alatt az országúton, lekiabált a kanásznak és összetereltette az egész csürhét.

- Válaszd ki a kanokat mind és hajtsd be az udvarra!

A parancsot természetesen végrehajtották.

- Hinkó, doboltasd ki a faluban, hogy akinek a sertése hiányzik, tudja meg, hogy az uraságnál van. Ezek az emberek egy sertést a földesúr számára leróttak.

A faluban bosszúságot igen, de különös izgalmat nem keltett a dolog. Csak akkor kaptak észbe a kruzslyaiak, amikor itt is, ott is szükség lett volna az elvett állatra.

- Így kipusztulnak a sertések a faluból, jövőre nem lesz sehol malac...

A bíró felment a kastélyba: a tekintetes úr nem adná-e vissza a kanokat, - emsét hoznának helyettük.

- Szó se lehet róla, szólt le a tornácról Mikurszky. De mivel szeretlek benneteket, szívesen kisegítelek; csak hajtsátok ide az emséket, esetenként mindössze csak hat dénárt fizettek. De, ha valaki megpróbál idegen sertést hozni a faluba, azt az embert készen várja itt lenn a pince...

Új földesúri jövedelmi forrást nyitott meg Simeon úr, olyat, amelyről még sohasem hallott a tekintetes haza.

- Ezt a rendet ki kellene terjeszteni a kakasokra is! vélekedett Hinkó.

Mikurszkynak azonban több esze volt, mint Hinkónak: a kakast nem lehet ellenőrizni, nem lehet olyan könnyen összeszedni, mint a sertéseket.

Élére rakta a garast, bár senki sem tudta, talán még ő maga sem, hogy minek?

Életmódja igen egyszerű volt. Vendégségbe nem járt, vendégeket nem fogadott, - de nem is vágyakozott senki Kruzslyóra. Egész nap a tornácon ült, s akár hűvös volt az idő, akár meleg, mindig rajta volt a báránybőrrel bélelt, sujtásos ködmen, s a fején tartotta állandóan a rókaprémes, sastollas kucsmát, az oldalán pedig ott lógott a kard, mely állítólag megjárta a Szentföldet. Nem azért öltözött ki ennyire, mintha parádézni akart volna, hanem inkább azért, mert mindig fázott. Csupán a kardot viselte a tekintély miatt. A faluban senkinek se volt kardja, - mikor a talpasok hazasomfordáltak, minden szúró-vágó szerszámot elszedetett tőlük; puskákat nem rekvirálhatott, mert azokat már rég összeszedte a német, már a Czelder Orbán ezredének a leszerelésekor.

A nap legnagyobb része pipázással és rendes szemlélődéssel telt el; ilyenkor termettek azok a szép adózási ötletek, melyeket megirígyelhetett volna tőle a császár főkamarásmestere is. Még az étkezés idejére sem kellett a tornácról bemennie; Simeon úr rosszgyomrú és rosszfogú ember volt s igen szerény táplálékkal beérte: úgy élt, mint a parasztjai. Egyik nap krumpli, másik nap kása, csak úgy egyszerűen megfőzve és betálalva, és hozzá ízesítőnek mindig száraz alma. A vékony szeletekre vágott és csontkeményre aszalt alma ott függött mindig az asztal felett egy hálóban, - úgy lógott le a gerendára akasztott láncról, mint valami kandelláber. A kásástálat alátették, Simeon úr vékony ujjaival megnyomkodta a hálót és a szárított alma morzsája belehullott a meleg ételbe; már most csak fel kellett kavarni, hogy az almamorzsa felduzzadjon s ízét-levét visszakapja.

Inni azonban ivott Simeon úr, nem sokat, de állandóan; reggel egy kis gólyatejet, délfelé méhsert, délben az ebédhez bicskanyitogató vinkót, amit Homonnáról szerzett be a zsidó, - este a mindennapi szalonnához megint vinkót. Sohasem volt tökéletesen józan, de sohasem lehetett egész határozottsággal azt mondani, hogy részeg. Ivott, ivott, de bírta.

Egy napon Jiczhak, a mindenes zsidó valami különös szerszámot hozott Lengyelországból. Hegyes, széles acéllemez, kiélesítve, furcsa rajz és török írás beleedzve. Tokja is volt, aminél fogva nyélre lehetett húzni.

- Ez valami török alabárd lehetett, vélekedett Mikurszky. De jókora súlya! Erős legény lehetett, aki viselte.

Mindjárt fel is hivatta a bognárt.

- Ennek, fiam, szép nyelet faragj, de csak rőfnyi hosszat, s erősítsd rá a nyélre. A kovács meg tisztítsa meg a vasát, hogy ragyogjon, mint az ezüst!

S a tornácon elmélkedve elgondolta Simeon úr, hogy hátha ez az alabárd a Mikurszkyak pallosa? Hogy a pallos csak most és csak véletlenül került vissza a gazdájához, abban nincsen semmi; nem ily véletlenül találta-e meg ama nevezetes Attila is Istennek a kardját? Az lesz bíz az, a Mikurszkyak pallosa... Arabus az írás rajta, - világos, hogy ez is a Szentföldről származik, a hitetlenekkel vívott harcok idejéből, mint a kard az oldalán... Lehetséges, hogy az acéla egyfajta mind a kettőnek...

Mikor a bognár elkészült az alabárd nyelével s a kovács is úgy kifényesítette az alabárdot, hogy az ember meglátta magát benne, mint a tükörben, Simeon úr meghagyta a kocsának:

- Ennek a pallosnak pedig helyet csinálsz itt a tornác elülső gerendáján: két vaskarikát versz a gerendába, hogy a pallost a nyelénél fogva bele lehessen állítani, még pedig az élével kifelé.

Mikor készen volt munkájával a kovács, a következő napon este felé Mikurszky kiakasztotta az alabárdot s a falunépét összedoboltatta a kastély udvarába.

- Vegyétek tudomásul, - mondotta a népnek - hogy a pallosjogot, mely engem, mint földesuratokat megillet, ezentul gyakorolni fogom. Látjátok, itt van a pallos... Egyik hírneves elődöm ama nagy Aladdin szultántól vette el, akitől a keresztes hadakkal elhódítottuk a Szentföldet. Tisztelettel és áhitattal tekintsetek reá, mert ez az én királyi hatalmamnak nemcsak jele, hanem valóságos eszköze is. Régibb időkben sok embernek feje lehullott e pallos által, ha nem engedelmeskedtek természetes uruknak és parancsolójuknak, a Mikurszky-család fejének. Mert a Mikurszkyak olyan régi urak, hogy nincsen régibb királyi familia e föld kerekségén. Kruzslyó ura itt Kruzslyón olyan úr, semmivel sem kisebb úr, mint a császár Bécsben. Ő szent felsége király Magyarországon és Csehországban, Mikurszky Simeon pedig király Kruzslyón. Én nem avatkozom az ő dolgába, ő pedig, hiszen ez jól tudjátok, nem avatkozik az én dolgomba. És ha őt hívják III. Károlynak, engem bátran hívhattok I. Simeonnak. Az igaz magyar nemes király a maga földjén, olyan úr, mint maga a király, nem parancsol neki senki, ő maga pedig a maga földjén föltétlen úr élet és halál felett. Hallottátok, - tartsátok eszetekben és okuljatok belőle.

- Éljen a mi urunk, I. Simeon! kiáltotta Hinkó, és intett a népnek, hogy kövesse példáját.

A kruzslyai parasztok azonban némák maradtak, - nem azért, mintha vonakodtak volna hódolatukat kifejezésre juttatni, hanem inkább azért, mert nem értettek az egész dologból semmit.

- Komédia! mormogott a popovec.

Apja, a ruszin pap azonban oldalba bökte:

- Hallgatsz mindjárt! Minek avatkozol az úrnak a dolgába? Nem látod a pallost?

- Látom, látom, felelt a popovec, de nem vagyok benne biztos, hogy legelőször kinek a nyakát fogják azzal a pallossal levágni...

Tisztára szerencse, hogy ebből a tiszteletlen beszédből semmit sem hallott sem Simeon úr, sem Hinkó, mert különben a popovec aligha be nem költözött volna a kruzslyai kúria pincéjébe.

A bíró halkan megkérdezte a papot:

- Hát ezután, hogy tiszteljük a tekintetes urat?

A pópa fennszóval megismételte a kérdést, mire Mikurszky így felelt:

- Az én nevem és címem Tekintetes Mikurszky Simeon, Kruzslyó királya. A tekintetes cím semmivel sem kisebb, mint a felséges, mert e föld kerekségén csak kétféle ember van: nemes és nemtelen; a nemes úr, akár földes úr, akár király úr vagy császár úr, a nemtelen pedig nem úr, hanem szolga, - akár mennyei, akár pedig földi úrnak a szolgája.

A pap nagyot nyelt erre, mert Kruzslyó királya ime kijelentette a nép előtt, hogy a pap, ha nem tartozik is a földesúr hatalma alá, azért még sem úr, hanem szolga.

- Szvaki csuda tri dana, minden csoda három napig tart, mondta a popovec az apjának halkan.

De hogy gyanút ne keltsen, harsány éljent kiáltott a körülötte állókkal, s ebbe a kórusba értetlenül és közönyösen, de megszokott szolgai engedelmességgel belevegyült az egész nép.

Mindenki hazafelé indult, csak a bognár maradt ott, akit Mikurszky felhívott a tornácra.

- Te nekem trónszéket csinálsz, magyarázta neki, olyat, amelynek magas háta és mennyezete is van és a mennyezetét a szék karjára nehezedő két vékony oszlop tartja. Úgy arányozd a trónszéket, hogy itt a tornácon elférjen. Fent a mennyezetre tenyérnyi széles kárpítot szegezz, arany rojttal. Ha nincs, eredj a templomba, ott találsz a miseruhák között, ami éppen jó lesz, - bátran felmetélheted, ha felhatalmazlak rá én, Kruzslyó királya!

Még aznap este jelentkezett a bognár a kastélyban. Beszélt a pappal, - hogyne, ő nagyon szívesen odaadja a legszebb miseruhát is, de nehogy utóbb valami baja legyen emiatt a püspökkel, egy kis írást szeretne róla.

Simeon úr éppen jókedvében volt, - de hiszen kinek ne lenne jókedve a trónralépésének napján? - intett tehát Hinkónak, hogy kerítsen elő egy tiszta cédulát, meg a pennát, kalamárist... És mindjárt meg is iratta a cédulát Hinkóval:

A ruszin pap adjon egy veres miseruhát trón-kárpítom díszítésére.

Datum in castello nostro regio Cruzloensi, die XIII. Maii, Anno Domini 1713, regni nostri autem I.

Hinkó a pennát mégegyszer bemártotta a kalamárisba és odanyújtotta urának, aki az eredeti okirat alá odakanyította a nevét:

Simeon Mikurszky de Eadem-Rex Cruzloensis

Hinko leöntötte porzóval az írást, mikor megszáradt, a port leseperte róla és a cédulát átadta a bognárnak.

- Az első fejedelmi aktuson túlvan, Nagyuram, - mondotta - én pedig az első kancellári aktuson. Mert ha Nagyuram Kruzslyó királya, akkor én nem lehetek más, mint Tekintetes Felségednek a kancellárja!

- Majd rákerül még a sor arra is, - felelte Simeon úr királyi méltósággal. - És ha most idehozod számunkra a gólyatejes flaskót, úgy királyi kegyelmünkről biztosítunk téged...

A királyoknak uralkodásuk első napján nagy lehet a szomjúsága; mert Kruzslyó királya e napon oly sokáig oltogatta a szomját, hogy megint csak ölben kellett a tornácról bevinni és egyáltalán nem tudott magáról, mikor levetkőztették és ágyba fektették.

- Az igazak álmát alussza, vagy a gazokét? - kérdezte Hinkó, mikor megbizonyosodott róla, hogy oly mélyen alszik, hogy már nem hallhatja a szavait.