Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

KASSÁK LAJOS: HÁBORÚ
Ludwig Renn regénye - Népszava-kiadás

Ludwig Renn közlegényt, hirtelen előléptetéssel, mint őrvezetőt vitték ki a harctérre. Ez közvetlen a mozgósítás után történt. Renn az összeomlásig kint maradt a belga-francia fronton; kemény, kötelességtudó katona volt s vagy tíz esztendővel az összeomlás után «Háború» című könyvében megírta élményeit. S amilyen jó katona volt Renn a frontokon, éppen olyan jó írónak bizonyult a «béke» esztendeiben: könyve a háborús irodalom áradatában az első és valóban nagyszerű történelmi dokumentum. Nem a legpompásabb irodalmi mű, de a valóság legreálisabb ábrázolása s így az eddig megjelent háborús könyvek legértékesebbje: az író hatalmas kifejezőképességgel jeleníti meg előttünk mindazt, ami a nagy vágóhídon füllel hallható és szemmel látható volt a halálraszánt s életéhez makacsul ragaszkodó katonának. Rövid, tömör mondatokban fogalmazza meg mondanivalóját s az én olvasószemeim előtt szinte maradék nélkül jelennek meg a háborús területek, a gyilkolószerszámok, a szanaszét dobált tárgyak, emberek és állatok hullái s a végtelennek sejtett katonaosztagok sorsa ebben a kitaszítottságban és kiszolgáltatottságban.

Nincsen ebben a könyvben semmi bravúr, semmi «stilizáló művészet».

Azt mondhatnám: unalommal, bizonyos elfogultsággal vettem a kezembe, hiszen amit eddig írtak a háborúról, nagyon kevés kivétellel, az vagy minden szociális igényesség nélküli irodalmi giccs vagy irodalommentes okoskodás, szentimentális meghatódás vagy érzéketlen és üres szájaskodás. Egymás után olvastam el az utóbbi időben megjelent háborús könyveket s alig találtam bennük valamit azoknak a szempontoknak az érvényesüléséből, melyekért az ilyen könyveket megírni érdemes. Sem történelmi szemlélet, sem az események hű visszatükrözése, sem az ember szociális állásfoglalása nincs meg ezekben a munkákban. Fölvetődött bennem a kérdés, vajjon mért is íródtak meg ezek a könyvek? Egyetlen választ találtam: mindez még a háborús pszihózis következménye. Majdnem azt mondhatnám, mindez még a háborús konjunktúra egyik része. Az írók, tudat alatt vagy tudatosan, minthacsak gazdaságilag profitálni akarnának a szörnyű esztendők élményeiből. S úgy látszik, próbálkozásaiknak meg is van a különösen nagyszerű gazdasági sikere. Melyik író mondhatná el, hogy valamelyik újabban megjelent műve elérte a hét-nyolcszázezres példányszámot? (Nem is beszélve az idegennyelvű példányszámokról.)

Remarque egyetlen könyvével a dédunokái részére is vagyont szerzett össze. Föl kell tennünk a kérdést, vajjon a «Nyugaton a helyzet változatlan» című könyv írója az a hatalmas egyéniség-e, aki máról holnapra rá tudta magát kényszeríteni az olvasástól már-már elszokott emberiségre, olyan témát és valóban úgy dolgozott-e föl, hogy senkisem szabadíthatta ki magát annak bűvköréből. Szerintem a könyv sikere nem az itt fölemlített nagyszerűségekben, hanem a földolgozott témaanyag romantikus, szentimentálisan tetszetős elváltoztatásában, az író íráskészségének közepes voltában, a közönség föltétel nélküli kiszolgálásában van. Ez a könyv legjobb esetben is csak művészet, illetve iparművészet. Ellenkezője mindannak, aminek lennie kellett volna. A borzalmasságok különösségekké, a sorsszerűségek véletlenségekké, a tömegelitéltetések az egyéni élet változataivá formálódnak át benne. Ezt a könyvet bárki, írni tudó ember, megírhatta volna akkor is, ha egy pillanatig sem lett volna aktív részese a háborúnak. Valószínű, hogy Remarque nem tudatosan formálta meg így művét. De kész munkájából könnyű kikövetkeztetni, hogy sem emberi attitüdje, sem írói képességei nem voltak meg a háborús téma földolgozásához. Hiába beszél első személyben, mindvégig kívül marad a történéseken, mint egy panorámai képsorozatot húzza el szemünk előtt az események sorozatát s éppen ezért az olvasó sem tud részesévé válni a történésnek, megmarad külső szemlélőnek anélkül, hogy az egész könyv anyaga csak egy pillanatnyilag is élményévé válna. Élvezheti a feminin stílus szépségeit s az egész inkább a gyönyörködés, mint a megdöbbenés érzését váltja ki belőle. A háború valóságkönyve helyett inkább a mult háborúját elfelejtető vagy a jövő háborújával eleve megbékéltető könyv ez. Nem fáklya, amely elkalauzol bennünket a romok között, hanem esztétikai flastrom millió sebek borzalmasságára. Nem azt mondom, hogy nem szép ez a könyv, de a szépsége káros, mert lassan megvakít, és megsüketít bennünket. És éppen ebben a feledtető szépségeiben van a szokatlanul nagy siker gyökere is. A világháború hiába emésztette el az emberiség felét, a másik fele elfelejtette és nem tanult belőle semmit. Vagy nem tanult belőle semmit s éppen ezért el szeretné felejteni. Az egészet úgy tekinti, mint egy véletlent, mint egy kellemetlen epizódot s Remarque könyve jó alátámasztása ennek a lélekállapotnak. Nem több, mint olvasmány s milyen jól eshetik a tömegnek szavak és fordulatok, hasonlatok és bölcselkedések langyos vizében átélvezni azt, amibe milliók és milliók menthetetlenül belepusztultak. Remarque könyve anélkül, hogy a pillanatnyi gyönyöreibe belefeledkező polgárság kiadta volna a jelszót, ma már ott van minden jó család asztalán, mint valami pikáns ízű szellemi táplálék.

Mennyivel emberségesebb szempontokból látott és mennyivel nemesebb tendenciákkal íródott meg Arnold Zweig «Grisa őrmester» című regénye. De végeredményében ez a könyv sem tudott több lenni irodalomnál. Nagyra becsüljük az író jó szándékát, de az ő humanitása nem elég ahhoz, hogy bennünket is humanistákká vagy éppen a háború aktív ellenségeivé formáljon át. Megint csak kivülünk történik valami s az író az egészet nem tudja mint élményt megéletni velünk. Nem fakad föl belőlünk a sóhajtás: ó, ez a mi sorsunk! Mindazt, ami az írót szólásra kényszerítette, mi csak egy könyvből vesszük tudomásul s elalvás előtt nyugodtan bólinthatunk Grisa őrmester sorsa fölött, mert hiszen ezek a történések csak vele történtek meg, ha egyáltalában megtörténtek. Arnold Zweig sem tud visszavezetni bennünket a háborúba, ő sem tud a tragédia részesévé tenni bennünket s így nem is érheti el nálunk a célját, ami pedig félreérthetetlenül jószándékú s emberi szolidarítással átfűtött.

Így beszélhetnék még néhány háborús könyvről, de fölöslegesnek tartok minden további példálódzást, mert hiszen ez a kettő is magában foglalja a többi minden jó és rossz tulajdonságát. A sorozatból egyedül Renn «Háború»-ja a kivétel.

Szinte naplószerű följegyzések. De túl minden okoskodó szürkeségen s a közömbösség sívárságán. Aki ezeket a mondatokat egymás mellé rótta, nem mint művész ment ki a háborúba s úgy jött onnan vissza, mint a megpróbáltatott ember, aki írásban ki tudja fejezni megpróbáltatottságát. Nem stílust ír, hanem tartalmat. Magát az élményt. Nem meditál. S mintha nem is érző ember formálta volna meg ezeket a mondatokat. Mérnöki munka ez: tisztára anyagszerű és kiegyensúlyozott. Renn objektív mindennel szemben s ez a belső fegyelme, ez a semmitől meg nem hatódása, meg nem rettenése a könyörtelen valóság állapotában állítja elénk a háborút. Lehet, hogy egy «költő» soha sem lenne képes ekkora tárgyilagosságra, de egy «költő» soha sem is férkőzhetne olyan közel az olvasó ember érzés- és gondolat-világához, mint amennyire ez Rennek sikerült. A költő minden borzalmakat és tragédiákat elstilizál a mesterség ambiciójával, a művészi alkotás megenyhíti fájdalmainkat vagy extázisba hozza indulatainkat s csak ritka ember az, akinek szavaiban testüket nem vesztik el a dolgok. Renn ezek közül a kevesek közül való. Mindent ki tud mondani s csak a valóságot akarja kimondani. Itt könnyű lenne ellenem vetni: hiszen a művész ott kezdődik, ahol a valóságot művészetté, valóságfölöttivé tudja átváltoztatni. Én azt mondom: az alkotó ott kezdődik, mikor a részemre valószínűtlent mindnyájunk részére valósággá tudja realizálni. Ezért a meghatározásomért könnyen a naturalizmus vádjával illethetnének azok, akik a naturalizmus és reálizmus között már eleve nem látják a lényegbeli különbséget. A naturalista utánoz, a realista pedig szerkeszt, átszerkeszt - a művészet törvényei szerint konstruál. Renn könyvéről szólván, pillanatig sem a naturalizmusról, hanem mindig a realizmusról beszélek. Az ő valóságmegjelenítése nem a naturalista történések vagy formajelenségek szavakba foglalása, hanem egy gazdag élményvilágnak reálizációja, irodalmi megtestesítése. S ahogyan Renn bánni tud a szavakkal, az nekem, szintén mesterségbelinek, bensőségesen jóleső látvány. Elég sokat kísérleteztem a stílussal, hogy ma már igazán örülni is tudjak, ha nem is a magam, de legalább a mások eredményeinek. Mit akar az író? Telitalálatban a dolgok lényegéről szólni s milyen kacskaringós, nyakatekert kerülőket kell megtennünk, hogy valamennyire is elérjük célunkat. Ha érthetően szólni akarok, stilisztikai és poétikai mesterfogásokra van szükségem s ime most itt van egy ember, aki a legegyszerűbb formákban mindent ki tud mondani. Pontosan és elhitetően. Mintha mechanikus sorrendben követnék egymást a szavai. De nem élettelenül, hanem valami eddig ismeretlen organikus élet törvényei szerint. Minden szóban érezni az energiafeszültséget és minden mondat pontosan meghatároz valamit. Az egész könyvben talán tíz hasonlat sem fordul elő. Renn olyan teljességben ismeri anyagát és olyan maradék nélkül tudja azt kimondani, hogy nincsen szüksége a hasonlatra, mint segítőeszközre. Nem érzi szükségét, hogy hasonlatokkal perspektívát nyisson az olvasó fantáziája előtt. Mondatai a térben vonulnak plasztikusan, izzanak a belső tartalomtól s a formájuk tömör és lezárt, mint valami kőalakzatoké.

Renn német ember s én azt hiszem, semmiféle más náció fia nem tudta volna úgy végigcsinálni a háborút s annak végtelen borzalmait, aljas szürkeségét és halálordítását úgy megírni, ahogyan az neki sikerült. Renn nyugodt és bátor katona volt, egyszer sem csuklott össze halálfélelemben és egyszer sem őrjöngte föl magát a gyilkolás hősévé. Panasz nélkül menetelt a sártengerben, szúrt és lőtt, hogy őt le ne szúrják és le ne lőjék. A saját részére elkerülhetetlen kötelességet teljesített, mint annyi sok milliónyian abban az időkben és ugyanaz alatt a kényszerűség alatt. De micsoda erő kellett ahhoz, hogy sem a teste, sem a lelke nem veszett el a nagy pusztulásban.

Renn a mi racionalizálódó korunk embertípusának egyik mintaképe.

«Háború» című könyvében sem esztétikai remekművet, hanem egyszerű használati tárgyat alkotott. Minden művészi dísz és minden agitációs tendencia nélkül háborúellenes fegyver ez a könyv. Egyenletesen égő, kiolthatatlan fáklya, amely a legnagyobb emberi gonoszság fúriáira világít rá feledhetetlenül.