Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (2)
VII. HOGY LESZ A NYOSZOLYÁBÓL RAVATAL?

Éjfél már régen elmult, sőt már pirkadt a hajnal, mikor a duklai kitünő úton elérkeztek a kruzslyai határba. Nem fordultak be a kastély felé, hanem a szénégetők felé tartottak, már amennyire az égetődombok gyenge füstjét meg lehetett különböztetni a földnek páráitól. Egy szénégetőnek szigorúan meghagyták, hogy mihelyt a nap fölkel, menjen fel a kastélyba és mondja meg az uraságnak, hogy még a mai napon elvárják Szvidnicskán.

Haza érkezve Komorovszkyné lefeküdt, de nem jött álom a szemére, pedig a szekér a lelkét majd kirázta a hosszú úton.

- Mintha mindenütt bolha csípne, - mondotta a szolgálónak. - Bizsereg a vérem... Talán megétettek valamivel Lengyelországban azok a zsidók!

- De hiszen nem ettünk, nem ittunk semmit, csak rohantunk, mint akit a tatár kerget!

- Hagyj magamra! Aludni akarok!

Szokása ellenére még az ajtót is bezárta Komorovszkyné. Az asztalterítőt ráakasztotta az ablakra, hogy még a világosságot is kizárja, - de ez sem használt semmit.

- Bennem van a rosszaság... Megszállott a Rossz... - gondolta magában. - Azt mondják, hogy a boszorkányoknak éjszaka megjelenik az ördög, ember képében és enyeleg velük... Hát miért nem vagyok én is boszorkány?!... És ha megszállott az ördög, hát hol van az az ördög, hogy ölelni lehessen?!

De csak a dunyháját ölelte s a vánkosa csücskét csókolta, majd harapta. Fejébe szökött a vér és ettől még kevésbé tudott elaludni.

- Mit is mondott az a zsidó? Hogy az ágyam lesz a ravatalom? Hahaha! Inkább, semhogy a ravatal legyen a nyoszolyám! De attól még messze vagyunk, öreg zsidócskám! Harmincharmadik évemben vagyok, éltem tavaszán túl, de még éltem nyarának delén! Ki beszél ebben a korban koporsóról? Csak egy eszelős vén zsidó! Addig még megnézzük mégegyszer Pozsonyt és Bécset... Tavaly az úton ahány tiszt volt és ahány komiszárius, mind megpróbálta, Bártfától Kassáig, hogy lehet-e velem szerencsét próbálni... De most már nem így lesz, - a szerencse fiai lesznek mindnyájan!

Már-már elszundikált, mikor a kakasok kukorékolása megint felriasztotta. Kikiáltott a konyhába:

- Vágjátok le azoknak a férgeknek a fejét! Valamennyiét! De tüstént!

A cselédek riadtan kiszaladtak és messze elhessegették az aprójószágot.

De Komorovszkyné szemeire csak nem jött az álom. Órákig tartó hánykolódás után megállapodott abban, hogy úgyis hiába minden... Fölkelt és félig felöltözve kiment a konyhába:

- Rakjatok tüzet a mosókonyhában az üst alatt. A szapulókádat félig töltsétek meg friss vizzel s az üstből öntsétek hozzá a vizet, ha majd forró lesz. Fürödni akarok.

Amikor egy óra mulva belépett a meleg vizbe, furcsa gondolata támadt:

- Hátha még ma meghalok?... Eh, legalább nem kell lemosni a halottöltöztető asszonyoknak!

A meleg vizben nagyon hamar lecsillapodott, - érezte, hogy ez az, ami a fárasztó út után legjobban hiányzott neki. Tagjait alig birta mozdítani a vízben s nemcsak elbágyadt, de végtelenül el is álmosodott. Mulatott rajta, hogy mily kuszák a gondolatai, - még végig sem gondolt semmit, amikor már más jutott az eszébe s az össze nem függő gondolatok egymásba folyása néha oly nevetséges volt... Közben szundikált is egyet, fejét a szapuló szélén nyugtatva. A donga éle azonban nyomta a tarkóját s emiatt minduntalan fölébredt.

- De jó volna, ha most ki lehetne nyujtózkodni!... És de jó volna, ha olyan nagy szapulót csinált volna a kádár, hogy elférnénk benne ketten!... Hogy ki legyen a másik? Eh, mindegy, akárki!

Behúnyta a szemét, hogy jobban maga elé tudjon képzelni valakit, akin valaha is megakadt a szeme, - de nem sikerült egynek a képét sem megrögzíteni: az egyik alak eltolta a másikat, - ez szép volt, de az a másik sokkal férfiasabb; amaz mily érdekes volt a nagy sebhellyel a homlokán, és mily édes emez, alig fakadó bajuszkájával, melyet talán még nem is csókolt meg senki, legföllebb az anyja!... Még Mikurszky alakja is odatolakodott röpke képzetei közé, - halvány arca, bánatos szeme ha nem volt szép, hát azért mégis érdekes volt... És a sok férfi között, akiket maga elé varázsolt, végezetül megjelent sereghajtónak maga az ördög...

- Óh, te undok emberállat! Csupa szőr a tested!

De azért nem lökte el magától...

Egészen elernyedten hanyattdőlt a kádban és megint elszendergett. Egy kis idő mulva azonban hirtelen zaj riasztotta fel, egy nagy fekete macskát látott előugorni az egyik teknő mögül. Az ördög nem volt már sehol, illetőleg még itt volt fekete macska képében. És milyen tüzesen, milyen szúrón nézett rá a macska... Sikoltani kellett!

A konyhából a lányok berohantak:

- Nézzétek!... Ott az ördög, macska képében!

- Dehogy az ördög, - nevetett Paska; hiszen ez a mi macskánk, véletlenül bennfelejtettük a mosókonyhában; bizonyosan egeret látott, azért ugrott elő. Még most is nyalja a száját utána...

Komorovszkyné kilépett a szapulókádból, ledörzsöltette magát egy durva kenderlepedővel és bement a szobájába.

- Főztem egy jóféle kendermag-zsuffát, - hizelgett Paska az úrnőjének - nagyon jót tesz az ámatlanság és nyugtalanság ellen. Tüstént behozom!

Künn a konyhán már elbeszélte, hogy ő ezt «odaát» tanulta: a lengyel király doktora ezzel gyógyított meg egy ifjút, aki «megfordult az elméjében». Mert hogy Komorovszkynéban a nagy változást csak «az elme megfordulása» okozhatta, ezt pedig csak valami rontás idézhette elő, abban az egész konyha népe egyetértett.

A kendermag-zsuffa inkább orvosság volt, mint étek; a zsuffa nem leves, nem mártás, nem szirup, hanem egyszerűen «zsuffa». Megfőzték a kendermagot, vízben ázott fehér cipó belével mozsárban megtörték, azután a levét ráöntötték, rézszitán megszűrték, ezt a levet egy kis hagymával, ecettel és sóval felforralták, újra megszűrték s a beteges embernek beadták, «hogy az agyvelejének használjon».

Komorovszkyné ivott a zsuffából, de azután eltolta maga elől a csészét:

- Lengyel pálinkát adjatok! Annyit, hogy három napig aludjam tőle!

Mikurszky benyitott az ajtón, szokása szerint kopogtatás nélkül, és nagy veszekedve, hogy szemetes az udvar, az éjjel megtépázta a szél az oszlopra aggatott szénakupacokat és senki sem gereblyézte össze, egy tehénnek repedt a tőgye, a malacok turkálnak a káposztásban...

- Hogy az ördög szánkázzon a hátatokon! - fordult a cselédek felé. - Ha a magatoké volna, akkor is ilyen gondatlanok volnátok?! Látszik, hogy nincsen úr a háznál!

A cselédek úgy szanaszét szaladtak, hogy még ezüstpénzzel, kalárissal sem lehetett volna becsalogatni őket a házba.

Komorovszkyné egy pohárkával felhajtott a jerzsabinkából.

- Éppen most fürödtem, még fel sem öltöztem... A fürdőben az ördög förtelmes, irtózatos képében megjelent előttem és hizelkedett nekem... majd az eszemet vesztettem... Fekete macska képében távozott, de nem tudom, nem hagyott-e valami jegyet rajtam. Ha megtudnák Eperjesen, még perbe fognának és keresnék rajtam az ördög pecsétjét... Pedig, úgy-e, nincs rajtam, szomszéd?

És félig lelökte magáról a fürdőköpenyegét.

Mikurszky ránézett:

- Szép vagy, Anna, nagyon szép!

- Úgy-e, milyen fehér a bőröm? - kérdezte az asszony önmagában gyönyörködve. - Milyen jó a formám, hogy dobog a szívem! Úgy ég az arcom, hogy majd kicsattan... És ennyi élettel, ilyen forrón pezsgő vérrel itt kell tespednem a makovicai hegyek mögött, bocskoros, tüszös, zsíroskalapos tótok és ruszinok között, akik még nem is tudják, mi a szappan...

Beszéde közben egyre nyugtalanbbá vált.

- Tetszem neked, szomszéd? Miért bámulsz reám, mint egy diákgyerek, aki csak a kulcslyukon át les az ideáljára? Igyál, hogy egy kicsit több bátorságod legyen... Ha már én sem melegítelek föl, ott a lengyel pálinka!

Mikurszky ivott egy pohárkával, s az asszony fölé hajolt.

- Ne! Ne! Állj csak egy kicsit odább és messziről nézz meg... Úgy-e, milyen szép halott leszek én nemsokára! Még fehérebb, mint most... Hófehér lesz az arcom is, jéghideg az ajkam és végre, végre megpihen és nem zakatol a szívem! Hallgassad csak, mit mond?

Mikurszky a fejét odatette az asszony mellére, de mielőtt bármit is hallhatott volna, az asszony hevesen átkarolta a nyakát, de oly hevesen, hogy Mikurszky félt, hogy megfullad. Ellökte magától.

- Meg akarsz fojtani? - kérdezte csodálkozva.

- Meg! - válaszolta az asszony. - Az én életem mit sem ér, talán a tied többet ér? Adjuk vissza az életet annak, aki adta anélkül, hogy valaha kértük volna. Én a magam részéről nem kívánom tovább cipelni...

Az asszony fölkelt s az asztalhoz támolygott.

- Igyál, szomszéd! - szólt elkeseredetten. - Meg kell olajozni a gépet, hogy járjon még egy kis ideig - ha éppen akar. De nem nagyon akar... Nézd, már csak néha ver a szívem...

Egészen sápadt volt az asszony, de a szeme tűzben égett. Mikurszky is ivott és valamit dadogott, csak úgy magának:

- Nemcsak a piros rózsa szép, hanem a fehér rózsa is...

-

Halk, hosszú sikoly hallatszott, egészen különös módon... Nem a kéjnek és nem a fájdalomnak a sikolya, hanem mintha egy edény hirtelen megpattant volna és kifutna rajta a gőz, - egy hosszú sikoly, mely egyszerre gyöngülni kezd s aztán nagyon hamar elhallgat.

Az asszonynak nyitva maradt az ajka és olyan furcsán beestek a szemei...

Mikurszky megijedt tőle és rászólt:

- Mi az? Valami bajod van?

Az asszony nem válaszolt, sőt meg se mozdult. Mikurszky ijedten vette észre, hogy nem is lélegzik. Fejét odatartotta a melle fölé, - szívverést már nem hallott.

- Máskor is megijesztett már, - gondolta magában. - Rosszul van az izgalomtól... vagy a sok lengyelpálinkától... vagy a nagy utazás okozta kimerültségtől... Majd magához tér!

Mikurszky leült az asztal mellé és még egy pohárkával ivott.

- Bolond jószág az asszony, - gondolkozott tovább - sohasem lehet kiismerni.

Fáradt, bágyadt volt ő maga is; nehezére esett minden mozdulat és olyan lassan jártak a gondolatai... Ránézett az asszonyra, - oly mozdulatlan volt, mint egy valóságos halott.

Odament hozzá és megsimogatta az arcát, - hideg volt és egy kissé nedves tapintatú. Az ajka nyitva volt, beesett szemei félig nyitva voltak, de látszott rajta, hogy nem néz sehova. Megdöbbentő volt a teljes mozdulatlansága. Mikurszky ujra hallgatózni kezdett, - de egyetlen szívdobbanást nem bírt észrevenni.

- Talán be van dugulva a fülem, - gondolta magában - vagy talán mert zúg a fejem, azért nem hallok semmit...

Visszaült az asztal mellé s a már részeg ember gépies mozdulatával még egy pohárkával öntött a pálinkából; de nem vette észre, hogy a pohárka már tele van s a finom ital folydogált az asztalra.

- Mit kellene tenni? Ilyenkor nem lehet rossz egy kis szíverősítő...

Felhajtotta a poharat, ujra megtöltötte s odament az asszonyhoz:

- Anna, nem iszol?... No felelj!... Ez jót tesz neked... No, ne komédiázz, mert a szájadba töltöm...

Az asszony néma volt és mozdulatlan... Mikurszky beváltotta fenyegetését: a pohárka édespálinkát a szájába öntötte.

Az asszonynak egyetlen arcizma sem mozdult, a szeme sem rebbent. Mikurszky megtörülte a bajúszát és ajkoncsókolta.

- Milyen hideg az ajkad, - szólt - mintha viaszkból volna...

És csak most villant át az agyán a gondolat, hogy utóbb ez a szerencsétlen csakugyan meghalt...

Semmi fájdalmat nem érzett, de a tanácstalan ember ijedtsége erőt vett rajta. Mit csináljon? Élesztgesse? De hogyan? Hiszen nem ért hozzá! A javasasszonyt kellene hivatni, - de az sem ért hozzá!... Legjobb lenne a borbélyt Bártfáról, de az legföljebb holnap estére érkezhet ide, még ha lovas legény megy is érte.

Rettentő dolog ötlött az eszébe: mi lesz, ha keresni találják, hogy mitől halt meg? Hátha valaki azt mondja, hogy megmérgezték? És hátha őrá hárul a gyanú? Az eperjesi hóhérnak nagyon rossz híre van, az úgy tud vallatni, hogy az arkangyalok is bevallanának az ő kezében mindent, amit csak kérdeznek tőlük. Legjobb innen menekülni... El innen, el! Minél messzebbre! Át Lengyelországba! Legjobb, ha a házbeliek minél később neszelnek valamit...

Indulni akart kifelé, de önkénytelenül is még egy pillantást vetett az asszonyra. Ott feküdt, egészen meztelenül az ágyon, fejét kissé félrehajtva... Mintha félig behúnyt szemével ide pislogna...

Mikurszky hátán végigfutott a hideg.

- Ohó, barátocskám, - mondotta önmagának - csak nem félsz?! Egy szépasszonytól? Még elevenen sem, nemhogy holtan! De így, ahogy ott fekszik, mégsem hagyhatom...

Felvette a padra dobott ágyterítőt és leborította vele a halottat egész nyakig.

S aztán kifelé indult. De ijedten vette észre, hogy mintha ólomból volnának a lábai. A szíve oly szaporán vert, de oly halkan! És mintha minden levegő elfogyott volna a szobában...

Minden erejét megfeszítve nagyokat lélegzett s kiment a szobából... Odakünn majd jobb lesz! Mindenütt jobb lesz, mint itt, bár sohase tette volna be ide a lábát!

Amint a konyhán keresztülment, már a tornácra nyíló ajtó küszöbénél volt, mikor összerogyott.

Paska, aki ott varrogatott a konyhában, odasietett, hogy felemelje. De hiába emelte, Mikurszky olyan volt, mint a bábú, minden ereje elhagyta és megbicsaklott a térde. Az arca olyan piros volt...

Paska elkezdett kiabálni:

- Hé! Lányok! Emberek! Hamar, hamar! Rosszul van a tekintetes úr! Már a szemét se nyitja ki! Köpülyözni hamar!...

Pillanatok alatt csődület támadt a konyhában. Köpülyözni senki se tud, de ha tudna is, nincs mivel. De pióca van a javasasszonynál egy egész fazékkal...

- Hamar a piócákat! - kiáltozott Paska, - talán azok még segítenek...

Mikurszkyról lehúzták a kabátot, a melledzőt, sőt az ingét is levették és egy székre ültették, bár jobbról-balról fogni kellett, hogy le ne essék. Nem volt magánál.

Csakhamar ott volt a javasasszony egy nagy cserépfazékkal; nedves moha volt a fazékban s a moha között nagy, sötétzöld lópiócák.

- Ide hátul a nyakára! - rendelkezett Paska. - Kettőt ide!... Egyet-egyet a lapocka fölé!

A csúnya férgek beleharaptak a bőrbe. Nagyon éhesek lehettek már, mert szemmellátható volt, hogy mint vastagodnak és nyúlnak. Egy perc alatt teleszívták magukat.

- Le ne tépjétek! - szólt a javasasszony tótul - messze kellett ezekért menni, le a Bodrogközbe! Majd szépen leszedjük őket... Hozzatok csak egy kis őrölt sót...

A sóval meghintett pióca összekunkorodott és elengedte a sebhelyet. A javasasszony megfogta és két ujja közt végighúzta őket, a farkuktól a fejük felé. Csak úgy fecskendett a vér belőlük...

- Friss piócát! - rendezkedett Paska - amennyi csak van!

Vagy két tucat pióca teleszívta magát vérrel s azután Mikurszky kinyitotta a szemeit, sőt meg is szólalt, álmosan:

- Fektessetek le... Vagy főzzetek valami jóféle savanyú levest...

- Majd holnap is jó lesz az a savanyú leves, - szólt Paska. - Egyelőre pihenjen a tekintetes úr. És holnap mondasson misét a podvolociszkai Szűz Mária tiszteletére, hogy a nagy veszedelemből megmenekült... Már befogattunk, a hátsó ülést kivettük, megraktuk a kocsi alját szénával, a saroglyaláncot is leeresztettük, szépen ki lehet nyujtózni a kocsiban. Tessék csak nyugodtan feküdni a pokrócon és még ma éjjel lovaspostát küldeni Bártfára a borbélyért. Mert az a jóságos Isten meg a Boldogságos Szűz Mária most megsegítette az urat, de hogy holnap mi lesz, azt nem lehet tudni.

És a cselédek, akiket annyiszor zaklatott és annyiszor megvert az ide csak vendégnek járó földesúr, ölbevették a kis púpos embert és úgy tették fel a kocsira.

A kocsi már kikocogott az országútra, mikor a cselédség még mindig tárgyalta a nagy eseményt a konyhában. Az öreg asszonyok emlékeztek rá, hogy láttak már ilyen esetet és találgatták, hogy az uraság meg fog-e halni, és ha nem hal meg, a jobbfele bénul-e meg, vagy a balfele? A javasasszony az iránt érdeklődött, hogy ki fizeti meg a piócáit? A tekintetes úr nem nagyon fizetős természetű...

Paskának legelőször arra volt gondja, hogy a vértócsákat a konyha téglapadlójáról tisztességesen felmossák. Már késő este volt, mikor valaki fölvetette a kérdést:

- Hol van a nagyasszony?

Ez eddig senkinek sem jutott az eszébe, de most egyszerre mindenki csodálkozott rajta, hogy nincs itt a nagyasszony...

Paska még egy mécsest meggyujtott és bement vele Komorovszkyné szobájába.

- Ilyen korán lefeküdt a nagyasszony? Nem tetszik parancsolni semmit?

S amint közel ért az ágyhoz, elsikoltotta magát:

- Mi baja a nagyasszonynak?

Komorovszkynénak már viaszsárga volt az arca, leesett az álla, és valami sárgás lé lecsurgott a szájából a vánkosra.

- Ó, nekonecsne miloszrdni Bozse! - kiáltott fel Paska. - Ó, végtelen irgalmas Isten! Ó, blahaszlavena Panno Maria! Ó, dicsőséges szent Szűz! Ez csakugyan meghalt!

Bár nem volt szabad az úrnő szobájába hívás nélkül bemenni, most a Paska sikoltására mindenki besereglett.

A kíváncsiság, a csodálkozás és a rémület kifejezése látszott mindnyájuknak az arcán.

A javasasszony felvette az asztalról Komorovszkynénak a zsebkendőjét és megtörülte vele az ajkát és az arcát. S aztán levette róla az ágyterítőt.

A javasasszony, mint akinek mesterségéhez tartozik az ilyesmi, szépen kinyujtóztatta a halottat.

- Füröszteni nem kell, - mondotta, - csak megmosdatjuk és felöltöztetjük...

A cselédek közül senki, de senki sem beszélt egy szót sem arról, hogy mi történhetett itt, - de mindenki tudta, mindenki látta... S a nép egyszerű gyermekeinek lelkében azonnal feléledt a másik szerencsétlenség képe, - a kruzslyai földesurat látták maguk előtt, akit meglegyintett a szél és akit csak a javasasszony piócái hoztak vissza a másvilágról.

- Ki hitte volna! Ki hitte volna! - sóhajtozott Paska. Ilyen szép asszony és olyan csúnya ember!

- Paraszt paraszttal, úr úrral, - mondotta ki a szentenciát az öreg javasasszony. - Nincsen ebben semmi csodálatos...

Nem volt senki, aki Hyrinnai Annát felravatalozza; ágyában fekve várta be azt a napot, míg Bártfáról megjött a prédikátor, hogy eltemesse. A felnőttek suttogtak róla a faluban, a suhancok és a leányok pedig vihogva beszélték:

- Szeretője volt!... De meg is büntette az Isten!

Vajjon gondolt-e rá a szépasszony, mikor átérkezett a lét és nemlét nagy vizének a túlsó partjára, hogy mit mondott neki Belzben a caddik:

- Az ágyad lesz a ravatalod és a szégyened lesz a szemfedőd...