Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 18. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (9)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (9)
Minden jog fenntartva
AKADÉMIA ÉS EGYETEMI TANÁRSÁG

Tíz évi munkámba került József császár történetének három kötete, de nem sajnálom ezt az időt. Talán nem érhettem el mindent, mi a történetírót azzá avatja, de mélyen szántottam. Nem az uralomnak, hanem a nemzetnek történetét írtam meg és oly szerencsés voltam, hogy szélesebb köröknek is fenntartani az érdeklődését. Hodossy Imre úgy ítélt, hogy mint pártatlan bíró döntöttem el a nagy pert. A III-ik kötet elfogyott, úgy hogy ritkaságszámba megy. Kromes gráci professzor, ki a Bach-korszak alatt Magyarországon volt tanár és jól tudott magyarul a régi «Presse»-ben ismertette könyvemet. A hírneves osztrák tudós elismerte teljes tárgyilagosságomat, még a császár jellemzésében is. Angelo de Gubernatis szemléjében közölt belőle egy fejezetet. Így külföldön ismeretes lettem. Több ajánlatot kaptam művem lefordítására, de arra rá nem értem.

Ez az irodalmi siker felbátorított. Mert amennyire lenéztem az üres lármázókat és amennyire sajnáltam azokat, kik sem szellemet, sem önállóságot nem tudnak becsülni tanulmányukba, annyira kicsinek éreztem magam a valóban nagyokkal szemben. A legújabb kor történetét 1825-1880. készültem megírni álláspontomat is megfelelő bevezetéssel. Már azért is, hogy beletanuljak. Magyarország foglalja el benne a legnagyobb helyet. A hazai történetre nézve sok elsőrangú kiadatlan anyagot gyűjtöttem. Azonfelül ki is kérdeztem a főszereplőket, köztük gróf Apponyi Györgyöt, Helfy Ignác közvetítésével Kossuth Lajost és gróf Andrássy Gyulát. A képviselőház könyvtárában találtam Deák Antal, Ferenc bátyja leveleit sógorához, Oszterhuberhoz 1825-33-ból és az 1847-48-iki országgyűlés aktáit. Végig olvastam szemeim nagy rontásával Széchenyi naplóinak kéziratát, még sokat a kitörölt részekből is.

Ebben az időben az öreg gróf Bánffy Miklós, a mostaninak nagyatyja, volt legfőbb segítőm a főúri levéltárakba férhetéshez. Ő ajánlott B. Wesselényi Miklósnak és Szőgyény Marich László országbírónak, ki egyik legmegbízhatóbb és legbővebb forrásom lett.

A külföldi irodalom javát már elolvastam volt, most a kútfőkre vetettem magam. Végig olvastam Napoleon műveit és harminc kötetnyi levelezését, de éppen úgy Nelsonét, Wellingtonét, Cavorrét, Bismarckét is. Sok időt fordítottam a mémoire-irodalomra, melyben a franciák és angolok járnak elől. Felhasználtam a már feldolgozott munkákat is - mi kötelesség és bizony sok új anyagot is vittem a tárgyalásba és a magam szemével néztem és ítéltem meg az eseményeket és fejleményeket. Ez a művem négy év alatt készült el és nemcsak hogy nagyon elterjedt, de olvasták is és ami a fő, komolyan vették. A magyar részt Pulszkyék és Beöthy Ákos konzervatívnak tartották, gróf Szécsen Antal és mások meg mások liberálisnak, pedig nem volt pártállásom. Csak annyiban közeledtem a szabadelvűséghez, amennyiben tisztában voltam vele, hogy a nagy nyugati államokat csak az emelte jelen magas polcukra és hogy Magyarország renaissancea a Szécsen által oly hőn ajánlott és áhított liberális eszméknek volt gyümölcse.

A legújabb kor történetét az akadémiai bizottság többsége, Szilágyi Sándor elnöklete alatt a nagy jutalomra ajánlotta. A jelentés felolvasása után Acsády Paulo Gyulának munkáját az árpádkori királyokról ajánlotta. Noha Kantz Gyula igen határozottan szólt mellettem, a nagygyűlés leszavazta. Sajnáltam, mert a díjon Corpus Scriptomen Byzantinizmust szerettem volna megvenni.

Mire e munkámmal elkészültem, már egy másikat kellett vállalnom. A történelmi társaság pénztárán valami baj esett. Szilágyi, a társaság titkára, kért, írjak Mária Teréziáról a «Történeti Életrajzokban», úgyis meg van hozzá az anyagom. Ez az egyetlen művem, melynél föltettem magamban, hogy lehetőleg szépen írom meg. Kitűzött célunk volt a királynak, az uralkodó családnak, a főpapságnak és főnemességnek figyelmét felkelteni, hogy a társaság szanálásához járuljanak. Ez irányban különösen a társaság elnöke, gróf Szécsen Antal, udvari főmarsall buzgólkodott eredménnyel. Őfelsége részére egy ecsetvéggel szépen díszített példányt készíttetett japán papíron és még egy olyan példányt, de díszítés nélkül, feleségemnek. Ez volt jutalmam. A könyv meglehetős gyorsan elkelt.

Tíz évvel később kibuktattak a társaság választmányából. Pedig a társaság mottója «Emlékezzünk régiekről». Nem fájt, de az idők jelének vettem.

Mire nem értem akkor rá! Koleravakációnk volt 1892-ben, nem kellett a gyakorlóba menni. Ezt a néhány hetet arra használtam, hogy Bözse leányom részére rövid magyar történetet írjak. A tankönyvirodalomban nem akartam résztvenni, pedig az hozott legtöbbet, de - olet. Kármán azonban bevitte az iskolába és voltak - tudósok - kik azt mondták, nem volna szabad képviselőt vagy főrendet az országházba bocsátani, míg ezt a könyvet betéve nem tudja. Ebből a könyvből tanulta történetünket Apponyi Albert neje.

Ebben az évben az Aradi Vértanúk Albumába megírtam a szabadságharc rövid történetét. Teljesen tárgyilagosan, de mégis nagy feltünést keltett szabadszólása miatt, mi akkor ritkaságszámba ment.

Megismerkedtem Hampeléknál Batthyány-Strattmann hercegnével, ki igen szíves volt irántam és meghívott Körmendre a nagy családi levéltár átkutatására. A hercegné Heine-nek volt unokatestvére, hozzáírta a költő: Du hast Diamanten und Perlen költeményét. Ifjú korában gyönyörű lehetett, szépségének nyomai még hetvenéves korában sem tüntek el és büszkén mondta, hogy arcán nincs redő. Első férje Tedesco bécsi bankár volt, kitől elszerette a herceg. Fia, szép menye, és szép kis unokái is Körmenden nyaraltak. Volt benne valami Madame Saint-Séneből. Mikor megérkeztem, azzal fogadott, hogy száj- és körömfájásban szenved. Szorgalmasan dolgoztam, anyag volt bőven, de mulatságban sem volt hiány. Még tenniszre is akartak tanítani, de nem vittem sokra. Őt legjobban Strattmann Eleonóra érdekelte, a későbbi Károly hercegnek és Batthyány Lajos nádornak anyja. Mint levelezéséből láttam, ritka eszes és művelt nő, ki Lajos fiát erősen intette, tanuljon meg jól magyarul: nagy jövő vár reá.

Közben beválasztottak az Akadémiába gr. Szécsen ajánlatára. Éppen vacsoránál ültünk, mikor Wlassics gratulációja érkezett. Feleségem örült, hiszen az asszony boldog az ilyesen, én azonban szomorú arcot vágtam. Miért?... Mert eddig megbecsültek, látták, hogy nem vagyok közéjük való, de most bizonyára valami nagy hibámra akadtak, hogy bevegyenek. Előadó voltam a történeti kongresszusban. Az Akadémia azért tüntetett ki voksával, mert közeledett a Millennium és elő kellett készíteni a honfoglalás kútfőinek kiadását. Szerkesztői Pauler Gyula és Szilágyi Sándor. Reám a nyugati kútfőket, a hazai krónikákat és Konstantinus császár «de administratima imperii» című művének magyar vonatkozásait bízták. Hogy lehetőleg az eredeti kéziratokon alapuljon, 1893 nyarán külföldre küldtek. Bécsben, Münchenben, Zürichben, Kölnben, Brüsszelben és Hágában dolgoztam. Az egész munka a külföld előtt becsületére vált a magyar tudománynak. Konstantinus értelmezéséről és fordításáról Bury cambridgei professzor, e téren az első autoritás, azt írta a Byzantinische Zeitschrift-ben, hogy rossz szöveget használtam (a Corpus Script. Byzant.), de a helyes értelmet mindig megtaláltam. Ez a munka nagy hasznomra vált: a kútfők kritikáját azóta még behatóbban űzhettem és szellemük hű.

Még 1891-ben a cseklészi levéltárat kutattam át, hová Apponyi Albert gróf ajánlására Esterházy Mihály gróf, a híres oroszlánvadász hívott meg. Mária Terézia korára elsőrendű anyagot találtam, de a későbbi évekre is sokat. Egy évvel később Hopf János kanonok, Lonavics barátja, szíves volt elküldeni nekem az érsek római útjának naplóját. Igen becses munka s különösen az akkor folyó egyházpolitikai viták miatt sokszorosan érdekes. Kiadtam a Budapesti Szemlében, Gyulai nagy örömére, ki velem nagyon meg volt elégedve, mert az akkor elhunyt Salamon jellemzése általános elismerést aratott. Csak Paulernek nem tetszett. Mikor Salamont lángeszű tudósnak neveztem, odaszólt, hogy «lángeszű tudatlan».

Az ezredéves ünnep alkalmából az Athenaeum a «Magyar nemzet történetét» akarta kiadni, 10 kötetben, fényes kiállításban. Szilágyi Sándor, a szerkesztő, ki Schönherr Gyulát vette maga mellé az illusztrációk beszerzésére. A szerkesztő természetesnek tartotta, hogy vállaljam az Árpádok korát, mert erre nézve a kútfők ismerete túlnyomó fontosságú és a XVIII. századot, mert avval foglalkoztam legtöbbet. Ezekbe szívesen beleegyeztem. De már az utolsó kötetet illetőleg aggodalmaim voltak, pedig ezt is rám akarták bízni. Megkérdeztem Tisza Kálmánt és br. Jósika Samut, támogatnának-e tudásukkal és tanácsukkal? Mindketten megegyeztek abban, hogy ezt a kort tudományosan megírni még nem lehet. Így is éppen negyedét írtam meg a nagy műnek.

Ismét új feladat előtt állottam. Mert ha József korára nézve szinte eltemetett a sok adat, az Árpádok korában meg annak nagyon hézagos volta okozott nehézséget. A másik probléma: pontos megállapítása a magyarság eredetének és eredetiségének, de egyúttal ama hatásnak is, amelyet más kultúrák reá gyakoroltak, előmozdítva haladását, vagy megakasztva fejlődését. Középkori tanulmányom szolgált alapul úgy az egyháznak, mint a feudalitásnak megítélésére. Itt is előbb tétovázva, lassan mentem előre, inkább akartam kevesebbet mondani, mint olyant, mi eltér az igazságtól. Mondták is, hogy a bevezetés sovány. De amint biztosabb talajt éreztem magam alatt, erősödött vénám, sok addig kritikus kérdést bírtam megvilágítani és a XIII. századnak már olyan képét nyujthattam, mely úgy a tudós világot, mint a közönséget kielégítette.

Az előszóban kiemeltem, hogy e földön csak a magyar tudott állandó birodalmat alapítani. Az ezredéves problémát a magyar oldja meg. Államot alapít, melynek itt a központja és ereje is immár egy ezredév viszontagságai közt, az örökös válságok e földjén nyugalmat állapít meg a népek torlódó hullámzásában és fejleszti a műveltséget. Megoldotta azáltal, hogy megmaradva Kelet népének, magáévá tette nyugat eszméit és intézményeit. Nemzeti történetünknek mind e mai napig a kettős mozgalom: az idegen befolyás befogadása és az eredeti önállóság érvényesülése adja meg világtörténeti jelentőségét és legfőbb érdekét.

«E történetnek első korszakát szándékozunk elbeszélni. - Elmondjuk tudományunk segédeszközeinek lehető teljes felhasználásával, nem riadva vissza annak bevallásától, ha kutatásunk egyik vagy másik érdésben nem jut biztos eredményhez.

Elmondjuk azzal a kegyelettel, melyet e történelem komoly szava követel és az igazságnak ama szeretetével, mely meggyőződésünk szerint maga a legfőbb kegyelet.»

E szólam nem volt frázis. Ha valaki magáról nem mond igazat - vétek; ha nemzetéről, bűn, nemcsak tudományos, hanem erkölcsi tekintetben - a kettő egy - halálos bűn. Halálos bűn azért, mert félrevezeti a maga nemzetét úgy, hogy annak erőviszonyait másokhoz képest túlkedvezően ítéli meg. Azok, kik legjobban szerették nemzetüket, legkevésbé tartózkodtak annak feddésétől, hibái ostorozásától. Ebben éppen «a legnagyobb magyar» járt elől. A hazugság az, mi öl.

Könyvemet hazafias ihletben írtam. Hazafiságom java abban állott, hogy a magyarnak igazat mondjak. Arra van legnagyobb szüksége.

A bevezetés soknak nem tetszett. Gyulai - éppen ő - túltömörnek találta Péterfy kérdezte: nem tudtam volna-e jobban szorítani a dolgot, hogy több bizonyossággal álljak elő. Bizony nem tudtam. Amint azonban az előadás haladt, mind több hívem akadt. Szily Kálmán azt mondta, hogy I. Endre korától fogva látta, hogy ez igaz történelem. Már a végén mindenki meg volt elégedve s a második kötetet újra kinyomatták. Igazi elégtételt Kállay Béni nyujtott, mikor az Akadémia millenniumi ünnepi ülésén művemet kiünőnek nevezte. De sok ellenséget szerzett nekem e kijelentésével!

Később, mikor erről beszéltünk, Kállay azt mondta, hogy az Árpádház története azt a benyomást tette rá, mint Renannak «Izráel története». Senki sem tudhatja, hogy mi történt, de úgy van előadva, mintha nem is történhetett volna máskép, mint ahogy megírtam.

Nagy elégtételem volt az is, hogy az 1896-iki évet fogadták el. Pauler az 1900. évet ajánlotta. Ebben már régebben megegyeztünk Salamonnal, kinek halála (1892) igaz barátomtól, pártfogómtól fosztott meg.

Igaz, hogy a finn-ugorok hatalmas szektája nevében Munkácsy Bernát hevesen megtámadott a török rokonság erős kidomborítása miatt, de mások, különösen Tóth Béla éppen annak örvendettek. Igaz, hogy Karácsonyi János bírálatában, szembeállítva művemet Pauleréval, azt állította, hogy amabban csak «néhány szép lap» van. Viszont Vámbéry szerint Pauler munkája félig hagiografia, félig genealógia, de nem történet. Schönherrtől hallottam, hogy az Országos Kaszinóban, melynek tagja volt, zokonvették a kazár-tatár-zsidó rokonság megemlítését.

Magam annak örültem legjobban, hogy elfogadható értelmezését adhattam alkotmányunk sarkkövének, az Arany Bullának.

Comme moeurs még elmondom. Úgy tudom, és ezt senki kétségbe nem vonhatja, hogy elsőnek utaltam az aranybullában foglalt ellenállási jog arragon eredetére. Ferdinándy Géza, reám hivatkozva, ezt közjogi munkájában átvette. Karácsonyi akadémiai értekezéssé bővítette - csak Ferdinándyt említve. Pauler Gyula pedig a Honfoglalás Kútfőinek kiadásában az Anonymus forrásainak kikutatását Mátyás Flóriánnak tulajdonítja - ki teljesen ártatlan benne. Semler, Roesler és csekélységem vesződtek vele.

Őfelsége 1895 március 5-én kinevezett egyet. rendes tanárnak, a Salamon Ferenc halála által megürült tanszékre. Ezzel egész életemnek, tanításomnak és tanulmányomnak új iránya kezdődik.

Nem ment könnyen. A kar nagy többsége mellém állott, de Ballagi, ezt tudva, húzta-halasztotta a referádát. Erre a bizottság lemondott és új előadót választottak. A kar 1894 őszén 20-10 szóval mellettem döntött. Wlassics, mint közoktatásügyi miniszter kitette magát ügyemben, a karban pedig főkép régi professzoraim, Kerékgyártó Árpád, br. Eötvös Lóránd, Beöthy Zsolt és Than Károly voltak főtámaszaim. Kivülök Apponyi támogatott. Mint mondta evinkeálja a theológiai kart. Wlassicsnak be kellett jelenteni, hogy zsidó vagyok, Bécsben br. Jósika Samu miniszter a latere szólott mellettem. A kabinetiroda még véleményadásra szólította fel Arnethet és Kronest, az osztrák történetírás vezetőférfiait. Csak ezek megegyező votuma alapján írta alá a király kinevezésemet Cap Martinban (1895 március 5). Mikor őfelsége az évben Pestre jött, elmentem audienciára, köszönetet mondani. Igen kegyesen hallgatott meg és a formalitás után így szólt: Ich weiss Sie haben viel gearbeitet. Ich werde Ihre Studien stets fördern, denn nur die Wahrheit kann uns nützen. Az iránta való hódolat nem akadályozott abban, hogy igazat írjak.