Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám · / · Irodalmi figyelő

Tersánszky J. Jenő: Bessenyei Hunyadija
budapesti középiskolai tanulók kiadásában

Meg kell engedni, hogy ez olyan szokatlanul érdekes dolog, akár a debreceni Csittvári krónika esete. Az ifjúság az irodalomtörténet begyöpösödött sírjaiból ás föl értékeket!

Nem tudom, hogyan lehetne ezt regisztrálni az obligát méltatások hangján. Hiszen ezeket a fiúkat csak megilletődötten dícsérni és bámulni lehet ifjú, szent lelkesedésükért. Elrémül az ember magában minden más bírálat, megjegyzés gondolatára.

Egyszóval:

Fiúk! Az a néhány szó, ami itt alább következik, nem érdemes arra, hogy gondolkodóba ejtsen benneteket. Ti ezentul is azt cselekedjétek, amit szivetek diktál, mert az jó és különb, mint amit a magamfajta, vagy másfajta irodalmárok szikkadt agyveleje papol nektek.

Nagyszerű, jeles dolgot műveltetek. Nektek csak ezt kivántam itt elmondani!

*

Egészen véletlen egy szabolcsmegyei író és újságíró kollégám mesélt nekem néhány héttel ezelőtt a szűkebb hazájabeli irodalmi viszonyokról. Borzasztóan reménytelennek és kietlennek vázolta a helyzetet abban a tekintetben, milyen részvétlenséggel van Töhötöm vezér országa a magyar szellemnek minden újabb megmozdulása iránt. Szerinte még Ady Endre is egészen a vicclaphős módján ismert és méltatott alak a legtöbb vasaltinges társaságában arrafelé.

Én arra, úgy tetszik, azt mondtam kollégámnak:

- Nézd! Szabolcs úgy ismeretes ma a megnyírbált Magyarországban, mint ahol az újítások, főleg gazdasági téren, vezetnek tudtommal az ország más megyéihez képest. Legyünk őszinték. Ez mégis csak fontosabb dolog az irodalomnál. Azután kérlek, van nektek magatoknak egy Krúdy Gyulátok, aki ma legalább is akkora író, mint bárki Magyarországon. Sőt! Mit kivánsz többet? Jó egy kis konzervatívság és exkluzívság, ha jó irányú. Így is nagyon rohanunk az expresszió- kubfutu- dada-izmusok hülyéskedései felé.

No jó! De most itt van ez a Bessenyei könyv, a budapesti Berzsenyi Dániel reálgimnázium hetedikes tanulóinak kiadásában. Ez mégis valami furcsa, kínzó színnel vonja be annak a kérdését, hogyan lehessen a Bessenyei pátriája olyan mérges vétóval a magyar szellem újabb értékei ellen, mikor valaha tullicitált a helyes, okos mértékeken is.

Mert lám! Bessenyei, a híres pennaforgató testőr szobra úgy áll ottan a nyíregyházi megyeház előtt vasban, akár méreteit, akár díszhelyét tekintjük, mint aki Szabolcs vármegye szellemét legkiválóbban, csaknem egyeduralmulag reprezentálja.

Eddig tiszta az ügy.

Igen ám, dehát Bessenyei, a testőr, sem szabadsághős, sem nagy diplomata, sem nagy közgazdász, sem más ilyen prózai kapacitás nem volt, hanem csak a rímek, a ritmus és egyéb hiábavalóságok kapacitása.

Hogyan kerül hát ez a léhaszellemű testőr akkora darab vasba öntve a legjózanabb vármegye székhelyének a díszterére?

Tovább megyek. Ez a Bessenyei nem is olyan nagy magyar költő. Dehogy! Például ilyen szempontból inasa sem lehetne az élő szabolcsi Krúdy Gyulának.

Hiszen ez a Bessenyei idegen idiomákkal rontotta, fűzfapoézissel mételyezte meg azt a gyönyörű, fordulatos, tiszta magyar nyelvet, amely éppen a keletmagyarországi részeken élt mindig a legtisztábban és amely Balassa Bálint és a népballadák és dalok és zsoltárköltők, sőt részben egy-egy erdélyi történetíró ajkán is, még ma is vetélykedik ezzel a magyar nyelvel, amelyet már Arany Jánosok, Ady Endrék csíszoltak teljes pompájúvá.

Ezt a magyar nyelvet és szellemet azonban Bessenyei megvetette és figyelmére sem méltatta. Természetesen tudatlanságból. Az álműveltség tudatlansága miatt.

Hiszen ezt még az iskolakönyvek is tanítják, hogy Bessenyeinek csak a jószándéka ragyog aranybetűkkel a magyar irodalomtörténetben, de különben egy jelentéktelen költő, sőt még, akiket utánoz, azok a német és francia csalogányok is fűzfapoéták többnyire.

*

Az Isten szerelmére, itt mégis csak súlyos ellentmondások vannak, nemde? És roppant zavaros dolgok. És roppant kínos dolgok és roppant nevettető dolgok.

Ott áll Bessenyei, a testőr, szűkebb hazájú apoteozisában, a domborúmellű vasember, a kuruc rebellis, aki a magyar szellem függetlenségét és dicsőségét kívánta.

Nos, ha csak ezt kivánta, a derék testőrnek álma dicsőséges valóság ma. A magyar nyelv és magyar szellem ma alighanem fölveszi a versenyt bármely más nemzetével a világon.

Dehát igaz volna, hogy ezt a valóságot éppen a Bessenyei pátriája tagadja meg a legjobban? Lehetetlen! Talán a multért? Nem! Hiszen íme pesti középiskolások csinálnak könyvet a Bessenyei gyönge művéből.

Persze az ifjúság keze áldott, magáért a lelkesedésért és magáért a jószándékú rosszulértésért is, mert ha fölkavar dolgokat, ezzel rávilágít dolgokra, hogy javítani lehessen rajtuk.

Talán mégis igaza volt elkeseredett szabolcsi kollégámnak, hogy itt-ott bele kellene pillantani az újabb, vagy legújabb magyar irodalomba Töhötöm vezér népének, ha már a régmult irodalma iránt pesti gimnazisták érdeklődnek, vagy valami magyarázó táblát kell szerkeszteni a Bessenyei testőr monumentumára, hogy voltakép minek áll ottan egy vármegye díszhelyén, ha annyira nem fontos az olyan haszontalanság, mint az irodalom?