Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 12. szám

Dánielné Lengyel Laura: Voltaire búcsúja

- Monsieur Voltaire, - mondta Rochefoucauld hercegnő, - ha volna egy pár perce a számomra.

A kiaszott mumia-kéz udvarias mozdulattal a pamlagra mutatott. Ám a nagy lángoló szempárban csak halálos fáradtság borongott.

A hercegasszony leült és Európa bálványa, a száműzetésből hazatért ferney-i patriákra a legszebb szőke hajat nézte. Aztán mintha bántotta volna szemét ez a kontyba csavart napsugár, lehajtotta gyöngeségtől kábult, szegény öreg fejét. A hercegnő azonban észrevette ezt a bámuló pillantást, ezt az egyetlenegy percet, melyben M. Voltaire nem volt nyolcvankét éves. Ebben a pillanatban találta meg jutalmát annak, hogy halálos vakmerőséggel dacolni mert a divattal, az udvarral, Versailles-jal és nem rejtette paróka alá ezt a világító fénytengert: a haját.

- M. Voltaire, - mondta a lehajtott fejű mumiához fordulva, - ma nálam volt Lamballe hercegnő.

Várta a hatást. De az öreg nem emelte fel a fejét. Szeme makacsul a selyemszőnyeg fantasztikus rajzát nézte. Így hát a hercegasszony hangosabban folytatta:

- M. Voltaire biztosan ismeri a királynő barátnőjét. Mindennap itt kocsizik el a Villette márki palotája előtt. Különben most itt él Párisban, már hónapok óta nem is látta Versaillest.

Mindenki tudta, hogy Európa bálványa szenvedélyes mohósággal érdeklődik az udvari pletykák és intrikák iránt. Harminc évvel ezelőtt, mikor még hosszú, európai bolyongását meg nem kezdte, maga is tevékeny részt vett ezekben a kis mulatságokban. A hercegnőnek sokat beszélt édesanyja arról az érdekes és izgató párbajról, mely Mme. Pompadour és M. Voltaire között a lovagiasság szabályának be nem tartásával folyt le. A párbaj végén a favorite fuvatott hallalit és M. Voltaire megkezdte dicsőséges európai vándorútját.

Rochefoucauld hercegnő hiába várta a kérdést, melyre egy előre elkészített ötletes formában előadhatja a legujabb pletykát: Lamballe hercegnő és az udvar meghasonlását. Európa bálványa nem szólt, nem mozdult, így a hercegasszony csak pár szóval informálta:

- Lamballe hercegnő haragszik az udvarra és megfogadta, hogy míg onnét egy pár alak végképp el nem tűnik, nem megy ki Versalillesba. A királyné azonban tegnap is benn járt nála Párisban. Lamballe hercegnő éppen azért keresett fel engem, mert már régen érdeklődik Ön iránt, M. Voltaire.

A kiaszott mumiafő most felemelkedett s a csodálatosan élő, élénk szempár a fiatalasszony szemébe nézett:

- Madame, nekem azt mondták, hogy Lamballe hercegnő Franciaország legszebb asszonya volna, ha az a szerencsétlenség nem történik vele, hogy egyidőben él Önnel. A francia főrangú ifjúság még sokkal kevesebbet ér, mint ahogy én hittem, ha ilyen asszonynak nincs más mulatsága, mint öreg és pihenni vágyó, szegény emberekkel foglalkozni.

A hercegnőnek szigorú utasítása lehetett, mert a nem éppen bátorító közbeszólásra is folytatta:

- Lamballe hercegnő voltaképen nem is a saját érdeklődéséről beszélt, hanem egy sokkal magasabb állású hölgyéről.

Várta a kérdést, de mert az öreg ember mereven, lehajtott fejjel, mozdulatlanul nézte a szőnyeg mintáját, hát folytatta:

- A királyné ő felsége kegyeskedett tudakozódni Ön felől, M. Voltaire. Szeretné Önt látni, óhajtana Önnel kissé beszélgetni. Az írásait már nagyon jól ismeri.

- Szegény fiatal asszony, - sóhajtott Európa bálványa, - hát a versaillesi élet olyan unalmas mostanában?

- Különösen a porosz király elleni dolgai érdekelték ő felségét, s éppen erről szeretne Önnel egy kissé elbeszélgetni, M. Voltaire.

Az öreg ember mosolygott. A mosolya annyira félelmetes és fiatal volt, hogy az asszony arca lángbaborult tőle.

- Minek? Megírtam erről a Frigyesről, hogy a világ legalávalóbb zsarnoka és legzsugoribb gazembere. Ez nagyon tetszett őfelségének, a királynénak, Mária Terézia császárnő leányának. De vajjon tetszenék-e, ha elmondanám, hogy ehhez a Frigyeshez hasonló merészen szárnyaló, szines és nagy lélek nem fogantatott sem itt a liliomcímeres ágyakban, sem ott, a kétfejű sas védnöksége alatt.

- M. Voltaire nagyon rosszkedvű. De mit mondjak Lamballe hercegnőnek?

- Csupa szépet, jót, alázatost és alattvalói hűségtől áradozót, de az okvetlen benne legyen, hogy nem megyek Versaillesbe.

A hercegnő udvari dáma volt. És tudta, hogy az uralkodókkal nem szokás vitatkozni. S nem egy Isten kegyelméből való uralkodó ül-e itt előtte görnyedten, reszkető fejjel a karosszékben? Mosolyogva bókolt hát, s mikor a száraz, kiaszott mumia csontváz-kezét a kezében tartotta, hirtelen ajkához emelte a sárga ujjakat.

- Madame, - mondott Európa bálványa csöndesen, - ez nem volt nobilis. Én nem vagyok keresztény, és minden bosszút helyesnek, jogosnak, üdvösnek tartok. De ilyen kemény, kegyetlen bosszú! ... Viszontlátásra, Madame.

Voltaire a kézcsók után arra gondolt, hogy nyugalma és békéje lesz. De tévedett. Villette márki, a ház gazdája jött be hozzá.

- M. Voltaire, - mondta mély meghajlás után, - itt van Franklin.

- Franklin? - kérdezte eltűnődve az öregember.

- Igen, Franklin Benjámin, az amerikai köztársaság követe. Kihallgatást szeretne Öntől kapni.

Az öreg ember azonban haragba jött:

- Hát mi vagyok én? Háromlábú ember, vagy a zongorázó majom? Mit akarnak tőlem? Miért gyűlnek ide az előszobába már a kora délelőtt? Végre is maga megmagyarázhatná nekik...

- Nekem nincs jogom innen elküldeni senkit, - mondta a márki komoly, száraz hangon. - A napnak és a lángésznek tűrnie kell, hogy imádják. Ha terhére van az imádat, az nagyon sajnálatraméltó, de az embereket azért még sem lehet eltiltani a napfényes oldalról és nem lehet elkergetni, ha lelküket fel akarják emelni a testet öltött nagysághoz, szellemhez, dicsőséghez, - a Géniuszhoz!

Az öreg ember elmosolyodott, de aztán megint csak elborult a szeme.

- Bolondság ez mind, édes márki. Azok az emberek mind a bolondját járják. Én egy szegény, fáradt, öreg ember vagyok és pihenni jöttem haza. De hát ha nem lehet? Mit bánom én ... eressze be hát azt a Franklint.

- Itt van már Gluck is.

- Gluck?

- A zeneszerző. Visszautazik Bécsbe. Boldog volna, ha egy kézszorításra maga elé engedné.

- Hát jöjjön.

- Biztosan tudja, M. Voltaire, hogy Goldoni itt él Párisban. Egyetlen vágya, hogy tiszteletét tegye Önnél.

- Ha már itt van, hiába magyarázzuk neki, hogy sokkal jobban tisztelném és becsülném, ha odahaza marad.

Villette márki összeszedte bátorságát és Európa bálványához fordult:

- Ez a sok hódolat, ez a rajongás, ez az imádásig emelkedő szeretet mind terhére van Önnek, M. Voltaire?

Az öreg ember a kezével legyintett:

- Hagyja el, kedves márki, én fáradt öreg ember vagyok és pihenni szeretnék, És félek, hogy már nem is lesz időm magam kipihenni, így fáradtan kell majd a hosszú nagy útra elindulnom... Azonfelül mit is akarnak tőlem ezek az emberek? Ami bennem ért valamit, azt én már odaadtam nekik a könyveimben. Az ő szavaik?!... Ugyan, édes márki, hát mondhatnak nekem olyasmit ezek az emberek, amin régen túl nem lettem volna? Zavarjuk, bosszantjuk, untatjuk egymást. De minek ellenkezni? Hiszen ez az emberi élet.

- De hiszen hátra van még az Iréne előadása, és az Ön szobrának megkoszorúzása Páris népe előtt.

Az öreg ember most már haragos, türelmetlen hangon beszélt.

- Hagyjon békét ezzel az ízléstelen, vásári komédiával.

Villette márki meghajolt:

- M. Voltaire, sajnálattal látom, hogy terhére vagyok, s ha kegyesen elbocsát, hát távozni fogok.

Az öreg ember mosolygott, a mosolya friss volt, fensőséges, telve humorral és gráciával.

- Márki, ha távozni akar, igazán nem segíthetek rajta. Tudja hogy elvből nem tartóztatom a vendégeimet. A kellemetlen és ostoba ember csak kotródjék gyorsan. De hadd menjen a kellemes, az okos, az elmés is, mielőtt még ízetlenné válnék. Adieu, kedves barátom!

- A viszontlátásra, - mondta a márki mélyen meghajolva és folyton hátrálva ment ki a szobából, úgy, ahogy az etikett az uralkodóktól való búcsúzást parancsolja.

Aznap este Európa bálványa ott ült a szinházban. Reszkető fejével, mumia-arcával, csontos, kis sárga kezeivel, egyesegyedül ült a páholy elején. Házigazdái, Villette márki és márkiné, szerényen visszahúzódott a páholy mélyébe.

Páris tombolt, míg Voltaire utolsó munkáját, a bizánci tragédiát hallgatta. Nem is figyeltek a verssorokra, mindenki csak Franciaország büszkeségét, Európa bálványát nézte.

Az öreg mumia arca nem lett sem pirosabb, sem halványabb. A kiszáradt testben talán már nem is volt annyi vér, hogy az szívéből arcába szökjék. Nem törődött a tombolással, talán észre sem vette, hogy a színészek mind külön hajoltak meg előtte, mint a királyi páholy előtt szoktak. Közömbös, fáradt, unott volt az arca. Még a csodálatos nagy lobogó szempár is fáradtan, csüggedten nézett a levegőbe.

Mikor a szinpadon felállított fehérmárvány-szobrát megkoszorúzták, oda se nézett. Mikor Villette márkiné fejére tette a babérkoszorút bosszankodás és harag látszott az arcán, de aztán a márkiné ragyogó szemébe nézett és olyan gáláns mozdulattal csókolt kezet a szépasszonynak, hogy ezt Versailles legkitünőbb gavallérja is megirígyelhette volna.

Az előcsarnokban a tömeg körülvette az öreg embert. Mint csodatevő bálványhoz, tolongtak hozzá. Lesték pillantását, boldog volt, akire tekintete tévedt, vagy aki a hangját hallhatta.

Lassan vezették a hintóhoz. Richelieu herceg mosolyogva kérdezte:

- No, M. Voltaire, meg volt elégedve a mai estével?

Európa bálványa az ingerültségtől fojtott hangon felelt:

- Még meg fognak gyilkolni az ostobaságaikkal. Bárcsak már otthon volnánk és pihenni hagynának.

Ám a Villette-hintó csak lassan, lépésben mehetett az ünneplő tomboló Páris utcáin. Az öreg ember arca egyre sötétebb, egyre mogorvább lett. A márkiné már aggódni kezdett, hogy nincs-e rosszul?

A hintó végre eljutott a Villette-palotába. Európa bálványát felemelték párnái közül s felvezették a lépcsőkön lakosztályába. Ott ült összetörve, fáradtan, szinte kétségbeesetten a nagy karosszékben, melyre a Villette-család históriai nevezetességű gobelinje volt borítva.

A márkiné gyöngéd figyelemmel azonnal beküldte a komornyikot. Meg kell szabadítani az öreget súlyos, díszes öltönyétől és kényelmes háziruhát kell adni rá.

Jean, a komornyik boszorkányos ügyességgel dolgozott. S Európa bálványának szeme jóakaratúlag, sőt gyöngéden pihent rajta. Úgy érezte, hogy az egész hosszú, rettenetes estén át egyedül ez az ember okozott neki jóérzést és hálás melegség fogta el szívét.

- Hány esztendeje szolgálsz a márki házánál, fiam?

- Hat esztendeje, uram.

- Itt is maradsz állandóan?

- Dehogy is maradok, uram. Még két évig s akkor már...

Elakadt a szava, mert okos ember létére észrevette, hogy milyen szerencsétlen és ostoba volt, mikor Franciaország büszkeségét a saját kis ügyével terhelte. Sokkal régebben szolgált főúri házaknál, semhogy ne érezte volna tapintatlansága szörnyű súlyát. De a lobogó, nagy fekete szempár gyöngéden nézett rá s egy szelíd öreg ember hangja biztatta:

- Nos, miért nem folytatod? Mit akarsz két év mulva csinálni?

- Oh, uram, az én apró kis ügyeim, bajaim.

- Emberi dolgok, édes fiam, hogyne érdekelnének egy másik embert?

Jean erre a hangra mintha teljesen elfelejtette volna, hogy Európa bálványával áll szemben, úgy beszélt hozzá, mintha egy falujabeli öreg ember tudakozódnék vágyairól, terveiről.

- Két év mulva annyi pénzem lesz, Uram, hogy feleségül vehetem Catherinét, aki Rochefoucauld hercegnőnél szobaleány s egyet-mást szintén félre tudott tenni.

- No ezt elhiszem, - bólintott a ferney-i patriárka. - És Catherine persze ügyes, csinos leány, mi?

- Okos, szép, ügyes - lelkesedett Jean. - El nem képzelheti, Uram, milyen kiváló teremtés.

- Nyolcvankétesztendős vagyok fiam, amit más tökéletlenebb fantázia nem bír felfogni, azt én már mind jól megértem és elképzelem. Tökéletesen tisztában vagyok Catherine kiválóságával. Jean fiam.

A fiatalember buzgalma e bátorításra még erősebb lett. Most már vidoran és fesztelenül beszélt tovább:

- Catherine olyan leány, amilyen nincs több Párisban. Ezt én mondom Önnek, uram.

- Ha te mondod, fiam, akkor igazán nem kételkedhetem benne, - felelt Voltaire komolyan. - És mit fogtok csinálni a pénzetekkel?

- Vendéglőt nyitunk Meudonban. Catherine tanácsolta, én pedig vakon bízom minden szavában. Mert eddig is úgy volt jól, ahogy ő előre megmondotta.

- És gondolod, fiam, hogy a vendéglő...

- A vendéglő, uram, Meudonban lesz. Oda szeretnek az urak kirándulni. Szép kis kert lesz mellette, ahol fehér báránykákat tartunk. Az úrihölgyek felveszik pásztorruhájukat és legeltetik az állatokat. Most ez a bolondság divat Párisban.

Nevetett és bizalmasan kacsintott hozzá. Voltaire is elkacagta magát, szívből, úgy, ahogy még nem nevetett, mióta Párisba visszajött.

- Catherine okos leány és ráveszi úrnőjét, hogy barátnőivel ránduljon majd ki hozzánk, Meudonba. Kék meg rózsaszínű szalagot kötünk az állatok nyakába és naponkint fürösztjük őket. Mert az úri népek mostanában nagyon szeretik az állatokat, meg a természetet, de azt mondják, szaga van. Catherine azt mondta, csinálunk a kertben mohapadokat és finom parfőmmel leöntjük.

Európa bálványa hangosan felkacagott:

- A füvet leönteni parfőmmel?! ... Ez aztán kitünő gondolat!... És ezt mind Catherine találta ki?

- Óh, ez még semmi, - lelkesedett Jean. - Nem is tudja, uram, hogy milyen okosakat mond néha ez a leány.

- Igazán? No hadd haljam!

Soha ilyen érdeklődő, szíves mosoly még nem ült az arcán, mióta száműzetéséből hazatért.

- Catherine azt mondja uram, hogy ez az élet nagyon ostoba és nagyon rossz, de csak azért, mert lusta és gonosz emberek rendezték be. Mindenki csinálja a maga dolgát, akkor hamar rendbe jön minden. Ha az embernek megvan a kis háza, amelyben a vendéglőt berendezi, a fű, amelyből a moha-padokat ügyesen megcsinálja, akkor megélhet tisztességesen és nem kell az utcán rekedtre kiabálnia magát azért, mert Necker urat újra elcsapták a pénzügyminiszterségtől. Catherine azt mondja, hogy a világot úgy kellene berendezni...

Az ajtó kinyilt és a házigazda lépett be az orvossal. Mind a ketten mélyen meghajoltak az öreg ember előtt, és várták, hogy megszólítsa őket, éppen úgy, mint ahogy a fejedelmeknél szokták várni.

Voltaire bosszús volt, mert félbeszakították és ideges, kelletlen hangon mondta:

- Nos uraim, minek köszönhetem ezt a késői látogatást?

- Aggódtunk Ön miatt, M. Voltaire és a doktor úgy gondolta, hogy a mai örvendetes, de izgalommal teljes nap után üdvös lesz, ha megnézi Önt kissé.

- Köszönöm szivességüket, de nincs semmi bajom a fáradtságon kívül. Ezen pedig nem az orvosok tudománya, hanem egy kényelmes jó ágy segít. Jó éjszakát, uraim!

A márki és az orvos távoztak. És Jean a tisztelettől megmerevedve állt helyén s mintha csak most vette volna észre vakmerőségét. A szemét sem merte felemelni, de egy lágy, barátságos hang biztatta:

- Jean fiam, gyere csak ide.

- Uram...

- Ide ni...

Egy jó, egy szelíd, áldott jó nagyapa hangja volt ez. Jean összeszedte bátorságát és közelebb jött.

Az öreg ember előrehajolt, a lobogó, égő szempárban élénk érdeklődés és kíváncsiság látszott:

- Jean fiam... mondjad csak... mit is mondott neked Catherine? Hogy kellene hát ezt a világot berendezni?